Dienes Lilla: Egyetlen év (részlet)

Posted on 2019. augusztus 26. hétfő Szerző:

0


Egyszer volt Budapest

Micsoda hecc!

A fényesre kopott bőrlabda akadálytalanul gurult át Nagy Bella lábai között, s meg sem állt, míg bele nem gabalyodott a kapu hálójába. Na, tessék, ezt is beengedte! Három–null. Bella kisimította az arcából az izzadságtól tapadó, göndör, fekete tincseket. A női futballklub nézőteréről helytelenítő morajlás hallatszott. Bella szemmel láthatólag tett rá. Hol előtte, hol a háta mögött, de folyton morogtak.

– Pedig megvolnának a derék darab szerszámai hozzá! – jegyezte meg valaki előttem epésen, mire többen hangosan felnevettek.

Akaratlanul is Bella bő sport-nadrágszoknyájából, azaz bloomerséből kikandikáló lábszárára tévedt a tekintetem. Való igaz, aligha a tömzsi bokáival bolondította magába az agg Jókait!

Bella történetét magam is egy uzsonna alkalmával hallottam először. A régi Budapesten délelőtt tíz körül megteltek a sörözők és kávéházak férfiakkal, akik a fehér kötényes pincérektől kolbászt és virslit rendeltek, s a nehéz falatokat már ezen a korai órán sörrel öblítették le. Nagy hangon szidták a politikát, és színes történeteket kerekítettek vélt vagy valós hódításaikról. A mi időnk délután jött el. Éppen akkor, amikor Londonban a ladyk az elmaradhatatlan ötórai teát kortyolták, a szomszédos Bécsben pedig egy hamisítatlan osztrák Jausén dugta össze a fejét a sok frajla, Budapesten a város legfrissebb, legszaftosabb pletykái tejszínhabos kávék és édes aprósütemények mellett cseréltek gazdát. Minél színesebb volt egy történet, annál érdekesebbé vált az is, aki továbbadta. Imádtuk a pletykát, de rettegtünk is tőle. Alattomos egy kreatúra, ha egyszer szárnyra kap, nincs, aki az útját állja.

Éppen néhány hónappal azelőtt, hogy ránk köszöntött volna a huszadik század, mindenütt azt suttogták a fülembe, hogy Jókai, az írófejedelem vénségére minden bizonynyal megbolondult. Elvette az eszét valami nincstelen, hájas nőszemély. Állítólag egy szép nyári napon az alig húszéves Bella gondolt egyet, és kopogtatott az ősz hajú, nagy szakállú író ajtaján, hogy ő bizony tehetséget érez magában, ugyan, hallgassa meg a szavalatát. Drámai művet választott a mindent eldöntő találkozóra. Arany Tetemre hívását adta elő olyan tűzzel, hogy mikor végzett az előadással, Jókai homlokon csókolta, s rögvest beprotezsálta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek. Aztán, hogy, hogy nem, az atyai csók idővel veszített az ártatlanságából, ezt pedig kiszimatolták a firkászok is. A pikáns történetet rögvest lehozták a lapok országszerte, a pletyka futótűzként terjedt, s hamarosan valóságos botránnyá duzzadt. Jókai Róza – az író fogadott lánya, Feszty Árpád felesége – azon nyomban cáfolatot tett közzé, miszerint a nevelőapjának esze ágában sincs elvenni Nagy Bellát. Annál kínosabbá vált, hogy az írófejedelem a maga részéről nem tagadott semmit. Odáig fajult a dolog, hogy Jókai, hogy véget vessen a további acsarkodásnak, a megkötendő házasság kihirdetése alól felmentést szerzett. Ezután pedig nyomban feleségül is vette Bellát, majd az ifjú arával órákon belül nászútra indult Szicíliába.

A pestiek, kiváltképp a nők, gyűlölték Bellát. Egymást licitálták túl a szidalmazásában. Micsoda gyomorforgató, arcátlan pénzéhség! Hisz ez egy céda! De biztos vagyok benne, hogy közben legbelül mardosta őket az irigység. Hiszen olyan sokan próbáltak feljebb lépni a társadalom meredek és csúszós ranglétráján, de a legtetején megkapaszkodni bizony csak keveseknek sikerült. Bella kockáztatott, és nagyot nyert. A fanyalgókat meg hagyta, hadd főjenek a levükben.

