Nuno Nepomuceno: Meghalt a pápa! (részlet)

Posted on 2022. november 30. szerda Szerző:

0


A világ problémái megoldódnának, ha a szerzői jogi törvényekkel összhangban minden nemzet kötelezővé tenné az alábbi bevezetőt az Ószövetséghez: Ez a könyv a képzelet műve. Gyermekektől távol tartandó.” – Albino Luciani, 13 éves

Ezt a könyvet Albino Luciani élete és halála ihlette. A szerző a cselekményt alkotó neveket és tényeket részben átalakította az elbeszélés céljára. Ezek szabad képzeletének eredményei, és nem tekinthetőek teljes mértékben valósághűnek, sem pedig kísérletnek annak magyarázatára, mi történhetett azon az éjszakán.
Ez a férfi, egy mélyen hívő nő és egy meggyőződéses ateista férfi gyermeke, a hivatalos jelentés szerint 1978. szeptember 28-án halt meg lakosztályában, a vatikáni Apostoli Palotában, máig ellentmondásosnak tekintett körülmények között. Az Albino Luciani névre keresztelték, de a világ más néven, I. János Pálként ismerte. Halála óta pedig egyszerűen csak a 33 napos pápaként utalnak rá. Vagy 34 naposként. Attól függ, hogy a tények melyik változatát fogadjuk el.

ELŐSZÓ

Szent Péter-bazilika, Vatikán

A pápaválasztás éjszakája. A konklávé vége

Azon a késő délután érezte meg először, hogy néhány napon belül meg fog halni. Baljós madarak repültek át a tér fölött, a halászgyűrű vágta az ujját, és az ég véres színt öltött.

– Tegyük félre… – szólt, de a hangja, amely rendszerint erős volt és magabiztos, most cserben hagyta, akárcsak a torka, amely kiszáradt és elszorult a rátörő érzelmek miatt.

A tömeg, amely a téren hallgatta őt, akik a perzselő hőség ellenére is kitartóan álltak, megtapsolták, és énekelni kezdtek, megilletődve a pápából áradó kedvességtől. A szent ember a bazilika erkélyén állt, bíborosoktól körülvéve, feje tetején kis, fehér sapkával, nyakában egyszerű fakereszttel, s kezét kissé fölemelve a távolba nézett. A nap beragyogta egész Rómát. Az ég pezsgőszínűre vált. A szobrok, amelyek Bernini kolonnádjának tetejéről vigyázták a teret, némi árnyékul rávetültek a hatalmas tömegre, amely egészen a Via della Conciliazionéig állt, eksztatikusan ujjongva, kendőket lobogtatva és a nevét kiáltozva.

– Tegyük félre – kezdett bele a mondatba újra, visszanyerve hangja megszokott erejét – keresztény szüleink megszokott elvárásait, és közös erővel zúzzuk szét a korlátokat, amelyek oly sok ártatlan ember mindennapi életét megnehezítik.

A tömeg csodálattal ujjongott. Az újonnan választott pápa egy új remény jelképe volt. Közel állónak érezték magukhoz, vágyaikhoz, életmódjukhoz és mindennapi szükségeikhez. Forradalmat ígért nekik a megmerevedett hatalommal szemben, és igazán nyitottnak mutatkozott hívei szenvedései iránt. Azért jött, hogy velük legyen.

Amikor a Szentatya fölemelte a kezét, egy árnyékot vett észre. Hirtelen suhant a tömeg fölé, gyászlepellel borítva be őket. A kezén nedvességet érzett. Víz volt. Az egekből jött. Valahol távol nyári vihar készülődött, s gyorsan elborította a várost. Hangot hallott. Ekkor látta a látomást.

Hollók szálltak a tér fölé, majd megtelepedtek a kolonnádot díszítő szobrok vállán, kettő-kettő minden szenten. A felhők bíborszínűvé váltak, elfojtva a napot, amely meghalt bennük, feloldódott a belsejükben rejtőző gonosz sötétségben. A pápa egyik ujja megremegett, a halászgyűrűje szikrázott rajta. Néhány perccel korábban már a húsába vájt. Az újonnan választott pápa rövid pillantást váltott fiatal személyi titkárával. Francesco ártatlan volt és buzgó. De az ő kedves és rendkívül kék szeme is elsötétedett, tükrözve a bazilikán kívül kialakult képet és belső félelmét. Ő is látta. Egyedül ők ketten.

Róma püspöke nem rémült meg. Az elsötétült ég alatt, az egyre erősödő esőben bátorságot adott neki az őt hallgatók ereje. Előrelépett, teljesen kitéve magát a viharnak. Ismét beszélni kezdett. Valamit el kellett nekik mondania.

Nem tudni, hogyan, mintha valami előjel volna, az imádságok, amelyek elhagyták az ajkát, egyes számban fogalmazódtak meg. Hogy túlharsogja a vihar hangját, tele tüdőből kiáltotta:

– Az élet, amelyet Istentől kaptunk, végtelenül értékes. Sokkal értékesebb, mint az emberek alkotta tanítás.

A pápa rövid szünetet tartott, erőt gyűjtött. Aztán hozzá tette:

– Őrizzük meg jól, mert mindennél értékesebb.

*

Szent Péter tér, Vatikán | Filharmónia, Kirchberg-plató, Luxembourg

Harminchárom nappal később

Semmi rendkívülit nem jelentettek arról az éjszakáról. A campanile melletti magányos őrbódéban Thomas Niederhauser svájci gárdista egyik lábáról a másikra váltogatta a súlypontját, tekintetével az előtte elterülő teret pásztázva. Fején barettet viselt, ruháján kék, vörös és sárga csíkokat, a pápa személyes biztonságáért felelős szentszéki testőrség egyenruháját, kezében alabárdot, hosszú, lándzsa alakú, régi fegyvert, arra támaszkodott. A fiú világos gesztenyebarna szeme fényesen kivillant fehér és tökéletesen borotvált arcából, szinte fotografikus módon rögzítve mindent, amit látott. Az obeliszket és a kutakat az elhagyott tér közepén; körben Bernini kolonnádját; mindjárt balra a bazilikához felvezető üres lépcsősort; közvetlenül utána a Sixtus-kápolna tetejét; kissé távolabb az Apostoli Palotát. Ott pillantotta meg a fényt, egy harmadik emeleti, félig nyitott ablak mögött. Ez nevezetes ablak volt, a pápai lakosztályra nyílt.

Forró éjszaka volt. Mintha nem ment volna le a nap. Mindenki szerette volna kiélvezni az utolsó napok békés melegét, az őszi és téli viharok beköszönte előtt. Nem volt kivétel a Szentatya sem. Ő is nyitott ablaknál aludt.

Thomas látta, ahogy a fény kialszik, s átadja a helyét a szobát betöltő sötétségnek. Késő volt, éjfél körül járt az idő. Elképzelte, hogy a pápa az ágyon ül, most öltözik át, az ágy melletti asztalkára helyezve a könyvet, amely ilyen későig ébren tartotta őt. A Vatikánban szenvedélyes olvasóként ismerték. Most nyugovóra tér.

A fiú megint áthelyezte a testsúlyát, továbbra is az alabárdra támaszkodva. Atletikus termete ellenére érezte, ahogy a fáradtság úrrá lesz rajta. Nagyokat lélegzett, hogy ellenálljon. Messze volt még az őrségváltás. Kollégáját, Philipet, akinek aznap éjjel a másik őrbódéban kellett volna lennie, a kaszárnyába rendelte a parancsnok, s még nem tért vissza. Neki kellett egyedül éberen vigyáznia az őrségváltásig. Nagyon sóvárgott már az alvás után.

Talán ezért kerülte el a figyelmét egy mozzanat aznap éjjel. A tér másik oldaláról egy férfi surrant át Bernini kolonnádjának két oszlopsora között. Az árnyékoktól védett betolakodónak vállig érő, göndör haja volt. Ügyesen, gyorsan, gyakorlottan mozgott, és pillanatok alatt eltűnt a bronzkapu, a pápai palota bejárata irányában.

*

A három oszlopsortól sok-sok kilométerrel távolabb, egy csöndes, de befolyásos észak-európai városban ugyanebben az időben egy 20 és 30 év közötti, sötét bőrű férfi lépett ki a luxembourgi Filharmónia modern épületéből. Elvegyült az éppen véget ért klasszikus előadás nézői között, és sietősen távolodott a Joséphine-Charlotte nagyhercegnőről elnevezett koncertteremtől.

Pedro – nem ez volt az igazi neve, de mindenki így ismerte – a kifelé áramló, majd szétszóródó sokaság között összehúzta a hosszú Armani kabát gallérját a nyakán, és a luxusórájára nézett. Későre járt. Dél-Európával ellentétben itt, Luxembourg kicsi és unalmas városában a nap hűvösen ért véget, s az alkonyat ködöt hozott, amely az előadás alatt érzékelhetően sűrűbb lett.

A fiatalember továbbhaladt, időnként hátratekintve. Ezt a szokást csak nemrégiben vette fel. A köd idegességgel és szorongással töltötte el, s a két öltönyös ember látványa a villamosmegállóban teljesen megzavarta. A szívverése felgyorsult. A paranoia arra késztette, hogy útvonalat váltson. Ahelyett, hogy továbbhaladt volna a John F. Kennedy sugárúton, hirtelen befordult a Mudam, a luxembourgi Kortárs Művészet Múzeuma felé vezető kis fasorba. Itt ismert egy rövidebb utat. Ha már az óvárosban lesz, nagyobb biztonságban érzi magát a kis utcák és sikátorok labirintusában, amelyet mindenki másnál jobban ismert.

Gyorsabb lépésre kapcsolt, mert még mindig aggasztotta az imént maga mögött hagyott két férfi látványa. De úgy látszott, csak túlfeszített képzelete játszott vele. Úgy tűnik, ideje egy kis pihenésnek, hogy megszabaduljon a benne tomboló feszültségektől, és némi időre kivonja magát a forgalomból. Szeretett volna eltűnni egy távoli tengerparton, egy könyvvel a kezében. Az egyedüllét jót tenne, érezte. Talán akkor ismét tisztábban gondolkodna. Senki nem követte.

Két nő jött vele szemben a Mudam felől. Kart karba öltve, természetesnek tűnő intimitással lelkesen csevegtek valamiről. Keserű érzés öntötte el. Nagyon hiányzott neki Eleni. Miért hagyta el? Akkor kezdett minden összeomlani.

A pár közeledett, háttérben a múzeummá alakított régi vár kapujának az ágak között átszűrődő fényeivel. Elhaladtak mellette. Pedro, még mindig a félelem érzésétől eltelve, eltökélten ment előre. Csak az érdekelte, hogy minél hamarabb eljusson a Mudamhoz. Ott kezdődött a rövidebb út, amelyet ismert.

Baszd meg, Eleni, gondolta. Baszd meg, baszd meg, baszd meg.

A nők továbbsétáltak a fasorban felfelé, a Filharmónia előtti tér irányába. A magasabbik finom nevetést hallatott, ahogy a másik a fülébe súgott valamit a szomszédos luxushotelben töltött éjszakáról. Egyikük zsebében használt injekciós tű lapult.

Nuno Nepomuceno

Immár a hátuk mögött, magányosan a fasorban, Pedro a földre zuhant, erőtlenül elterülve a járdán. A két öltönyös férfi azonnal ott termett. Megragadták a két lábánál, s elhúzták onnan. Az arcát vér öntötte el.

Isten megadta neki, amire vágyott. Eltűnt a világból, elmerült a ködben.

Nuno Nepomuceno: Meghalt a pápa!
Fordította: Sajó Tamás
Lettero Kiadó, Budapest, 2022
390 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft
kedvezményes ár a lira.hu-n 3143 Ft