Szlavicsek Judit: Viharcsapda (részlet)

Szereplők

Müller Attila (60), a Balaton-felvidéki Muller Borbirtok, Bor & Gastro Élmények Kft. ügyvezetője
Müller Krisztina (49), a felesége
Müller Eszter (30), Krisztina lánya, jogász, jelenleg egy Balaton-felvidéki kisváros önkormányzatának jegyzője
Müller Olivér (21), Eszter testvére, egy budapesti egyetem nappali tagozatos hallgatója mérnökinformatikus szakon
Sziráki Kata (20), Olivér barátnője, sminktetováló és step-aerobik-óraadó
Fekete Tamás (26), Eszter barátja, a Balaton-Tender Kft. alkalmazottja pályázatíró és projektmenedzser munkakörben
Vukovics Marko (50), szkipper, a Marine Yacht Kft. üzletkötője

1 ~~ Eszter

Massive Attack: „Angel”
Péntek éjjel a szigeten

Ahogy távolodom a hajótól, úgy zár magába az éjszaka.

Leszegem a fejem, lassan, botladozva lépkedek. Nincs más, csak a kövek a talpam alatt és a süvöltő szél. Reszketek, pedig nincs is hideg, nem fázom. A sós pára csípi a szememet, és marja a torkomat. Könnyezem.

Megállok és felnézek.
Az égbolt tiszta, sehol egy felhő, és hirtelen úgy érzem, hogy rám szakadnak a fényesen vibráló csillagok. A hold magasan áll, reflektorként világítja be a fenyvest. A fák között, úgy ötven méterre a parttól, mintha egy épület körvonalait látnám. Hogyhogy nem vettem észre, amikor kikötöttünk? Marko, a szkipper azt mondta, hogy a sziget lakatlan, bennem meg fel sem merült, hogy ez talán nem volt mindig így. Igaz, nem gondolkodtam, csak tettem, amit mondott. Furcsa, ahogy egy pillanat alatt jelentőségét veszítheti valami, ami addig kitöltötte az ember tudatát, ha váratlanul nagyobb lesz a tét.

Az épület felől hirtelen fény villan. Kialszik, majd újra felvillan, aztán lassan elindul balra. Hátrahúzom a kapucnit, és követem a szememmel.

Egy fénykör, majd még egy. Újra meg újra. Valaki a fák között köröket rajzol az éjszakába.

Elindulok. Néhány lépés után azonban megtorpanok, és visszanézek az öböl felé.

A hajó fényei már nagyon távolinak tűnnek. Visszafordulhatnék, és mondhatnám azt, hogy nem találtam semmit. Aztán mindenki lefeküdne a kabinjában, és éberen forgolódva várná a hajnalt.

A lökés hátulról jön, megtántorodom, de talpon maradok. Ekkor valaki megragadja a vállamat, és maga felé fordít. Az öcsém az, Olivér. A fülemhez tapasztja a száját, és a szél süvítésén át a fülembe ordít:

– Ne menj be!
Zseblámpája fényével lassan végigpásztázza az alig tíz méterre lévő épületet. Kétszintes, lapos tetejű betonhodály párhuzamosan a parttal, jobbra – merőlegesen – egy ugyanolyan épület, a két szárnyat egy központi tömb köti össze. Az ablakok helyén tátongó nyílások mintha némán ordítanának az éjszakában.

– Ne menj be! – kiáltja újra, és nem néz a szemembe.
Lerázom a kezét: csak most veszem észre, milyen erősen szorított, tompa sajgást érzek a vállamban.
Nem válaszolok, úgysem hallaná.
Előkotrom a telefonomat a széldzsekim zsebéből, és én is az épületre irányítom a fényét.
Ekkor még azt gondolom, fel vagyok készülve arra, ami következik.
Alig egy perccel később már tudom, hogy nem.

2 ~~ Marko

Bruce Cockburn: „Messenger Wind”
Péntek kora délután a hajón

Késnek. Háromszor is hívtam Attilát, de nem vette fel, és vissza sem hívott.
Kiállok a hajó orrába, és körülnézek. A kikötő úgy gubbaszt a szűk öböl mélyén a kopár dombok ölelésében, mint egy ókori aréna küzdőtere. Két óra múlt. A sziklák eddig megadóan elnyelték a meleget, hogy most sokszoros erővel ontsák magukból, a domboldalak meg visszaverik a pineák lombjában tanyázó temérdek kabóca kattogását, és ez úgy hallatszik, mintha egy Kalasnyikovból lőne valaki – soha ki nem fogyó lőszerrel. Megrázom a fejem, hátha így kiűzhetem odabentről a fegyverzajt, aztán mély lélegzetet veszek, sokáig benntartom, hogy majd szétfeszíti a tüdőmet, de ez sem segít.

