Sarah Adams: Gyakorlat teszi a mestert (részlet)

Első fejezet ~~ Annie

Szent meggyőződésem, hogy a randevúzást egy elvetemült gonosztevő találta ki az emberiség kínzására. Túl drámai? A legkevésbé sem. A hozzám hasonló, szociális szorongással megáldott introvertáltak számára a randevúzás egyenértékű a bikinivonal-gyantázással. Vagy a ciklus második napján jelentkező menstruációs görcsökkel. Vagy egy váratlan, sürgősségi fogászati beavatkozással – amikor a rendelőben épp kifogyott az érzéstelenítő.

– Még egyszer, nagyon sajnálom a sört – mondom a velem szemben ülő férfinak.

– Nem gond – feleli röviden, és ez azt jelenti, hogy nagyon is az.

Nem megy valami jól. Nem mintha valaha is jól ment volna, de ezúttal tényleg nem megy. A randevú első tíz percében elriasztani egy férfit, azt hiszem, az új rekordom. Mert John, a férfi, aki itt ül velem szemben khakiszínű nadrágban, és sör áztatta, foltos pólóban – mivel véletlenül felborítottam az asztalon lévő poharát, és az itala az ölébe ömlött –, úgy tűnik, készen áll rá, hogy lelépjen. Nem hibáztathatom.

Miért gondoltam, hogy meg tudom ezt csinálni? Évek óta nem randiztam, és akkoriban sem szerettem túlságosan. Nem szeretek a figyelem középpontjában állni. Meg sem tudok szólalni, amikor velem szemben egy férfi ül, és mereven bámul rám.

Újra megkérdezem magamtól: Miért vagy itt Annie?!

Igen, a brownie miatt. Nos, inkább egy korábbi felismerés miatt. Ugyanis rájöttem, hogy bár megnyitottam a virágboltot, amiről anyukám mindig is álmodott, mégis továbbra is az a nyugtalanító érzésem volt, hogy valami hiányzik. Így aztán eldöntöttem, hogy ideje kidolgozni egy tervet arra, hogy megállapodjam a számomra tökéletes személy mellett. Mert ez az egyetlen rubrika, amelyet még nem pipáltam ki az életemben. És mivel odavagyok Johnért (a nővéreimmel mindig csak Dögös Bankosként emlegetjük), úgy gondoltam, hogy ő lehet a tökéletes jelölt erre a pozícióra.
A szóban forgó pozícióval kapcsolatban igen szigorú kívánalmakat támasztok, amelyek a szüleim szerelemmel teli házasságán alapulnak. Az első kritérium, hogy a jelöltnek ebben a városban, a kentuckyi Rome-ban kell élnie, és itteni gyökerekkel kell bírnia. A második feltétel, hogy stabil munkája kell hogy legyen, a harmadik, hogy kedvesnek kell lennie, és támogatnia a pályafutásomat. A negyedik pedig: vágynia kell egy családra.

Nekem csupán ezek a dolgok számítanak.

Így hát, amikor legutóbb a bankba mentem, hogy befizessek egy csekket, felhasználva az évi egyetlen extrovertált pillanatomat megkérdeztem Johntól, lenne-e kedve valamikor találkozni velem, és ő csodálatosképpen igent mondott. A következő hetet azzal töltöttem, hogy leküzdjem azt a stresszt és szorongást, amelyet a kérdés feltevése okozott.

Amikor felvetettem, hogy a változatosság kedvéért (és hogy távol tartsam a minden lében kanál, egyetlen jelzőlámpás városunkat a magánügyeimtől) egy kicsit távolabb találkozzunk Rome-tól, ő a Peppercornt javasolta, egy kellemes éttermet harmincpercnyi távolságra. És amikor utánanéztem, az étteremajánló alkalmazás azt állította, hogy a helyen kiváló óriás brownie-t lehet kapni. Nem is lehetne jobb.

A desszert szó szerint az egyetlen oka annak, hogy még itt ülök ezen a fájdalmasan kínos randevún.

Bárcsak azonnal írhatnék egy üzenetet a nővéreimnek, hogy megkérdezzem, mit tegyek. Csakhogy ehhez tudniuk kellene, hogy randevún vagyok, és ezzel éppen olyasfajta figyelem irányulna rám, amit eddig próbáltam elkerülni.

