Megváltásmese | Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Jeges-Varga Ferenc | 

Mintha minden örökké változatlan maradna, mintha mindegy lenne minden, Az ítéletidő városlakói az egymás után kullogó napokon ugyanúgy teszik a dolgukat: felkelnek, munkába indulnak, esznek, ürítenek, szeretnek, civakodnak, vásárolnak. Mert, mint azt Kőrösi Zoltán is megfogalmazza utolsó regényében: „a létezés nem azért létezik, hogy gondolkodjon önmagán”. Ha pedig ezek az emberek még a maguk végességéről se morfondíroznak el, akkor ugyan ki számítana arra, hogy egy átlagos október eleji reggel összecsúszik ég és föld?

És azt vajon ki merte volna megtippelni, hogy ez a dolog, amit nevezzünk a világ véget érésének, éppen Budapesten következik be? Persze genetikailag kódolva van bennünk, magyarokban ez a „balsors akit régen tép” nemzettudat, a „Nekünk Mohács kell” önpusztító gondolata. Büszke magyar szívünk pedig azt mondatja velünk: egyszer már végigszántottak rajtunk a tatárok, hívatlanul vendégeskedtek nálunk a törökök, hosszú házasságra kényszerültünk a Habsburgokkal is, az oroszok pedig akkor is maradtak, amikor hazazavartuk őket. Szóval az előzményeket így végigmazsolázva, teljesen jogos, hogy csakis itt Budapesten, az Angyal és a Mester utca sarkán fejeződhet be a világ.

Kőrösi posztumusz pusztulástörténetében a lírikus érzékenységével bontja ki hosszú, epikus szövegfolyamait a vég nehezen értelmezhető eseményeiről. Közben pedig e leíró részekbe beleszövi a regény központi figurái, az árván maradt serdülőkorú fiú meg az Anya-szemű és Anya-mosolyú nagybácsi túlélésért vívott küzdelmének meseszerű epizódjait. Egyéni sorstragédia ide, világégés oda, azért nehéz igazán kétségbeesni Kőrösi furcsán groteszk mondatain. Már a bevezetés is legalább annyira megmosolyogtató, mint amennyire rémisztő, amikor a fiú, Borisz szülei egy betonkeverő kocsival ütközvén szoborba öntve távoznak az élők sorából.

De nemcsak ebben a jelenetben kacsint egymásra élet és halál, hanem a város, az ország hanyatlásának krónikájában is. Kéz a kézben jár boldogság és szomorúság, egybefonódik vég és végtelenség. És mint a romlásról szóló minden történetben, ebben is ott rejtőzik a szépség – meg persze az átható szarszag is, amellyel ez az egész ramazuri elkezdődik. Ez a ferencvárosi eset éppen olyan, mondhatnánk, mint amilyen egy átlagos világvége lenni szokott. Megszűnik minden villamosság, a folyó színe megváltozik, elzsírosodik, megdermed. Áttetszővé válnak az emberek, mély csend és sűrű köd ereszkedik a házfalakra. Hetekig hull a hó, földcsuszamlás formálja át a városképet.

Az apokaliptikus, ugyanakkor komikusnak is tetsző alapállás azt sugallja, hogy itt valami nemzeti fricska, társadalomkritika íródott az emberi létezésről, illetve konkrétan a mi nagy magyar valóságunkról. Ezt látszanak alátámasztani azok a részek is, amikor Kőrösi arról ír, hogy az önhitt kormányzat marketingfogásokkal próbálja menteni a menthetetlent. Ám a nagyvilág magasról tojik arra, hogy mi is történik a Kárpát-medence szívében. Túlzó aktualitásoknak mégsem találjuk nyomát, inkább a létfilozófia általános kérdései felé tolódnak el a regény hangsúlyai.

Kőrösinél persze semmi sem fekete vagy fehér. Egy világvégekor még azt is nehéz elhinni, hogy a világnak tényleg vége van. A városlakók a történtek ellenére próbálnak visszatérni a rendes kerékvágásba, még ha fogalmuk sincs arról, hogy ez mit is jelent, ahogy a világ igazi természetéről sem. Mi sem kapunk választ, miképp alakult ki az országos méretű zűrzavar. Hacsak meg nem elégszünk az író gondolatfutamaival a véletlen erejéről. A titokzatosság talán az univerzum kifürkészhetetlen működésére akarja irányítani figyelmünket, de magyarázatot arra sem kapunk, miféle tanulság vonható le a történtekből.

• Olvass bele!

Merüljünk bele egy kicsit Kőrösi fantáziabirodalmába! Néha úgy tűnik, mintha különleges megváltástörténetet olvasnánk, ahol a bordélyház a világ közepe, s egy kurva meg egy transzvesztita szerelméből nyílnak újra az égi virágok. Talán még a szeretetről is üzen valamit, ami erőt adhat a tespedteknek kimozdulni kelttészta állapotukból.

Kőrösi regénye álomképek és a valóság egybemosásából születik meg. Teljesen sosem szakad el a mindennapok realitásától, de szinte minden mondatában van valami nem e világi, meghökkentő elem. Rendkívül kellemes olvasni elegánsan könnyed szövegét, melyen átsüt Krúdy Gyula inspiráló hatása is. Bevezetőnek szánt történelmi gyorstalpalójában meg is idézi mesterét, aki igencsak szerette a regénybeli világvége környékét.

Az ítéletidőben egyén sorsa rezonál a közösségével, de a földközeli történet igazából másodlagos. Több benne a történetfilozófiai, mint a szépirodalmi eszmefuttatás, és víg-szomorú tablóképet kapunk emberi mivoltunkról, amelyben szokatlan módon újrateremtődik a krisztusi mítosz is. Szomorú aktualitást és világokat áthidaló olvasatot ad az (immár) utolsó regénynek Kőrösi Zoltán tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála is. Hiszen „boldogok, akik szomorúak, mert megvigasztalják őket”.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016
216 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft
kedvezményes internetes ár 2975 Ft
ISBN 978 963 310 8499

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ferencvárosban egy napos októberi reggelen beszakad az útburkolat, meggörbülnek a villamossínek ‒ és ez csak a kezdete a közelgő világvégének. Mert a világnak vége van, ha egy betonszállító teherautó rakománya beömlik egy Škoda ülésére, és vége van akkor is, ha átjáró nyílik ég és föld között az Angyal és a Mester utca sarkán. De a világ, benne Magyarország és Budapest, a jelek szerint nem akar tudomást venni arról, hogy megérkezett az apokalipszis. A világot az se érdekli, hogy a születésekor minden ember mellé két őrző rendeltetik, az egyik a jobb válla felől, a másik a bal felől vigyázza. Az egyik a jóra tanítja, a másik bűnbe csábítja. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk, ám, hogy mi volt a jóra és mi volt a bűnbe vezető döntés, csupán az utolsó pillanatban világosodik meg, amikor már nincsen visszalépés.

Humor és mágia, pusztulás és megváltó szerelem különös fordulatai keverednek a 2016-ban váratlanul elhunyt író utolsó regényében.