1900 márciusában, fél évvel az esküvő után a futballklub lelátóján minden szem Bellára szegeződött. Magam is igyekeztem átlátni az előttem sorakozó, felcicomázott kalapok rengetegén. A szállingózó tollak összeölelkeztek, ahogy az egyik garde dame odahajolt a másik fülönfüggős füléhez, hogy a szörnyű titkot elsuttogja.

– Állítólag megfájdul a házimunkától a feje! Orvossal íratta fel magának a lovaglást, meg a svédtornát. A futballt meg passzióból űzi, míg otthon várja az a szegény ura.

A társnője épp szóra nyitotta volna a száját, amikor a pálya felől egyszerre éktelen sivalkodás hallatszott. A tollak szétváltak, s ismét szabaddá vált a kilátás. A sportos úrhölgyek megfeledkeztek a jó modorról, ahogy Bella a feje fölé emelte, aztán bedobta a labdát a vöröslő arcú, szétbomlott hajú társaság közepébe. A nők vércseként, vadul vetették rá magukat.

– Nahát, micsoda hecc! – szisszent fel valaki közvetlenül mellettem.

Aztán a csoszogó-szuszogó embertömegből kivált egy alak, aki a labdát vezetve nekiiramodott, az ellenkező oldali kaput véve célba. Laza blúzának ujjai csapdosó, beteg szárnyként hullámoztak a teste mellett, ahogy esetlen, darabos mozdulatokkal minden erejét beleadta a támadásba. A torkom összeszorult. Az én kicsi húgom, Margit volt az! Talán most… Most sikerülhet! Margit levegő után kapkodott, kerek arca lángolt, ahogy a kaput megközelítve kétségbeesetten körbetekintett. Az üldözői már a nyakán voltak, a kék szalaggal jelölt csapattársai ellenben túl messze ahhoz, hogy a labdát átjátszhatta volna nekik. Nem volt más választása, véghez kellett vinnie, amibe belekezdett. Már csak néhány lépés! Margit még utoljára felnézett, hogy a kapu helyzetét felmérje, majd lendületet vett a rúgáshoz… de a lába esetlenül a levegőbe kaszált, a labda pedig mintha köddé vált volna előtte. A teste megingott, hogy aztán csúfos mozdulattal előredőljön, s végül kezét-lábát kitárva elterült, éppen a kapu előtt. Úgy festett a parketten, mint egy nagy, fekete, ájult béka.

A társaság eközben vadul nekiiramodott az ellenkező irányba. A ziháló tömeget most Horánszky Zita vezette, ő csalta el kegyetlenül a labdát Margittól a lövés előtti pillanatban. Zitát formás, izmos lábai ruganyos mozdulatokkal vitték előre, ahogy a kapuban toporgó Nagy Bellának támadt. A pálya szabadon állt előtte, senki sem mert az útjába állni. Bella kikerekedett szemmel várta az elkerülhetetlent. Zita, mikor már egészen közel ért hozzá, lassított, szinte megállt. Bella lomhán terpeszbe ugrott, hogy minél nagyobb felületet takarjon ki a kapuból. Erre Zita elmosolyodott – csipetnyi gúny ült a szája szegletében –, majd egy lassú, elegáns mozdulattal begurította a labdát a jobb sarokba. A nézőtéren valaki elkiáltotta magát:
– Bravo!
Még meg is tapsolták, leginkább a húgaikat kísérő úri fiúk.
Margit a terem túlsó végéből figyelt, még mindig a földön volt, igaz, már nem elterülve. Aztán nehézkesen, örege sen csak felállt. Az orvosi előírásra végzett futball egyelőre nem hozta meg a várt eredményt. A húgom éppoly gömbölyded és rugalmatlan volt, mint néhány hete, mikor az egészbe belekezdett.

A nézők tovább ünnepelték Zitát, aki alig láthatóan biccentett a hódolók felé. Fiatal, feszes testével maga volt a megállíthatatlan életerő. Fekete harisnyát és bloomers-t viselt, melyet a derekán a szokásosnál szélesebb övvel fogott össze, minden bizonnyal azért, hogy kihangsúlyozza karcsúságát. A laza blúz, mely Margitot madárijesztőhöz tette hasonlatossá, őreá elegánsan simult, s ahogy a nyakrésze mozgás közben megbomlott, látni engedte napbarnította bőrét. Véletlen, vagy talán szándékosan, a bloomers szára egészen a térdéig szaladt fel.
– Ki ez a nő? – kíváncsiskodott harsányan egy nagysága mellettem.
– Melyik? – kérdezett vissza valaki.
– Az ott, amelyik a lábszárát mutogatja.
A kedves mamák minden bizonnyal hálásak voltak a lányaiknak, hogy furcsa hóbortjukkal, vagy éppen a testi-lelki bajaik kezelésére előírt sporttal hozzásegítették őket ahhoz, hogy Budapest legcifrább pletykáit szedjék össze.
– Horánszky Zita – válaszolt a jól értesült padszomszéd. – Kassáról. Állítólag özvegy.
– Alig húszévesen? Azt bárki mondhatja. Minden bizonnyal elvált. Pfff… Ezek mind Pestre jönnek.
– Meglehet. A minap láttam a Városligetben. De nem ám lovagolt, hanem kerékpározott! Szétvetett lábakkal!

A másik nő nagyvonalúan elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, talán éppen azért, mert a tulajdon lánya is az új divatnak hódolt.

– A lovaglás csak maradjon a főúri nők sportja! – válaszolt végül kimérten. – Egy ilyen állású nő csakis egy módon kerülhet nyeregbe.

– Arra sem kell sokat várni! – legyintett a másik. – Nem kell hozzá pár hét, és ez is talál magának egy gáláns gavallért! Arra mérget vehet.

Való igaz, 1900-ban kizárólag az arisztokrata hölgyek, meg persze a kitartott, félvilági nők parádéztak lóháton a Városligetben. Olyan lecsúszott szeretőről is hallottam, aki a megszerzett lovaglótudásával kereste később a betevőt. A Gina-versek múzsájaként elhíresült Kratochvila Klementina pártfogója például a lósportért rajongó Esterházy Mihály herceg volt. Miután idős támogatója meghalt, Klementina nem lelt többet vagyonos szeretőre. Így kényszerűségből – vagy, mert kedvelte a felhajtást – saját cirkuszt alapított a Köröndön, ahol lovait elképesztő ügyességgel nyargalva műlovarnőként lépett fel. Volt min hüledezni a pesti népnek!

– És ugyan miből él? – kíváncsiskodott tovább nagyhangú szomszédom, s előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse Zitát.

– Az ura, az öreg gróf után örökölt, senki sem tudja, mennyit. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy a Lindenbaum-házban lakást béreljen magának.
A másik felhorkant.
– Abban a csúfságban?!
Erre már én is felkaptam a fejem. Hiszen a Lindenbaum- ház gyönyörű volt! Ezer színben pompázott, az utcafrontján arany pávák trónoltak, tollaik legyezőként terültek szét a homlokzaton. Pávák: a földi hiúság jelképei. Mennyire illettek Zitához! Szépségből fakadó hiúság, hiúság táplálta szépség… A madarak a ház falán a földet szimbolizáló, stilizált fák között ragyogták vissza a rájuk vetülő napfényt. A fák gyökerei ezerfelé nyújtózva kapaszkodtak az anyaföldbe, törzsükre kígyó tekeredett, ágaikon haragoszöld levelek között almák piroslottak. Éva almái, s a színük oly élénk, hogy a gyümölcs csakis mérgező lehet. A fák között aranyló női testek nyújtózkodtak a napkorongok irányába, melyek a harmadik emelet magasságában tündököltek. A holdat jelképező alakok pedig, melyek hűvös ezüstszínben pompáztak, a ház két szélén ültek magányosan. Az ablakok körül mindenütt virágok, ágak – tobzódó természet. Mennyit csodáltam ezt az első, modern, szecessziós stílusban épült bérházat az Izabella utcában! S lám, ő ott lakott.

Figyeltem Zitát. Aztán egyszerre azon vettem észre magam, hogy ruha nélkül is elképzelem. Gondolatban odaálltam mellé én is, az imaginárius pódiumra. Végül, hogy az összehasonlítás a javamra dőljön el, még Margit is helyet kapott közöttünk. Íme, Zita, a sportlady, szoborszerűen kirajzolódó izmokkal. Mellette jómagam, a még mindig kívánatos úrinő, végül számtalan hurkácskával és hullámos tomporral következett Margit, a töltött galamb. Ha Zita és magam mellé a képzeletbeli emelvényre volt iskolatársnőmet, Hannát állítottam volna, aki odalenn, a pályán éppen unottan rúgott egyet a labdába, bizony csúfosan alulmaradok. Azóta rájöttem, hogy mint minden, még a test szépsége is viszonylagos. Eltelt húsz év, s én láttam számtalan testet, feszes és laza kötőszövetet, kívül-belül sebhelyeket. Előbb-utóbb mindenkinek lesz, aki igazán éli az életet.

Én igazán akartam élni, de sokáig nem tudtam, hogyan. Amikor beköszöntött a huszadik század, Budapest, sőt, az egész világ lázban égett. Micsoda légvárakat építettünk! Hogy bíztunk a jövőben! Különös, de amikor az összekoccanó kristálypoharak csilingelése közepette az új évszázadot ünnepeltük, még kicsit sem sejtettem, mi vár majd rám abban a különös 1900-as esztendőben. Elmúlt a zord tél, kivirágoztak a fák, s még mindig nem vettem semmi jelét annak, hogy hamarosan megfordul velem a világ. Korzóztam a lányaimmal, teáztam a barátnőimmel, megmutattam magam a színházban a férjemmel. Újabban pedig elkísértem Margitot futballozni – a megaláztatásairól pedig mélyen hallgattam.

Azon a tavaszi napon, lent, a pályán Margit már nem küzdött. Ide-oda lődörgött, ha a labda felé gurult, leginkább kitért előle. Senki sem noszogatta. Csak Hanna rúgta kötelességtudóan a bőrt.

Fehérbőrű, előkelő arca éppoly kifejezéstelennek tűnt, mint a játék elején. Emlékszem, valószínűtlenül nagy, zöld szemei voltak, s az íriszét aranyszínű pettyek tarkították. De nehéz volt olvasni belőlük! Néha úgy éreztem: lehetetlen. Négy évet töltöttünk el együtt egy jó nevű zárda iskolájában. Ő volt a legeszesebb köztünk. Falta a könyveket, s egy-két olvasásra megjegyzett mindent. Amit nem tudott, arról is olyan magabiztossággal felelt, mintha máshoz sem értene jobban. Közben arcizma se rándult, s mi elhittük, bármit is mondott. Egy ilyen eminens főhöz a sors, ha igazságos, jelentéktelen megjelenést rendel, csak hogy a többi halandónak is jusson a kiváltságokból. De nem: Hanna karcsú homokóraalakja olyannyira tökéletesnek tűnt, hogy nem irigységet, hanem csodálatot váltott ki valamennyi ünkből. Magam sem tudom, hogyan barátkoztunk össze, hogy miért éppen engem választott. Mert ő választott, nem én, ez bizonyos. Hanna különös, kiszámíthatatlan barát volt. Hasonlatos egy kőszoborhoz, mely olykor megszólal, s megtelik élettel, hogy aztán napokra, akár hetekre ismét néma kővé váljon. Ugyan, kinek jutna eszébe faggatni egy szobrot? Pedig sokszor a legszívesebben megráztam volna. Ébredj! Érezz! Mire vársz? Elszalad melletted az élet! A pesti futballpálya lelátóján azon töprengtem, hogy vajon mikor nyílt meg Hanna utoljára előttem. Az idejét sem tudtam már. Minden próbálkozásomat, hogy a lelkébe tekintsek, a zöld szempár feneketlen mélysége nyelte el. Néhány éve már külön utakon jártunk. Hanna művésznek, festőnek készült a Mintarajziskolában. Az én érettségim pedig elfeledve feküdt valamelyik fiók mélyén.

Hanna úgy nyargalt végig a pályán, mint egy elegáns dámvad. De míg Zita testének minden egyes rezdülése zenélt, egyszerre volt ingerlő és kihívó, addig Hanna tökéletes formái, mint egy húr nélkül árválkodó hegedűtest, nem visszhangoztak semmiféle dallamot. Mikor Hanna elérte a kaput, hanyagul a labdába rúgott. Biztos voltam benne, hogy szándékosan lőtt kapufát.

Éles sípszó hallatszott, előttem a tollas kalapok meg emelkedtek, csak erre ocsúdtam fel. A kemény padon el gémberedtek a tagjaim, de a nyakamat egyszerre kellemes bizsergés járta át éppen ott, ahol egy kiszabadult tincs csiklandozta a bőrömet. Rátapasztottam a kezem a tincsre, de a bizsergés csak nem csitult. Önkéntelenül is hátranéztem, jobbra, a vállam felett.

Azt hiszem, pontosan ez volt az a pillanat, amikor minden elkezdődött. Olyan volt az a néhány másodperc, amíg összeakadt a tekintetem az idegennel, mint egy operanyitány. A függöny nem mozdul, de a zene, ha halkan is, már felcsendült. Két-három másodperc volt az egész. A véletlenhez túl sok, a célzáshoz talán épp hogy elég. Kényszerítettem magam, hogy félrenézzek. A bizsergés a nyakamról mégis a hátamra terjedt, majd vissza a vállamra, s mint egy láthatatlan kéz, végighúzta az ujjait a hajamban. Egész testemben átjárt a borzongás, s minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy hátra ne forduljak ismét.

Odalent a megfáradt hölgyek – ki felszabadultan nevetve, ki a kimerültségtől szótlanul – lassan szétszéledtek. Már csak Hanna és Zita csevegtek, legnagyobb meglepetésemre Margittal karöltve. Aztán kiürült a lelátó is. Unalmat mímelve, lopva ismét körbetekintettem. Őt kerestem. Igen, a férfi ott ült még a legfelső sorban. De már nem engem nézett. Összehúzott szemmel a pályát, Hannát, Zitát és Margitot figyelte. Még ülve is igen magasnak tűnt, volt vagy két méter. Drótszerű, seszínű haját szigorúan hátrafésülte. Az arcán még nyoma sem volt ráncnak, fiatal, talán huszonöt éves ha lehetett. Borotvált arcbőrén épphogy csak egy kis bajuszt hagyott meg, a szája széles, húsos, érzéki volt. Az arcát sasorra uralta, ami oly meglepő természetességgel ült a szürke szempár közt, hogy eszembe se jutott, hogy csúfnak lássam. Unalmas, sötét zakó helyett szürkéskék, kockás felöltőt viselt. A kezében sportos sapka. Apró jegyzetfüzet kandikált ki alóla.
– Vagy úgy… – gondoltam. – Megvagy!
Szóval firkász. Vajon mit írhatott a csukott lapokra lendületes, hosszúkás betűkkel? És hol fogja tisztázni a szöveget? Talán a Múzeum körúton, a Sódli kávéházban? Nem, az nem illik hozzá, ahhoz túl fiatal. Minden bizonnyal az Abbáziában. Vagy… talán a New Yorkban. Úgy képzeltem, hogy a karzaton, az újságírók, művészek között dolgozik majd, míg a többi vendég lent, a mélyvízben foglal helyet. Lehet, hogy csak írótálat rendel, de a márványoszlopok között egy levegőt szív Babitscsal és Illyéssel.

Szedelődzködtem. Már csak az hiányozna, hogy rajtakapjon, hogy lesem. Leügyeskedtem magam a lépcsőn, hogy Margithoz siessek, aki tovább fecsegett a két sportladyvel. Úgy nyújtogatta a nyakát közöttük, mint valami naposcsibe. Hát nem látja, hogy a bolondját járatják vele?
– Ideje indulnunk! – jelentettem ki gorombán.
Hanna üdvözlésképpen épp hogy átölelt, miközben Zita királynői mosollyal nézett le rám. Vékony ajkai voltak, az orra hosszú, hegyes, szemei sötétek, szinte feketék, s az egyik mintha kissé csukottabb lett volna, mint a másik. Az arcának fekete szemöldök adott keretet, melyet művészi gonddal igazíttatott hosszúra, ívesre. Még így, mozdulatla nul is sugárzott belőle, hogy valódi nőstény.

– Csak nem a nővéred? – kérdezte Margit felé fordulva, majd végigmért, és a kezét nyújtotta. – Horánszky Zita. Nagyon örülök!
És tessék, még le is iskoláz jó modorból! Mi tagadás, igaza volt.
– Wohl Ella. Született Loser – fogadtam el a vékonyka kezet.
Az érintése puha volt, meleg, de határozott. Megszorítottam, a kelleténél talán kicsit jobban.
– Én is nagyon örülök – tettem hozzá, önkéntelenül is visszhangozva a szavait.
Aztán Margittal az öltözőbe siettünk, hogy lehúzza magáról az izzadtságtól a bőréhez tapadó ruhadarabokat. A futball után rendszerint soron kívül megmosdott otthon, nem várta ki a heti három fürdőnap egyikét. Az utcai viseletbe már én segítettem bele. A fűző újra tartást adott az alakjának, és szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy a megszokott páncélját ismét magán tudhatta.

Kiléptünk az utcára, és az arcunkat egyszerre megcsapta a tavaszi Budapest összetéveszthetetlen illata. Akkoriban az utcákon nyoma sem volt még a kipufogógáznak és a dízelmotorok füstjének. Az amerikai tempóban növekvő metropolis 1900-ban a szíve mélyén még vidéki maradt. A városszéli zöldségeskertekben nőtt ibolyák parfümje szállt a levegőben, a virágokat apró csokrokba kötve a felöltőjükön viselték a hölgyek. És egész Budapestet átjárta az áradó Duna fűszeres illata: a folyó kilépett a rakpartra, s gyöngyházszínű párát gerjesztett maga felett.

Leginkább az illataiban él bennem Budapest, ahogy egykor ismertem. A márciusi ibolyaillatot májusra felváltotta az akác, az orgona és a barack édeskés keveréke. Nyáron a rekkenő hőség porát frissítő, zöld-szagú záporok verték el. Azután következett a borongós, ködös, dohos ősz. Majd decembertől az utcák fagyosan frissé váltak, s a város fellélegezhetett. A járókelők léptei alatt csikorgott a fehér hó, melyen itt-ott még szánok is siklottak.

Margittal jólesően szívtuk magunkba a friss tavaszt a tornaterem áporodott levegője után. Aztán egyszer csak csilingelésre lettünk figyelmesek. Sárga, zsúfolt villamos haladt el előttünk. A húgom vágyakozva követte a tekintetével.
– Máris itt a konflis! – igyekeztem lehűteni a lelkesedését.
– Ugyan már! – legyintett nevetve, és eliramodott a megálló felé.
– Mein Gott, mekkora gyerek! – morogtam, de kénytelen voltam utánaindulni.
A nyílt utcán csak nem vitázhatunk.
– Mi ütött beléd? – sziszegtem a fülébe, amikor végre utolértem. – Villamossal nem megyünk! Konflissal! Még csak az kéne, tülekedni a tömegben! Inkább ruccanjunk ki a hétvégén a Sváb-hegyre fogaskerekűvel vagy utazzunk a földalattival!
Újabb szerelvény gördült be, ebben a napszakban percenként jártak, tömve emberekkel.
– Jaj, ne légy már olyan sótlan! – mosolygott rám Margit.
Nem tudtam eldönteni, hogy tréfál, vagy éppen sérteget. És mivel meglepetésemben elfelejtettem tovább ellenkezni, Margit máris felkapaszkodott a vasgrádicson a kocsi hátsó, nyitott részébe, s intett, hogy kövessem. Felléptem hát mellé, nem volt szívem elrontani ezt a kis örömét. De csak nem bírtam megállni, hogy végül ne az legyen, amit én el rendelek.
– De csak idekint utazunk! – jelentettem ki.
– Jól van, jól! – csitított Margit, és örömmel húzta végig az ujját a rézfogantyúkon.
A villamoson a kósza ibolyaillatot elnyomta az olaj és a fém szaga. Margit élvezettel szívta magába. A szerelvény meglódult, jókorát rántva az utazóközönségen. Az olcsó jegyeknek hála a villamoson rendszerint nagy volt a tömeg, a lendületbe jövő kocsik nyitott végén pedig a bátrabb utasok fel s le ugráltak.

Most is szaladt valaki a szerelvény után, a fejfedője eltakarta az arcát, de a kék-szürke kockás öltönyt megismertem. A firkász volt az a lelátóról! A szemtelen! Minden bizonnyal követett. Felugrott a lépcsőn, és hirtelen közvetlen közelről meredt az arcomba. A lélegzetem is elakadt. De a következő pillanatban már egy lépéssel bent is termett a kocsiban, és elvegyült a kimenős szobalányok, kosaras asszonyságok és piros sapkás kifutófiúk között. Margit ámulva fordult utána.
– Ne bámuld! – morogtam.
Azon nyomban el is kapta a fejét.

Dienes Lilla

Aztán a korlátnak támaszkodva figyeltük szótlanul a nyüzsgő várost. Az épületek oldalában, a kihúzott napernyők alatt úrinők lépdeltek karcsún, kígyózó, befűzött derékkal, puhakalapos kísérőikbe karolva. Amott egy bőszoknyás, fejkendős asszony kosarat cipelt sietősen. A lovas kocsik között felbukkant egy berregő, magas kerekű, szögletes automobil, általános feltűnést keltve. Minden mozgott, zörgött, csilingelt és kavargott körülöttünk. Olyan volt a város, mint egy színes, élettől zsongó méhkas.

Egészen elmerültem a látványban, s csak két megállóval később kémleltem be ismét a villamos belsejébe. A dróthajú idegent kerestem, de mindhiába. Addigra már észrevétlenül nyoma veszett.

Dienes Lilla: Egyetlen év
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019
248 oldal, teljes bolti ár 2900 Ft,