Mert abban a minutumban, hogy a nővéreim megtudják, hogy férjet keresek, mindenki más is tudni fogja. És igazán nem szeretném, hogy Mabel (aki olyan, mintha a nagymamám lenne) megpróbáljon összeboronálni minden partiképes agglegénnyel, akit csak ismer. Ezért inkább titokban tartom ezt, mint a legtöbb dolgot az életemben.

Az egyetlen ok, amiért most legyűröm a szörnyű szociális szorongásomat, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy a házasság az a bizonyos dolog, amely hiányzik az életemből. Azt kívánom, bárcsak fel tudnám hívni a szüleimet, hogy kikérjem a véleményüket, de mivel hároméves koromban meghaltak, ez már nem lehetséges. Ehelyett a nyomdokaikba lépek. Huszonnyolc évesen házasodtak össze. Vagyis egy évem sincs arra, hogy megtaláljam azt az embert, akivel életem hátralévő részét szeretném tölteni. De ehhez sajnos előbb randevúznom kell.

Johnra mosolygok, remélve, hogy ez enyhíti az afelett érzett bosszúságát, hogy sörrel átitatott ruhát kénytelen viselni. Csakhogy én Annie Walker vagyok: egy félénk, rendkívül introvertált lány, szociális szorongásos zavarral, és érzem, hogy ez a férfi egyetlen további másodpercet sem szeretne a társaságomban tölteni. És ettől a mosolyom inkább tűnik bizonytalan grimasznak. Szerintem vicsorgásra hasonlíthat. Lehet, hogy az orrlyukam is lángol.

Képtelen vagyok erre.

John megköszörüli a torkát, és megpróbál mosolyogni. El kell ismernem, hogy neki jobban sikerül, mint nekem.

– Szóval… milyen érzés egy virágbolt tulajdonosának lenni? – A hangja unottan cseng.

Legszívesebben sikítva menekülnék. A szívem szaporán ver, és ez az elegáns étterem is túl lármás. Nem tartozom ide. A nővéreim, Madison és Emily mindenesetre imádnák.

– Annie… – John ismét ösztökél, amikor nem válaszolok azonnal.

Rendben. Tehát a beszélgetés. Meg tudod csinálni, Annie. Nem kell hallgatnod, hiszen a fickó épp egy olyan témáról kérdezett, amit igazán szeretsz. A virágokról. Pofonegyszerű.
Nyelek egyet, és felkészülök a válaszra.

– Hm, szórakoztató. – John vár egy pillanatig, majd kissé előrébb hajol, egyértelműen arra vár, hogy mondjak még valamit. – Igazán szórakoztató – teszem hozzá, hogy több szóval csillapítsam a mondatok utáni vágyát.

Részletesen kifejteném, de jelenleg az egyetlen dolog, ami a fejemben kavarog, az a virágok szaporodási ciklusa (amit lenyűgözőnek találok). Csakhogy van egy olyan érzésem, hogy John nem az a típus, aki rácsodálkozna az élettanra. Ezért inkább befogom a számat.

– Szóval… igazán szórakoztató? – kérdezi, én pedig bólintok. – Hát, jó. – Mély levegőt vesz, majd hátradől a székén, és más irányba néz. Megmártózunk a kényelmetlen csendben. A legtöbb embert ez arra ösztökélné, hogy mondjon valamit – bármit –, ám engem nem. Még jobban lefagyok. Az én vállamra túlzott teherként nehezedik a súly, hogy folytassam a beszélgetést.

A családban én vagyok a legcsendesebb, aki mindig valamilyen könyvet bújik, mert jobban szereti azokat a világokat, ahol nem kell más emberi lényekkel kapcsolatba lépnie. Sokkal könnyebb a kapcsolatokról olvasni, mint ápolni őket. És kevésbé veszélyes. Mert a könyvek szereplőit nem tudom megbántani, nem mondhatok nekik rosszat. És a könyvek hősei nem ítélkeznek felettem.

Amikor John előveszi a mobiltelefonját és elkezdi pörgetni, rádöbbenek, hogy meg kell próbálnom beszélgetni, különben ez az este véget ér, még mielőtt elkezdődne.

