Judy I. Lin: Méreggel átitatott varázslat (részlet)

Első fejezet

Azt mondják, az igazi shénnóng-shīt meg lehet ismerni a kezéről – a tenyerüket elszínezte a föld, az ujjhegyeiken tüskék ejtette hegek éktelenkednek, körmük sarlója állandóan sötétlik a talajtól és az alvadt vértől.

Régen büszkeséggel néztem a kezeimre.

Ma már csak arra tudok gondolni, ezek a kezek temették el anyámat.

A házunk félhomályos és csendes. Úgy haladok át a szobákon, mint valami tolvaj. Feltúrom a dobozokat és fiókokat, kotorászom a holmik között, amelyeket apám elrejtett, hogy ne emlékeztessék a gyászára. Székek és kosarak, szárításra szolgáló rácsok és üvegek között lavírozom óvatos léptekkel. A falon át hallom Shu halk köhögését, és ahogy dobálja magát az ágyban.

Az utóbbi pár napban sokat romlott az állapota.

Hamarosan elragadja tőlünk a méreg, ahogyan anyánkat is.

Ezért kell elmennem már ma éjjel, mielőtt apám megpróbálná megakadályozni, és ide kötne a bűntudat és a félelem, míg túl késő lesz. Megérintem a tunikám ráncai közé rejtett tekercset, hogy megbizonyosodjam, még mindig ott van.

A hátsó raktárban megtalálom, amit keresek: anyám shén-nóng-shī dobozát, elrejtve szem elől a sarokszekrényben. A felemelt fedél alól emlékek csusszannak elő sóhajtva, mintha engem vártak volna a teaillatú sötétben. Ujjamat végighúzom a fa minden egyes mélyedésén, megérintek minden rekeszt, és eszembe jut, hogyan ismételgettük a benne tárolt dolgok nevét. Ez a doboz térkép anyámhoz. A tanításaihoz, a történeteihez, a mágiájához.

A látvány azonban más emlékeket is felidéz.

Egy törött csésze. Sötét folt a padlón.

Gyorsan lecsukom a fedelet.

Ugyanannak a szekrénynek mélyén további üvegeket találok, rajtuk címkék anyám rendezett írásával. A kezem kissé remeg, amikor felnyitom a tavaly nyári tealevelek üvegét. Ez volt az utolsó szüret, amelyen segítettem neki: bejártuk a kerti ösvényeket, és lecsipkedtük a leveleket a készséges ágakról.

Ahogy beszívom a pörkölt levelek illatát, az kesernyéssé változik a nyelvemen. Eszembe jut, hogy az utolsó próbálkozásom a mágiával könnyekben és kudarcban végződött, és megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok ezekhez az eszközökhöz.

De ez még az előtt volt, hogy a tekercs megjelent volna a küszöbünkön. A kudarc többé szóba sem jöhet.

A felületes szemlélőknek a shénnóng-shī nem több ügyes mulattatónál, aki képes művészien kitölteni és felszolgálni egy hétköznapi italt. A képzett shénnóng-shī természetesen minden alapvető tudás birtokában van – ismeri az eltérő eseményekhez illő ízeket, a felszolgált teához illő csésze helyes alakját, sőt még készítőjét is. Ám a Shénnóng-mágia igazi művelői egyedi különlegességeket is nyújtanak. Egyesek érzéseket idéznek meg a teával: szenvedélyt, reményt, szerelmet. Mások erővel töltik fel a testet, vagy a tea elfogyasztója hirtelen emlékszik vala mire, amit rég elveszettnek hitt. Képesek áthatolni a test falain, egyenesen a lélekbe.

A szénserpenyő pislákoló fényében előveszem a tálcát és a hozzá tartozó edényeket, egyet az áztatáshoz, egyet a pihentetéshez. A forrásban lévő víz bugyogásán túl nyikorgást hallok a szomszéd szobából. Megdermedek, mert félek a falra vetülő hosszú, sötét árnytól és apám haragjától.

De csak apám horkolása az. Halkan kifújom a levegőt, és visszatérek az eszközeimhez. Facsipesszel felemelem a tealevelekből álló labdacsokat, és beleteszem őket az edénybe. Óvatosan megbillentem a csuklómat, és ráöntöm a forró vizet a levelekre, amelyek lassan kipöndörödnek, és szétárad az illatuk.

A legnagyobb shénnóng-shīk látják a jövőt kibontakozni a kellő gonddal elkészített tea gőzében. Egyszer anyám a málnabokor szárított leveléből fù pén zĭt főzött egy várandós asszonynak a faluban. A gőz kéken izzott a reggeli levegőben, és négy csillogó tű alakját öltötte fel. Ebből anyám helyesen olvasta ki, hogy a gyermek halva fog születni.

Anyám hangját hallom, miközben a levelek szétterülnek a vízben. Hallom, amint azt mondja, az esti köd a Hegyi Őrző fehér szárnycsapásait követi, az istennőéit, aki alkonyatkor madárrá változik. Ő a Dél Úrnője, aki csőréből egyetlen levelet ejtett az Első Császár csészéjébe, és megajándékozta az embereket a tea élvezetével.

Gyerekként Shuval a szüleink nyomába szegődtünk a kertekben és a gyümölcsösökben, kosárral a csípőnkön. Sokszor érezni véltem a szárnyak érintését a bőrömön. Néha megálltunk, és füleltünk, ahogy az istennő elvezetett minket egy fészekaljnyi csiripelő fiókához, vagy nagy esőzésekre figyelmeztetett, amely elrohasztaná a gyökereket, ha nem forgatjuk át alaposan a földet.

Az áztatókannából átöntöm az aranyló folyadékot a pihentetésre szolgáló edénybe. Anyám sosem hagyta, hogy elfelejtsük a leigázott klánok, a birodalmak felemelkedése és bukása előtti időkből ránk maradt réges-régi módszereket. Benne volt minden csésze általa főzött teában, az áhítatos tisztelettel végzett rituáléban. Benne volt abban, ahogyan minden egyes összetevőt ismert, amely a teájába került – a víz származási helyét, a tüzet tápláló fa aromáját, a víz melegítésére szolgáló edényt. Egészen az általa leszedett levelekig, amelyeket a saját kezével formált és a saját kemencéjében kiégetett csészében áztatott. A két tenyerében áldásként kínált folyadékká lepárolva.

Itt vagyok. Igyál, és gyógyulj meg!

Előrehajolok, és mélyen beszívom az almák édes illatát. Hallom a méhek álmosító döngicsélését a vadvirágok szirmai között. Érzem, ahogy körbeölel a nyugalom, és melegségbe burkol. A szemhéjam elnehezedik, de a pillanat elillan, amikor valami elsuhan a látóteremben. Az egész testem bizsereg az éberségtől.

Fekete szárnyak rebbennek a jobbomon. Egy varjú hussan át a füstös sötétben, majd eltűnik.

Egy egész élet kell hozzá, hogy valaki megtanulja mesterien értelmezni a teát, és már beletörődtem, hogy orvostanonc leszek. Egy éve született a döntés. A húgom gyomra nem bírta a vér látványát, és az apámnak szüksége volt még egy pár biztos kézre.

Kétség kúszik végig a bőrömön, ahogy az ujjaim megint megmarkolják a tekercset. A meghívót másvalakinek szánták – anyám igazi tanítványának.

De anyám meghalt. És most csak egyikünk elég erős, hogy útra keljen.

Minden erőmet összeszedve összpontosítok. Mély levegő be, majd ki. A gőz megremeg a tüdőmből kiáramló levegő útjában.

Nincs több látomás. Vékony sugárban áttöltöm a teát egy kis csészébe, épp csak pár kortynyit. Az ital a derűlátás mézédes ízével csorog le a torkomon, azt ígérve, hogy a nyár örökké fog tartani…

A bátorság fényes, erős lánggal lobban fel a mellkasomban, forrón, mint a napsütötte folyami kövek.

Magabiztosság árad szét a tagjaimban. Kihúzom magam, méltóságteljes vagyok, mint egy ugrani készülő macska. A gyomorgörcsöm is enyhül valamelyest. A mágia még mindig itt van.

Az istenek nem vették el tőlem hanyagságom büntetéseként.

Durva köhögés hangja zavar meg összpontosításomban. Fel-döntöm az egyik edényt, és a tea kiömlik a tálcára. Berohanok a szomszéd szobába.

A húgom megpróbálja remegő karjával ülő helyzetbe tolni magát, a köhögés kínozza karcsú testét. Tapogatózva keresi a mosdótálat, amelyet az ágya mellett tartunk, ezért odaadom neki. A fafelületre vér fröccsen, túl sok is, újra meg újra. Egy örökkévalóság, mire a zihálás végre alábbhagy, és Shu reszketve nekem dől.

– Fázom – suttogja.

Bemászom mellé az ágyba, és szorosan magunkra tekerem a takarót. Shu megmarkolja a tunikámat, és reszketve mély lélegzetet vesz. Addig szorítom, míg a légzése megnyugszik, és szája mellett a feszes vonalak kisimulnak.

Minden tőlünk telhetőt megtettünk, apám és én, hogy anyám tudása nélkül is ápoljuk Shut. Én, aki küzdöttem, hogy felidézzem azokat a gyerekkori leckéket, és apám, aki pedig képzett orvos, a birodalmi egyetemen tanult. Tudja, hogyan kell sínbe tenni a törött csontot, ellátni a vágásokat és kezelni a külső betegségeket. Habár valamennyire ismeri a belsőleg használandó gyógyszereket is, az összetettebb problémáknál mindig anyám művészetére hagyatkozott. Ezért tudtak olyan jól együtt dolgozni.

Apám minden tudását latba vetette, még a büszkeségét is félretette, és levélben segítséget kért az egyetemtől. Minden lehetséges gyógyírt bevetett, amihez csak hozzáfért. De én ismerem a sötét igazságot, amelyet kerülgetünk.

A húgom haldoklik.

Az erősítő gyógyitalok és tinktúrák gátként szolgálnak, hogy kordában tartsák a mérget, de egy napon túl fog csordulni. Semmivel sem akadályozhatjuk meg.

És én vagyok az, aki cserben hagyta őt.

A sötétben viaskodom a gondolataimmal és az aggodalmaimmal. Nem akarom a húgomat hátrahagyni, de nincs más választásom. A tekercs az egyetlen válasz. A királyi menet kézbesítette minden Dàxīban lakó shénnóng-shī otthonába. Shu egyedül volt otthon, amikor megkaptuk. Én bent jártam a faluban apánkkal, a betegeit láttuk el. Shu késő este, a szobánk magányában hajtotta ki nekem a tekercset. Arannyal átszőtt anyaga ekkor felragyogott. A hátulján lévő sárkány háta hullámot vetett, olyan finom hímzés volt, hogy az ember szinte várta, hogy életre keljen, és körbetáncoljon minket lángokat szórva szerteszét.

– Ez ma érkezett – mondta olyan lelkesedéssel, amilyet csak ritkán láttam szelíd húgocskámtól. – Birodalmi küldöttség hozta a rendeletet a hercegnőtől.

A szavakat mostanra már szinte kívülről tudom: Li Ying-Zhen hercegnő császári rendeletben meghívja Önt az özvegy császárné emlékére rendezett ünnepségre, hogy fesztivál keretén belül tisztelegjünk előtte egy tündöklő csillag keresésével. Minden shénnóng-tú meghívást kap a megméretésre, amelyen eldől, hogy ki lesz az udvarban szolgáló következő shénnóng-shī. A verseny győztese elnyeri magának a hercegnőnek a kegyét.

A szavak hívogatón dalolnak.

Ebből a nemzedékből még nem került shénnóng-shī a császári udvarba, és a legnagyobb megtiszteltetés, ha valakit ki-választanak. Lehetővé tenné a shénnóng-túnak, hogy kihagyja a vizsgákat, és rögtön mester legyen. A győztes családját nagy gazdagsággal ajándékoznák meg, a faluját ünnepelnék. De a felkínált kegy reménye szólít meg igazán. Kérhetném, hogy a húgomat a birodalom legjobb orvosai lássák el, azok, akik magának a császárnak szívverését olvasták.

A torkom elszorul, amikor most lenézek a húgomra, aki békésen alszik mellettem. Ha eltávolíthatnám belőle a mérget, és magam nyelhetném le, örömmel megtenném. Bármit megten-nék, hogy enyhítsek szenvedésén.

Én főztem azt a végzetes teát anyámnak és Shunak abból a teakockából, amelyet szokás szerint a császár minden alattvalójának kiosztanak az ősz közepi fesztiválra. Egy pillanatra, amikor a tűzforró víz befolyt a tealevelek közé, mintha egy kígyót láttam volna. Fehéren csillant meg, ahogy a levegőben tekergett.

Amint ellegyeztem a gőzt, el is tűnt. Több eszem is lehetett volna, mégis figyelmen kívül hagytam.

Ám nem sokkal utána anyám ajka elfeketedett. A kígyó ómen volt, figyelmeztetés az istennőtől. Nem hallgattam rá. Anyám, noha bizonyosan nagy fájdalmai voltak, és a méreg szétáradt a testében, gyógyitalt készített, amit megitatott a húgommal, hogy kiürítse a gyomrát, és megmentse az életét.

Legalábbis egy ideig.

Kimászom az ágyból, óvatosan, hogy meg ne zavarjam húgom pihenését. Nem kell sok idő, hogy összepakoljam a holmimat. A ruhákat egy zsákba gyömöszölöm, az egyetlen értékes tulajdonommal, a tizedik születésnapomra kapott nyaklánccal együtt. Ezt el fogom adni, hogy legyen pénzem a fővárosba utazni.

– Ning! – hallatszik Shu suttogása az éjszakában. Ezek szerint mégsem aludt. A szívem belesajdul tejfehér arcának látványába. Mint valami kóbor állat anyánk meséiből – a szeme erősen csillog, a haja csupa gubanc, emberbőrt viselő őzike.

Letérdelek mellé, kezével az ujjaimat keresi, és egy rongyba csomagolt apró tárgyat nyújt felém. Tű hegye szúrja meg a tenyeremet. Kibontom a zsebkendőt, és a holdfény felé tartom a tárgyat. Ékköves hajtű anyánk egyik hálás betegétől, a főváros drága emléke. Ezt a kincset Shunak szánta, ahogy a nyakláncot nekem.

– Ezt vidd magaddal – kéri a húgom –, hogy szépnek érezd magad a palotában. Olyan szépnek, mint ő volt.

Nyitnám a számat, hogy megszólaljak, de Shu a fejét rázva veszi elejét a tiltakozásomnak.

– Muszáj már ma éjjel elindulnod. – A hangja komoly lett, mintha ő lenne az idősebbik, én pedig a fiatalabb. – Ne tömd tele magad gesztenyés süteménnyel!

Túl hangosan nevetek fel, de elfojtom, és visszanyelem a könnyeimet. Mi van, ha visszajövök, és ő már nincs?

– Hiszek benned – folytatja, visszhangozva tegnap esti szenvedélyes szavait, amikor azt mondta, nekem kell elmennem a fővárosba, és muszáj őt hátrahagynom. – Majd reggel azt mondom apánknak, hogy meglátogatod a nagynénénket. Így nyersz egy is időt, mielőtt észreveszi, hogy valójában eltűntél.

Megszorítom a kezét, nem bízom a hangomban. Azt sem tudom, mit mondhatnék.

– Ne hagyd, hogy a száműzött herceg elkapjon a sötétben! – suttogja.

Ezen a dajkamesén nőttünk fel, ez volt az esti mese. A száműzött herceg, és az ő bűnözőinek, útonállóinak szigete. Shu ezzel azt kéri, vigyázzak magamra.

Ajkamat a húgom homlokára nyomom, aztán kisurranok az ajtón.

Fordította: Weisz Böbe

Judy I. Lin: Méreggel átitatott varázslat
Next21 Kiadó, Budapest, 2023
384 oldal, teljes bolti ár 5690 Ft