Végül otthagyom a hajót, kimegyek a kikötő vizesblokkjába, hogy lezuhanyozzak. A szürke-fehér kandúr most is ott hever a bejáratnál, a társai a szemeteskonténerek alatt hűsölnek, és rám se hederítenek, de ő lustán feltápászkodik, és követ az épületbe, ahogy mindig. Csak a hideg vizes csapot nyitom meg, és aláállok. Beüt a sokk, felhevült testem reagál, remegni kezdek, aztán érzem, hogy szétárad bennem a nyugalom – ezért jöttem. Egy kicsit lehiggadni.

Tíz perccel később már újra a hátsó fedélzeten állok, és végre meglátom a hattagú csapatot, ahogy csomagokkal megrakodva közeledik a mólón. Attila jön elöl, és a feltekert hajókötelek között lavírozva gurulós bőröndöt húz maga után.

– Helló, késtetek két órát – mondom köszönés helyett.
Érzem, hogy ismét csorog a veríték a hátamon, és halványabb a mosolyom, mint szántam, de láthatóan ez nemigen érdekli őket. A többieket amúgy most látom először – a felesége, Kriszta jött vele, meg a nő két gyereke és a párjuk. Itt akarják megünnepelni Attila hatvanadik születésnapját.
– Helló.
Attila csak ennyit mond. Mintha meg sem hallotta volna az iménti megjegyzésemet a késésről. Fellép a hajóra. Az előrejelzés délutánra közepes szelet jósol, de estére némi élénkülés várható, úgyhogy nyugodtabb lennék, ha már elindulnánk, de persze mindegy – ha szkippernek állsz, hamar megtanulod, hogy ebben a relációban te a tápláléklánc alján vagy.

Még akkor is, ha rajtad múlik az életük.

Attila most is olyan, mint amikor megismertem: tetőtől talpig Hilfiger, némi sörhas és magabiztos mosoly – bár ez utóbbi ma inkább feszült vicsorgásnak tűnik. Bevillan, hogy talán veszekedtek az idefelé vezető úton, de máris emlékeztetem magam, hogy megfogadtam, csak azzal foglalkozom, ami rám tartozik. És ami azt illeti, az is bőven elég.

Megtörlöm a homlokomat, és a vékony, alig ötvenes, plasztikázott mellű nőt figyelem, aki a férje után lép fel a hajóra két hűtőtáskával. Mélyen dekoltált piros miniruhát visel, és hajóúthoz a legkevésbé alkalmas magas sarkú szandált. Krisztina, ha nem tévedek, mondom neki, ő meg biccent, de nem szól egy szót sem. A szemfestéke elkenődött a szeme alatt. Talán sírt, mielőtt kiszállt a kocsiból, vagy csak túl vastagon sminkeli magát.

Átveszem tőle a hűtőtáskákat, a földre teszem, aztán a kezemet nyújtom a móló szélén tétovázó srácnak.
– Müller Olivér – mondja. Nem néz a szemembe.
Vézna gyerek, a térde ormótlannak tűnik a holtfehér, gizda comb és vádli között. Fekete póló, baseballsapka, fehér kosarascipő – nem tanították meg neki, hogy kell rendesen kezet fogni. Elengedem erőtlen kezét, tenyeremre kenődött verejtékét a nadrágomba törlöm. Egy barna hajú lánnyal van, akinek mindkét karja tele tetoválással, mintha hosszú ujjú pólót viselne. Átsegítem a keskeny fapallón, közben közelebbről is megvizsgálom a mintákat. A vállától az ujjai tövéig ki van varrva, élénkzöld alapon hatalmas pipacsok és apró sárga virágok, macskafej meg összevissza kanyargó indák, amik úgy fonják körül a karjait, mintha meg akarnák óvni valamitől.

– Marko vagyok – mutatkozom be, és minden előzmény nélkül megcsap egy emlék: talán hatéves lehetek, belépek a házba, a tűző nap után szinte semmit sem látok, be is hunyom a szememet, úgy szívom magamba a frissen sült húsos burek zsíros, nehéz illatát, de nem ehetek belőle, majd csak mise után: mindig mindent csak a mise után.

Jelen kell lenned, figyelmeztetem magam, aztán megköszörülöm a torkomat, és rájuk mosolygok. A lány rosszkedvű. Katának hívják. Talán azt mondta, Sziráki, de ebben nem vagyok biztos – úgy érzem, mintha filmet néznék, melynek szereplői közé akaratom ellenére beválogattak. A tetovált lány a hajószalon felé húzza a bőröndjét, de a fiúja csak áll, és valamit bámul a vállam fölött. Követem a pillantását. Attila már bevonult a hajószalonba a diszkrét pocakjával és a csomagjaival együtt, a többiek meg körülötte állnak, és őt figyelik. Most épp jobbra-balra mutogat. Ne zavartasd magad, bazmeg, mintha otthon lennél, gondolom és visszafordulok, de Olivér már kikerült, és csatlakozik hozzájuk.

Most szinte üres a kikötő: a bérelt hajók már dél körül kihúztak a nyílt vízre, a többi meg a sorsára vár.

– Ő a barátnőm, Eszter – mondja a szőke srác, aki izgatottan várta, hogy végre a fedélzetre léphessen. Minden, ami rajta van, vitorlázós és vadonatúj – decathlonos és saját márkás. Kezet rázunk. A barátnőjét nézem, úgy harmincnak saccolom. Elsőre férfiasnak mondanám, pedig kifejezetten vékony: rövidre nyírt, festetlen barna haja van, se ékszer, se smink, a fehér, ujjatlan trikóban és a farmersortban látszik, hogy inas és izmos. A vonásai alapján mégis arra tippelek, hogy épp az előbb találkoztam az anyjával, minden másban viszont mintha az ellentéte próbálna lenni, de így is szép. Vagy épp ezért. Csak a szeme lep meg. Sötét és átható.

– Üdvözlöm a hajómon, kedves Eszter – játszom a nagyvilági figurát, mintha jól állna nekem.

Nevet, én meg gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült megnevettetnem. Nem hiszem, hogy túl gyakran fordul elő vele, bár valójában fogalmam sincs. Szeretem felmérni az embereket, mikor a hajómra lépnek, de róla így, elsőre maximum annyit merek megállapítani, hogy valami most nyomasztja. Kicsit olyan, mintha itt sem lenne.

– Ha már ilyen színpadiasak vagyunk, nos, én Müller Eszter vagyok, a barátom meg Fekete Tamás – mondja gépiesen. Már nem nevet. – Amúgy képben van már, hogy ki kicsoda?

– Azt hiszem, sikerült összeraknom.
– Azért érhetik még meglepetések – mondja, és otthagy.
Utánuk nézek, most egyben látom az egész családot. Kell két ember, aki segít nekem a hajón. Nehéz első benyomás alapján dönteni, de többnyire eltalálom, kik alkalmasak rá, hogy fölösleges kérdezősködés és töketlenkedés nélkül végrehajtsanak néhány egyszerű parancsot.

– Eszter és Tamás. Lennétek a mancsaftjaim? – kérdezem. – Ja, egy hajón mindig mindenki tegeződik, oké?

Eszter szórakozottan bólint, a barátja meg – mintha csak erre várt volna – vitorláskesztyűt vesz elő a zsebéből, és felhúzza. Egész ujjas, bélelt kesztyű, nem ide való. Magamban mosolygok rajta.

Az az igazság, hogy szenvedélyesen szeretem a hajómat. Persze korántsem az enyém, kölcsönből van majdnem az egész, de ezt igyekszem elfelejteni. Egy 2015-ös Lagoon 450-es, hatkabinos katamarán, de csak négy olyan kabin van, amelybe fizetős vendégeket lehet elszállásolni. Mindkét hajótest elejében van egy-egy szűk szkipperkabin is, melyeket csak a fedélzetről lehet megközelíteni. Valójában inkább csak kis kamrák, amikért nem illik pénzt kérni, de ha mégis, abból az első éjszaka után reklamálás lenne. A bal oldaliban alszom én, a másikban eddig egyszer aludt valaki: egy harmincas férfi, miután az első vacsoránál nagyon összeveszett a feleségével. Másnapra mindketten sikeresen kijózanodtak, és délelőtt már úgy masszírozták egymást a fedélzeten, mintha előző este nem épp válni akartak volna.

Ám a négy nagy kabin szerintem elég pofás. Kétszemélyesek, van bennük egy kényelmes franciaágy és saját vécé meg zuhanyzó. Persze mindenkinek elmondom már az elején, hogy a mosdót kikötőben álló hajón ne használják, inkább menjenek ki a parti vizesblokkba, de mindig van olyan, aki úgy érzi, hogy a pénzéért az éjszaka közepén, a hatodik sör után, nem fog kicaplatni a partra. Május elején ezt még egész jól tolerálom, de a szezon vége felé már jóval kevesebb is elég, hogy felmenjen a vérnyomásom.

Esztert a hajó hátsó részébe állítom, Tamásnak meg szólok, hogy menjen előre az orrba, aztán indulás. Eleinte gyorstalpalót tartottam, mielőtt nekikezdtünk volna, de egy idő után rájöttem, hogy csak összezavarom vele a vendégeket, akik görcsösen igyekeznek felidézni, mit mondtam korábban, úgyhogy most már inkább bedobom őket a mély vízbe, aztán szurkolok, hogy egyik se legyen olyan balfasz, hogy sérüljön miatta a hajó.

– Indítom a motort! – figyelmeztetem őket, és érzem, hogy kicsit szaporább a pulzusom, hiába csinálom vagy ezredszer.

Eszter nyugodtnak tűnik, vagy inkább kicsit közömbösnek, ahogy ott áll, és a semmibe bámul, a srác azonban izgatott, és látom rajtuk, hogy meg sem fordul a fejükben, ha esetleg elcsesznek valamit, azzal akár sok ezer eurós kárt is csinálhatnak.

– Oké, mivel az enyhe szél a tenger felől fúj, a bal oldali köteleket elengedhetjük – mondom nekik, ők meg nekiállnak kioldozni a csomókat, majd miután végeznek, szólok Tamásnak, hogy nem kell a hajóra húznia, csak dobja a mooringkötelet a vízbe. Bizonytalanul rám néz, de némi tétovázás után teszi, amit mondok.

– Kihúznád a parti áramot? – kiáltok oda Eszternek.

Ő rögtön kapcsol, kilép a pontonra, és kihúzza a kábelt a villanyszekrény konnektorából, majd visszahúzza a hajóra a keskeny fapallót. Nem is kellett külön szólnom érte. Ügyes kislány, és csak megerősödik bennem, hogy a nők olykor ezerszer használhatóbbak, mint a férfiak.

– Szuperek vagytok! – dicsérem meg őket, ahogy szoktam. – Oké, most pedig, amikor azt mondom, most!, akkor a hajó másik oldalán is ugyanígy eloldozzátok a köteleket, csak már sokkal gyorsabban, jó?

– Miért? Ez nem volt elég gyors?
Tamás az. Olyan képet vág, mintha máris a Vendée Globe-on lenne, nem sokkal a rajt előtt.
Nyelek egyet.
– Remek voltál. De ha a másik oldalon nem leszel elég gyors, a hajócsavar feltekeri a kötelet, és akkor kicsit hamarabb kell megfürödnöd a tengerben, mint tervezted, mert tutira nem fogok beugrani helyetted, hogy leszedjem róla.

Látom, hogy kissé megsértődött, de legalább odaáll, és készenlétbe helyezi magát.

– Most! – kiáltom, aztán örömmel nyugtázom, hogy várakozáson felül jól sikerült megoldaniuk.

Máris érzem, hogy kissé oldódik bennem a feszültség. Még beszedetem velük a puffereket, aztán gázt adok, majd gyorsan visszaveszek belőle, és hagyom, hogy a szél szépen befordítsa a hajó orrát a part felé, aztán hátramenetbe kapcsolok, és kitolatok a két ponton közül. Ismét megdicsérem őket, és öt csomóval kicsorgunk a kikötőből. Arrébb mennek, én meg élvezem, hogy újra csak az én kezemben van a hajó.

Szeretem az Adriának ezt a részét, a Zadar környéki szigetvilágot. Még nem ért el ide a tömegturizmus, és nagy valószínűséggel nem is fog, mert senkinek nem éri meg egy tonna pénzt invesztálni egy olyan régióba, ahol egyik sziget sem elég nagy ahhoz, hogy ezrével fogadja a turistákat turnusonként, szombattól szombatig – szóval nekem ez a hely a világ közepe.