– Szóval, John… – kezdem, és a következő tíz percben szinte minden kiesik, miközben megállás nélkül fecsegek. Csak akkor térek magamhoz újra, amikor befejezem a szónoklatomat: – És ezért van az, hogy a virágok elsődleges célja a szaporodás.

– Hűha. Oké. Ez… rengeteg információ volt a virágokról – jegyzi meg olyan arckifejezéssel, amely leginkább riadtnak mondható. Egyértelmű, hogy a beszélgetésre tett kísérletem megsebezte, és most elvérzik.

Félénken mosolygok, és tekintetemmel a pincérnőnket keresem. Nagyon sokan vannak, ezért nem jött még, hogy felvegye a rendelésünket, miután kihozta az italainkat. Most már tényleg jól jönne egy kis szünet.

Semmi.

– Szóval, nos, van valami hobbid legalább? – kérdezi.

Ó, jézusom, „legalább”. Már olyan messzire kerültem a randiradarjától, hogy egy legalábbot keres, hogy valami mentőkötelet dobjon nekem.

A ruhámat gyűrögetem az asztal alatt. Nagyon is van hobbim, de még a nővéreim sem tudnak róla, szóval holtbiztos, hogy nem osztom meg ezzel a fickóval, akinek úgy tűnik, fizikai kényelmetlenséget okoz, hogy velem tölti az idejét.

– A virágok a hobbim és egyben a munkám is.

– Remek – mondja udvariasan, mert megint lezártam egy lehetséges beszélgetési témát. Miért vagyok ilyen? Muszáj beszélnem. Tegyél fel neki kérdéseket! Miért nem jut egy sem az eszembe? Az agyam üres tábla, mindent letöröltek róla.

Az ujjaival dobol az asztalon és nem néz rám.

Bepánikolok, és kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.
– Férjhez akarok menni.
No lám, végül mégiscsak mondtam valamit, ami felkelti John figyelmét.

Tátott szájjal, megdöbbenve bámul rám, mert igen, épp most említettem meg a házasságot egy kisiklott randin.

Próbálom kiköszörülni a csorbát, ezért hozzáteszem:

– Ó, nem, nem hozzád! – A mosolyom elhalványodik, amikor látom, hogy az arca eltorzul. – Nos, talán hozzád. Ki tudja? Ha ma este jól mennek a dolgok, bármi megtörténhet. – Rádöbbenek, hogy ez úgy hangzott, mintha ma éjjel biztosan együtt bújnánk ágyba, és ha John elég ügyesen elszórakoztat, akkor meg tud győzni engem. Szuper.

– Sajnálom. Nem úgy értettem, hogy jónak kell lenned, tudod, hogy miben… ahhoz, hogy hozzád menjek. Biztos vagyok benne, hogy időbe telik, míg azt a dolgot megtanulja az ember.

Az arcából minden szín kifut, mert most még rosszabbul csinálom. John nagyokat pislog, fogalma sincs, mit feleljen. Ez a randevú menthetetlen.

– Megbocsátasz nekem, John? Használnom kell a mosdót. – És rendezni a soraimat. Esetleg kimászni az ablakon, és elmenekülni.

Annyira megkönnyebbül attól, hogy pár percre megszabadul a társaságomtól, hogy lelkesen bólogat.
– Igen, menj csak nyugodtan.

Remegő lábamra állok, és keresztülsétálok az éttermen. Irracionális módon úgy érzem, mintha mindenki azt bámulná, milyen kínosan áll rajtam ez a ruha. Ez a nővérem ruhája, ezért kicsit hosszú nekem. Úgy simul a hajlataimra, ahogy kell, de aztán elárasztja a térdemet, és a lábszáram közepénél lebeg, nem úgy, mint Emilyn, akinek térd fölé ér. Sok sikeres randevúján viseli ezt a ruhát, mert benne nincs egy cseppnyi szociális szorongás sem. Kiloptam a gardróbjából, és elrejtettem a táskámban, így nem vette észre, amikor eljöttem otthonról, és nem kérdezte meg, hová készülök. Nekem nincs semmim, amit ilyenkor felvehetnék, mert nem járok szuper randikra. (Három éve randevúztam utoljára, és az is nagyon hasonlóan ment, mint ez.)

A másik nővéremtől is kölcsönvehettem volna egy ruhát, de Madisonnak olyan méretei vannak, mint egy mesebeli tündérnek, és esélytelen, hogy bármelyik ruhája is feljöjjön a csípőmre.

Egy mérföldesnek tűnő séta után eljutok a mosdóba, és nekidőlök a falnak. Az automata kézszárító beindul a vállam mellett. Az ijedségtől ugrom egyet, és felsikoltok.

– Rendben, Annie, szedd össze magad! Meg tudod csinálni! – mondom, miközben eliszkolok a kézszárítótól, és előveszem a telefonomat a táskámból. Megnyitom a képernyőt, hogy egy üzenetet küldjek Ameliának, aki hamarosan a sógornőm lesz. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy ma este randevúm van.

Amikor Amelia (valószínűleg Rae Rose-ként, a világhírű popsztárként ismeritek) a városba érkezett kicsivel több mint egy éve, és egymásba szerettek a bátyámmal, rögtön szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, amire nincs igazán magyarázat. Mintha mindig is a családunk tagja lett volna. És annak ellenére, hogy még új a családban, jobban megbízom benne, mint bárki másban. Ezért is neki írok most.

Annie: SEGÍTSÉG!!!
Amelia: Jaj, ne! Nem megy jól?
Annie: Ráborítottam az italomat. Aztán azt mondtam neki, hogy férjhez akarok menni.
Amelia: Te jó ég! Ennyire szereted?
Annie: Nem. Utálom.
Amelia: Hm, zavaros. Meg tudsz lógni?
Annie: Nem! Az szemétség lenne!
Amelia: Em és Maddie átjönnek, itt lesznek perceken belül. Csak mondd meg neki, hogy közbejött valami, és gyere, lógj velünk te is!
Annie: Nem tudom megtenni vele, miután ráöntöttem egy pohár italt, aztán meg arra célozgattam neki, hogy kedvemre kell tennie az ágyban, különben nem megyek hozzá.
Amelia: Ó, istenem! Akkor sok mindent meg kell beszélnünk.
Annie: Csak gyorsan eszem valamit. Ne kezdjétek el a filmet nélkülem!
Amelia: Sok szerencsét! Hozz nekem brownie-t! Ők készítik a legjobbat.

A tükörbe nézve megacélozom magam, hátrasimítom hosszú, szőke hajamat (ez legalább tényleg szép, hála Emily sütővasának, amit szintén elcsentem), majd kilépek a mosdóból.

Sajnos arra érek vissza az asztalhoz, hogy még hallom, amint John befejez egy telefonbeszélgetést, amit nem akart, hogy halljak.

– Igen, mondom neked, hogy hihetetlenül unalmas. És valahogy kínos és fura. Mintha nem lenne személyisége. – Csendben van, amíg a vonal másik végén lévő személyt hallgatja. – Igen, úgy értem, csinos, de még csak egyetlen estére sem akarom felszedni, mert annyira unalmas. Csak hívj fel öt percen belül valami sürgős dologgal! Oké, igen. Köszönöm.

Lángol az arcom. A mellettünk lévő asztalnál ülő nő az egészet hallotta, és most Szánakozó Tekintettel néz rám. Gyűlölöm a Szánakozó Tekinteteket. Jobban örülnék, ha nevetne. A nevetést tudom kezelni. A testvéreim profi mókamesterek, szóval arra kondicionáltak, hogy végignevessem az életemet. Semmi szánakozás.

Veszek egy mély levegőt az orromon keresztül, így nem fakadok sírva – az csak hab lenne a tortán, ugye? –, és hátrálok néhány lépést. Elszámolok ötig, és amikor eléggé összeszedem magam, hangosan felbukkanok újra.
– Visszatértem!

John megigazítja a szalvétáját, arcán új, ragyogó mosoly jelenik meg (valószínűleg azért, hogy meggyőzően szomorú lehessen, amikor el kell majd mennie a vészhívás után).

– Remek. Tudod, mit szeretnél rendelni?

– Talán csak egy brownie-t – mondom sokkal inkább magamnak, mint Johnnak. A szemem sarkából látom, hogy belép egy pár az étterembe. Felnézek, és visszakapom rájuk a tekintetemet.
Ez… a kalóz.

Sarah Adams: Gyakorlat teszi a mestert 
Fordította: Nagy Marietta
Next21 Kiadó, Budapest, 2023
368 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft