Pointillista pannó a Pireneusokról | Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy

kistibi |

Irene Solà nem „csak” író: képzőművész és költő is. Ezért nem csoda, hogy amikor szavakkal alkot, akkor is képeket hoz létre. S az sem csoda, hogy regénye feszegeti a műfaj határait. Nem formailag, mert a forma hagyományos. A mű fejezetekre oszlik, melyek között olykor összefüggések mutatkoznak, párhuzamok futnak – de nem feltétlenül. Vannak a történetfolyamban novellaszerűen önálló részek is. De az már nem hagyományos, hogy mind a tizennyolc fejezetnek más a narrátora.

Itt érdemes egy kicsit megállni! A narrátor ebben a műben lehet kutya, felhő, hegy, szikla, őz, gomba… és mégsem nevezném a regényt mágikus realistának. Ha az író azt mondja, hogy a hegy táncol, akkor a hegy valóban táncra kel. Kötetének címe az irodalom, a szavak és a képzelet hatalmas erejéről és lehetőségeiről is szól.

Nem előzmény nélküli gondolkodásmód ez Solà művészetében. A Bestia című verseskötet egy olvasata szintén a fantáziavilágban játszódik, méltatói azt mondják róla, hogy különleges a nézőpontja a verseknek, hogy a varázslatos és a vad, a fiatal és az időtlen ölelkezik lírájában.

Bizonyára mindenki emlékszik a nyolcvanas évek egyik meghatározó filmjére, a Holt Költők Társaságára, és arra a halhatatlan mondatra, amit Keating tanár úr mond az asztal tetején állva: „Amikor valamiben egészen bizonyosak, gyorsan nézzék meg más szemszögből is!” Irene Solà ezt a gondolatot választotta műve legfőbb rendező elvének. Így nyilatkozott erről: „Az antropocentrizmusból indultam ki, abból, hogy az emberek úgy hiszik: ők a világ középpontjai. Mindannyian másképp látjuk és értelmezzük ugyanazt a mozzanatot is. És ha ez így van az embereknél, képzeljük el, mit érzékelhet a dolgokból egy felhő, egy gomba vagy egy hegy.”

Így tehát amikor a felhő mesél, nyilván mást jelent egy villám: „…s túl voltunk a néma csenden, a nagy nyomáson, és a langyos levegőt is a völgybe szorítottuk, kieresztettük az első villámot. Hatalmasat csattant. Megnyugvást hozott.” Ami a felhőnek megnyugvás, Domènecnek halál: „És a második villám Domènec fejébe csapott. Mélyre, nagyon mélyre hatolt, egészen le a szívéig. S a szeme előtt elsötétedett, szénfeketére égett a világ.”

Nem mondhatni, hogy amikor felbukkan néha a regényben egy-egy emberi történet, az vidáman kezdődne. Domènec után két gyermek és egy fiatal feleség maradt. Sió, aki alig ízlelte meg még a szerelmet, magára marad két pici gyerekkel. Hilari az apjára ütött, ő is verseket ír. Nincs papírja, ceruzája, csak mint az ősi sámánok, a szélbe mormolja verseit, a fáknak, a madaraknak. Nem szűnnek a versek akkor sem, amikor húszéves korában meghal vadászbalesetben. Gyönyörű mondattal kezdődnek a túlvilágról érkező versek. „Ezt a verset testvéremnek költöttem, Miának. Mert volt egy nap, amikortól nem láthattuk többé egymást.” Hát lehet szebben, meghatóbban beszélni a halálról és a költészet hatalmáról? Két sor a Miának írott versből: „Szétfoszlok lassacskán, s ha gereblyézel, / én leszek, kit a földbe bekeversz.” Mintha a katalán Ratkót hallanám: Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mily alakban / költi föl őt az élet. / Könnyű, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett. / Bogárka, búza lett-e / vigyázok, rá ne lépjek.

A Pireneusokban megáll-megállt az idő. Nem másként telik, nincs. Ha van, csak az ember számára van, aki naponta számolhatja a tükörben arcának szaporodó ráncait. De ha kinéz az ősi sziklákra, az évszázados böhöncökre, ugyanazt látja, felnőttként is, mint gyermekkorában. Nem telik az idő, nem ugrál, egymás mellett vannak az idősíkok. Hol a másvilágról visszhangzik át egy vers, hol a Franco elől menekülő köztársaságiak tragédiáit éljük át, máskor visszaugrunk a középkorba, a boszorkányok, az inkvizíció idejébe, máskor meg a mát éljük, s ez a jelen a mindenkori jelen. Az egynemű, egységes idő ágakra szakad és összeölelkezik. A regény ezt így fogalmazza meg: „Itt fönn az idő másképp múlik. Mintha nem ugyanolyan súlya lenne az óráknak…”

És nem csak a narrátorok váltogatása – költöztetése élőbe, élettelenbe –, a sajátos időkezelés tartozik a mű fő erényei közé, hanem a stílus is. Költői, nagyon nagy képteremtő erejű, olykor lágyan lírai – és mindig kész váratlan bakugrásokra. Hadd hozzak néhány példát. A szerelmes Domènec így udvarol Siónak: „Micsoda kék szemed van, Sió, látom benne a halakat.” Sió pedig így beszél Domènec haláláról: „Nyolc év telt el, s nekem még mindig fáj. Nem termel gyógyító gyantát ez az átkozott hiány.” Még a gombák is tudnak filozofikusak lenni: „Mert mindig itt voltunk és mindig itt leszünk. Mert nincs kezdet és nincsen vég. Mert egyvalaki lába mindannyiunk lába. Egyvalaki kalapja mindenki kalapja. Egyvalaki spórája mindenki spórája. Egyikünk története mindegyikünk története. Mert az erdő azoké, akik nem tudnak meghalni.”

• Olvass bele!

Az egyvalaki története már nem csak a gombákról szól. Hiszen kié a történelem? Kié a sors? Az ember sorsa? Azoké, akik lerabolnak másokat? Azoké, akiknek hatalmában áll bármit is kisajátítani? Azoké a történelem is, akiké a hatalom? II. Ramszesz óta, azaz csaknem négyezer éve tudjuk, hogy mindegy, mi történik: a lényeg, hogy a propaganda mit terjeszt róla. Solà azt a történetet írja a Nők neve című fejezetben, amit a győztes inkvizíció nem írt meg. A boszorkányok történetét. „Többek közt azon is el akartam gondolkodni, kinek a története maradhat fenn, és kié nem? Milyen hatalmat birtokol, aki elmondhat egy történetet, azzal szemben, aki nem tudja elmondani a saját történetét? A fennmaradt dokumentumokat rendszerint azok a férfiak írták, akik elfogták, megkínozták és megölték a nőket.” És ez az igazán fontos! Azok a történetek fontosak, amelyeket nem a hatalom írt vagy ír meg, tett a történelemkönyvekbe. Solà történetei a lelkekben élnek, azt írja, amit a pici közösségek őriznek évszázadok óta, ezért különösen fontosak.

Egy elsőkönyves mesélő mindent el akar mesélni, amit élete során megtapasztalt. Irene Solà azért szerencsés mesélő, mert nem akar mindent didaktikusan újjáteremteni. Regénye szerkesztésével megteremti az időtlenséget, a Nők neve című fejezettel megírja a megíratlan történelmet, és így tovább… Azáltal, hogy a változó narrátorok, élettelen, élő, de tudattalan mesélők is belépnek a képbe, egészen extrém helyzetek is jönnek, jöhetnek létre. Sok érdekes, szép, izgalmas leírását olvastam már a szeretkezésnek, de olyat, amit egy kutya mesél el emberek szerelmeskedéséről – olyat még nem:

„Gyorsan veszik le a ruhát. A hónuk alól kesernyés, nyers szagok jönnek. A nem szervükből erős, csípős szagok bele a nyelvembe, az orromba, és még jobban akarom érezni őket, és meg is akarom kóstolni, félek, nehogy abbamaradjanak, mert a nem szervek szaga szomjassá tesz, felébreszti a kíváncsiságot, és a közösülés vágyát.”

Ettől gyönyörűséges ez a kötet. Kezdetben fenntartásaim voltak, mert mániákusan szeretem a történeteket, Solà regényében viszont nincs követhető mese. Sió és Domènec története csak vázlat a Pireneusok teljességének leírásában. Nem az ember a fontos – és ezt el kell fogadni, meg kell érteni. A fontos a szikla és a hegy, az erdő és a gyepes domboldal, a megmászni való emelkedő és a járhatatlan bozótos. Nem mi vagyunk a teremtés csúcsai, meséli Solà, és mivel szépen mesél, én mindent elhiszek neki.

A kötetet Nemes Krisztina fordította, nem akárhogyan. Egy regény méretű lírát lefordítani nem kis teljesítmény, főként úgy, hogy némelyik fejezet nem katalán nyelven íródott, hanem spanyolul. Kétnyelvű közösség számára ez nem lehet gond, de a magyar átültetésben, gondolom, külön feladatot jelentett. És most emlékeztetek rá, hogy idén ősszel várható a katalán szerző második regényének magyar kiadása: Gátak címmel.

Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy
Fordította: Nemes Krisztina
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
208 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft
online ár a lira.hu-n 2799 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 143 3920 (papír)
ISBN 978 963 144 0720 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A fiatal katalán irodalom legfontosabb szerzője gyönyörű, de nagyon zárt világot mutat be első magyarul megjelenő regényében: a Pireneusok világát, ahol az emberek elszórt hegyi tanyákon élnek, és nemcsak a távolság, de a saját feloldhatatlan magányuk is elválasztja őket egymástól. A hegyek között minden pillanatban jelen van a halál és az erőszak, a sziklák a spanyol polgárháborús múlt emlékeit őrzik és visszhangozzák.
Egy ilyen elzárt közösségben él Sió, aki a városi életet cseréli férje tanyájára az esküvője után. A nő hamar megtapasztalja, hogy milyen kegyetlen is az élet a magasban: férje villámcsapás áldozata lesz, fia pedig vadászbalesetben hal meg. Sió családjáról, a körülöttük élő emberekről és a velük folyamatos kölcsönhatásban álló természetről szól az Énekelek, s táncot jár a hegy. Irene Sola regénye lírai szépségű történet a velünk élő múltról, a kis közösségeket mozgató hiedelmekről és babonákról, és az időről, amely a hegyekben egészen másképp telik.