A kormányállásban ülök, és a tengert figyelem. Gyenge a szél, így muszáj motoroznunk, de azért felhúztam a vitorlát: tudom, hogy imádják nézni, ahogy a fehér vásznat lengeti a szél. A hajó könnyedén szeli a lomha, széles hullámokat, most olyan, mint egy kutya, amelyik élvezi jól megérdemelt, hosszabb délutáni sétáját. Három óra múlt, a szárazfölddel párhuzamosan haladunk délkelet felé, a másik oldalon a hosszú Pašman-sziget zárja el a kilátást a nyílt tenger felé. Ezen a szakaszon mindig élénk a hajóforgalom, úgyhogy amíg ki nem érünk a szűk csatornából, nagyon kell figyelnem. És ha néhanapján feltűnik itt egy delfin fényes, fekete háta is, az némi extraélmény a vendégeimnek, de úgy tűnik, a környező vizekben élő palackorrú család ma nem teszi meg nekünk ezt a szívességet.

A Navionics útvonalterve szerint huszonhét tengeri mérföldre vagyunk az étterem mólójától, úgyhogy kénytelen vagyok tíz csomóra növelni a sebességet, máskülönben nem érünk oda vacsorára. Már Attiláék érkezése előtt foglaltam asztalt. Az étterem egy öbölben van a Kornati-szigetek egyikén. Mivel védett terület, nem lehet akárhol kikötni. Itt két saját móló van a vendégek hajóinak, remek bor és friss hal – erre mindenki, aki először jár itt, csak annyit tud mondani, hogy ez igen. És hétszentség, hogy ma este rendesen felcsicsázott asztal is lesz, Ivica sem ma kezdte az ipart, pontosan tudja, hogyan lehet legombolni ezekről annyit, amennyit nem szégyell. Mert annyira egyformák. Befizetnek, hogy néhány napig a tenger adja a díszletet „Az élet császárai vagyunk” című színdarabjukhoz. De ha engem kérdeznek, szerintem inkább szánalmas bohózat az egész.

Mellettem, két lépcsővel lejjebb, a fedett teraszon Eszter az asztalnál ül, és a telefonját nyomkodja. Amint végeztünk a kiállással, odatelepedett, és csak néha-néha pillant fel, mintha azt ellenőrizné, nem figyeli-e valaki, hogy mit csinál a telefonján. Szinte vibrál körülötte az amúgy is forró levegő, olyan feszültnek látszik.

– Welcome drink! – kiált Tamás, a pasija, miközben kezében egy üveg pezsgővel kilép a hajószalon tolóajtaján. Próbál magabiztosnak látszani, de azért én kihallok némi remegést a hangjából – mint aki nem biztos benne, hogy bárki is odafigyel rá. Eszter ránéz, elhúzza a száját, de azért feláll, bemegy a szalonba, és nem sokkal később visszatér, kezében tálca poharakkal.

A többiek, akik eddig elöl napoztak, most kelletlenül szedelőzködnek, hátrajönnek, behúzódnak az árnyékoló alá, elvesznek egy-egy poharat, és Tamás tölt nekik.

– Nagyon örülök, hogy mégis összejött, és mindnyájan el tudtunk jönni – mondja, aztán felemeli a poharát, körbenéz, vár, mire ímmel-ámmal a többiek is pár centire felemelik a poharukat, de senki nem válaszol. A srác köhint, csak hátulról látom, a tarkóján sebesen terjed felfelé a vörösség. – És persze nagyon köszönöm, hogy engem is meghívtál, Attila! Talán ezzel kellett volna kezdenem – teszi hozzá. – Gondoltam, megkezdhetnénk az ünneplést, de ha te máshogy tervezted, akkor persze bocsi. Ugye nem rontottam el semmilyen meglepetést? – fordul ijedten Krisztina felé.

A nő már megszabadult a piros ruhától és a magas sarkú szandáltól, most tenyérnyi, aranyszínű bikiniben van, nekem meg koncentrálnom kell, hogy ne bámuljam a mellét.

Megrázza a fejét, felhajtja a pezsgőt, és a poharát odatartja Tamásnak, aki bizonytalanul Attilára néz, de végül teletölti.

Fura ez az egész – a pezsgőzés meg ők is.

A vendégek mindig örülnek és vidámak ilyenkor, de itt most jókedvnek, vidámságnak, egy kis elfogódottságnak nyoma sincs. Később persze megszokják, hogy privát vitorláson hasítanak a tengeren – néhányan olykor kissé túl is játsszák, mintha mindig ezt csinálták volna –, de az elején azért mindig nagyobb a lelkesedés.

Az üveg pezsgő hamar elfogy – engem nem kínálnak meg. Nem mintha elfogadnám. Reggel émelyegve ébredtem, és a helyzet azóta nem sokat javult. Tudtam, hogy nehéz lesz, készültem is rá, mégsem vagyok képes úrrá lenni a – min is? Magamnak sem tudom meghatározni, mit érzek pontosan. Valami bizonytalan, tompa aggodalom motoszkál bennem. Vagy félelem? Talán csak az izgalom. Pedig ez az út is olyan, mint a többi, sulykolom magamnak, de nem sokat segít, úgyhogy igyekszem inkább a hajóra meg a dolgomra koncentrálni, nem rájuk.
De nem megy.
Most mind az asztal körül ülnek az árnyékban, csipsz, egy üveg bor és egy kis demizson házi pálinka társaságában.

– Mit olvasol? – kérdezi Tamás a tetovált kiscsajtól, de nem úgy tűnik, mintha komolyan érdekelné.

Talán csak oldani akarja a feszültséget, és az ő helyében szinte biztos, hogy én is valami ilyesmivel próbálkoznék. Nem ülhetnek itt az idők végezetéig némán, mint a halak.

Kata becsukja a könyvet, és a borítót mutatja felé.

– Görög drámák? Európa Diákkönyvtár? – olvassa Tamás. – Önszántadból? Ilyet se láttam még.

– Ősszel le akarom tenni estin az érettségit – mondja Kata, és lesüti a szemét.

Krisztina felkapja a fejét, aztán a fiára, Olivérre bámul, miközben a lányt kérdezi:
– Nincs érettségid?
– Tök gáz vagy, anya.
Ezt Eszter mondja. Az arca szigorú, meglep, milyen keményen néz.

A semmiből egy sirály vijjogása csap közénk – mind egyszerre kapjuk fel rá a fejünket. A madár egyedül van, néhány méterrel mögöttünk repül: mozdulatlan szárnyain viteti magát a légáramlatokkal. Ismét vijjog, most szinte gúnyos nevetésnek hat a hangja, majd, ahogy jött, olyan hirtelen kivág balra, és emelkedni kezd.

– Csak meglepődtem – feleli Krisztina, és a lányára néz.

Kissé kásás a beszéde. Ez fura, nem hiszem, hogy az a két pohár pezsgő ilyen hamar így hatott volna.

– Miért, anya, neked van? – kérdezi Eszter élesen, és kicsit előredől.

– Na most már elég – szól közbe Attila, aztán közelebb húzza magához a csipszes zacskót, teletömi a száját, és Esztert nézi. Eszter farkasszemet néz vele, aztán vállat von, és elveszi a könyvet Katától.

– Sosem értettem ezeket a görög tragédiákat – mondja, de senki sem figyel rá.

Attila újabb és újabb maroknyi csipszet töm magába, és konokul rág – innen oldalról jól rálátok Olivérre, és észreveszem, hogy az asztal alatt megszorítja Kata kezét, a lány meg nagyokat nyel. Nem sok híja van, hogy elbőgje magát.
Eszter folytatja:
– Nemzedékeken átívelő átkok, sorstragédiák, bosszú, vér, meg minden ilyen őrület. Azért ezek ma már, a mi korunkban, hihetetlen dolgok, nem?
Senki sem felel.
– És amúgy tetszik? – Kinyitja a könyvet, és átpörgeti a lapokat. – Te aláhúzogattál benne mondatokat?
– Ja, eléggé rákattantam – feleli Kata, és felemeli a fejét.

A korábbi, a sírás határán lévő Kata most valahol máshol lehet, mert ez a Kata nem szégyelli magát semmiért. Eszter is észreveszi a változást, félrebillenti a fejét, úgy figyeli a lányt, aztán ismét a könyvbe néz, és amikor olvasni kezd, a hangja mély és sötét.

Lassan olvas, már-már ünnepélyesen, és a szavai mintha nemcsak minket lepnének meg, de a szikrázóan kék Adria is hirtelen mintha egy árnyalattal sötétebbre váltana körülöttünk – vagy csak úgy képzelem.

„Hát a magas Olümposz istene
borítsa bajjal a bűnösöket,
részük a tiszta derű ne legyen sosem,
ha ilyen gonoszat cselekedtek.”*

Elhallgat, becsukja a könyvet, az asztalra teszi, aztán végignéz a társaságon, én meg beállítom az autopiloton a kornati kikötő koordinátáit, és még egyszer, tiszta fejjel átgondolok mindent, amit kell, mert most már tényleg úgy tűnik, hogy nincs visszaút.

* Szophoklész: Élektra. Devecseri Gábor fordítása

Szlavicsek Judit: Viharcsapda
Libri Kiadó, Budapest, 2023
388 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft