Kertész Edina: A rejtélyes kulcs (részlet)

| 3 | Pepitát a születésnapján
meglepetés éri

Alighogy reggel kinyitotta a szemét, Pepitának eszébe jutott, hogy születésnapja van. Mosolyogva, sietősen öltözött fel. Szerette a születésnapokat, mert ilyenkor nem kellett házimunkát végeznie, és ajándékot is kapott, meg tortát gyertyákkal. Azt remélte, hogy idén végre megveszik neki a fizikakísérlet-készletet, amit már oly rég kinézett magának. A készletnél már csak egyvalamire vágyott jobban: egy kiskutyára. De apu azt mondta, hogy lakásban nem szabad kutyát tartani. Pepita fogadkozott, hogy naponta háromszor leviszi majd a kutyust sétálni, de hiába rimánkodott, kuncsorgott és könyörgött heteken át, apu hajthatatlan maradt. Egy este, amikor Pepita kiosont a konyhába egy kis nassolnivalóért, apuék hálószobájából suttogást hallott. Nem tehetett róla, muszáj volt közelebb lopódznia egy picit. Innen már egészen jól hallotta a fojtott hangú tanácskozást. Nézegetni kezdett egy pókhálót a sarokban. A hálóban egy muslica vergődött.

– …azt a kutyust – hallotta anyu hangját. A „kutyus” szóra felkapta a fejét. – Olyan magányos szegényke! Mindketten folyton utazunk.

– Ilyen a munkánk, szívem, a családért tesszük! – ellenkezett apu. – Amikor én diplomata lettem, te pedig tolmács, pontosan tudtuk, hogy sokat kell majd utaznunk. Nagyapa és nagymama gondját viselik a gyereknek.

A pók közelebb mászott a muslicához.

– Mégis jót tenne neki, ha volna valaki, akiről gondoskodhat. Tanulhatna felelősséget – védte az igazát anyu.

– Tanuljon felelősséget valami kevésbé szőrös, kevésbé bolhás dolgon. Legyen teknőce vagy aranyhala, az nem rág szét semmit, és higiénikusabb is.

– De azt nem lehet úgy szeretni – mondta anyu.

– Ellenzem, és punktum! – emelte fel a hangját mérgesen apu, mire anyu ijedten csitítgatni kezdte.

Pepita meghúzta a háló egyik szálát, mire a pók ijedten odébb mászott.

Másnap jelentette be, hogy fizikakísérlet-készletet szeretne születésnapjára.

Kikászálódott az ágyból. A konyhában már várta a langyos bundás kenyér és a tea, de csak a rádió szólt, sehol senki. Felemelte a bögréjét. Alatta egy cédula hevert, s rajta rajzolt szívben egy üzenet: „Boldog 9. szülinapot, kincsem! Dolgozni mentünk, este sietünk haza! Apu, Anyu”. Pepita felhörpintette a teát, magához vett egy bundás kenyeret, és az ajtó felé menet bekiáltott a folyosóról nyíló szobába: – Elmentem, nagypapa! Ebédre jövök! – Odabentről helybenhagyó mormogás hallatszott, de már csak az ajtócsapódás felelt rá.

Mi tagadás, Pepita egy kicsit elkeseredett. Sőt: egy csöppet mérges is volt.

– Se ajándék, se szülők, se semmi. Mintha nem is lenne szülinapom – füstölgött magában. Mérgében rácsapott az egyik postaládára: az ütés erejétől dr. Mártonffy Félix névtáblája szomorúan fityegni kezdett. – Engem senki sem szeret! – jajdult fel Pepita, és belerúgott egy kukába.

A kuka mögül ijedt vinnyogás hallatszott. Pepita megdermedt. Csend volt, csak a saját riadt szívdobogását hallotta. És még valamit. Valami motoszkálást.

Egy óriási patkány lehet – gondolta rémülten –, felfal, mielőtt tízéves lehetnék. Borzasztó! A motoszkálás erősödött, halk vinnyogás és kaparászás hallatszott, és a kuka egyszer csak megmozdult! Pepita majdnem összeesett ijedtében. Valami kibújt a kuka mögül. Valami határozottan patkányszerű! Csak éppen ennek a valaminek zsemleszíne volt, nagy tappancsai meg hosszú, lógó füle.

– Egy vizslakölyök! – könnyebbült meg Pepita, és megsimogatta a kiskutya fejét, aki hálásan rágcsálni kezdte a mutatóujját tűhegyes fogacskáival.

– Au! – kiáltott fel a kislány.

A következő pillanatban észrevett valamit a kutya nyakában. Az egyszerű nyakörvön szív alakú aranybiléta lógott. Pepita megpróbálta kibetűzni a táblácskára vésett feliratot. – Nyughass már! – szólt rá a kutyusra, aki éppen az állát próbálta megharapdálni.

„Hercig a kismajomhoz vezet, az meg a kincshez. 9.”

Pepita szájtátva nézte a táblácskát, aztán körülpillantott. Sehol senki. A boltíves folyosó titokzatosan hallgatott.

Később a téren, miközben a hernyó alakú zselés cukorkát szopogatták, amit Pötyi hozott Pepita szülinapjára, Pötyi így szólt: – Lehet, hogy a liftben bújt el! Megnézted a lépcsőházban is?

– Persze, mindenütt körülnéztem – felelte Pepita teli szájjal. – De csak Félix doktor úrral találkoztam. Ő nem az a fajta, aki kiskutyákat rejt el mindenféle kukák mögött.

Pötyi kuncogva vakargatta a vizslakölyök füle tövét, aki ettől révületbe esett, és a hátára hemperedve morogni és rúgkapálni kezdett.

– Na, gondolkodjunk! – mondta Pötyi. – Feltételezhetjük, hogy a bilétán szereplő név, a Hercig, ennek a kölyöknek a neve.

– Feltételezhetjük – bólintott Pepita.

– Ezek szerint tehát ő vezet el bennünket ehhez a nem tudom, milyen majomhoz, az meg a titokzatos kincshez – folytatta Pötyi.

– Ezek szerint – bólintott Pepita.

– De milyen majomhoz? – vakargatta Pötyi tűnődve Hercig rózsaszín hasát.

– És hogyan? – kérdezte gondterhelten Pepita, amint a szájába tömött még egy hernyócukrot.

Ekkor Hercig hirtelen talpra szökkent, és tekintetét felfelé szegezve, cérnavékony hangon nyifogni kezdett. A lányok követték a tekintetét. A teret szegélyező házak egyikének második emeleti ablakpárkányán egy kismajom ült piros csákóban, és csúfondárosan öltögette a nyelvét.

| 4 | Elhangzik egy varázsige,
és minden a feje tetejére áll

– A kismajom! – kiáltott fel egyszerre Pötyi és Pepita. A majom gúnyosan méregette őket az ablakpárkányról.

Hercig szűkölve indult meg a ház felé. Utánaszaladtak.

Pepita benyomta a súlyos, faragott kaput, amely nyikorogva kitárult. A körfolyosós ház belső udvarán elvadult kert fogadta őket. Hercig szimatolva körbeszaladta.

– Menjünk fel a másodikra! – mondta Pepita.

Felloholtak a széles márványlépcsőn. Nyirkos doh- és ecetszag keveredett. Sorra haladtak el az ajtók előtt. Pepita megállt. Az egyik aranyozott névtáblán cikornyás betűkkel ez állt: „Özv. Pattantyúsné Kovalits Stefánia”.

– A Stefi nem a Stefánia rövidítése? Mintha Guriga bácsi húgát is így hívnák – torpant meg Pepita. Pötyi vállat vont. Becsöngettek. Alacsony, dundi asszony nyitott ajtót rikító virágmintás ruhában.

– Szervusztok, kislányok! Mi szél hozott benneteket? – kérdezte mosolyogva. A kismajom ott ült a vállán: tágra nyílt szemmel nézte Herciget, aki farkcsóválva szimatolt fölfelé.

– Csókolom! – köszönt Pepita, és zavartan elkapta a majomról a pillantását. – A néni nem Stefi néni, Guriga bácsi testvére?

– Dehogynem, drágám! Miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva Stefi néni.

– Hát, igaziból… a majmot keressük… – hebegte Pepita. – Illetve Hercig vezetett ide bennünket…

Pötyinek hirtelen támadt egy ötlete. Előhúzta zsebéből a rejtélyes kulcsot. – Nem a nénié ez a kulcs véletlenül? Az utcán találtuk.

Stefi néni felvette a szemüvegét, és tüzetesen megvizsgálta a kulcsot.

– Lássuk csak… nézzenek oda, van egy kis szekrénykém, amibe éppen ilyen kulcs való! Kerüljetek beljebb, kislányok, kipróbáljuk, hogy nyitja-e!

A kulcs nem illett a zárba. Stefi néni levett a könyvespolcról egy aranyszegélyű bonbonosdobozt, és kivett belőle egy másik kulcsot.

– Itt az én kulcsocskám – folytatta nevetve, és kinyitotta a kék szekrénykét. A kis polcokon régi tárgyak sorakoztak: néhány porcelánfigura, egy köteg megsárgult, világoskék szalaggal átkötött képeslap és egy hógömb.

– Akkor hát itt minden rendben – mondta Stefi néni –, de azért köszönöm, hogy megkérdeztetek. – Visszaadta a kulcsot Pötyinek. – Kislányok, kértek egy bögre forró kakaót?

A lányok bólintottak. Stefi néni kiment a konyhába, és miközben az edényekkel csörömpölt, nem győzte dorgálni Szotyit, a kismajmot, aki folyton belenyalt a kakaóporba. Pepita a könyvespolcot böngészte. A  hógömbből egyszer csak halk zene csendült fel. A lányok ijedten egymásra néztek. Pötyi felemelte a hógömböt, és megrázta. Felkavarodott a hó, aztán lassan szállingózni kezdett, belepte az apró házakat meg a templomtornyot, lassan ráereszkedett a befagyott tóra, a tavon korcsolyázó miniatűr gyerekekre, a piciny lovas szánra, az apró fenyőfákra. Végül vastag, puha rétegben beterítette az egész tájat. Pepita nézte, aztán hirtelen gondolt egyet, és így szólt:

– Nyeregkárpit!

A kicsiny toronyóra nagymutatója megmozdult. Pötyi megrázta a fejét, és újra odanézett. Nem csak a szeme káprázott: az óramutató ismét ugrott egyet. Pötyi hangokat is hallott. Egy kisfiú kacagását. Egy ló nyerítését. Száncsengő csilingelését. Ámulva nézett körül. Ott állt mellette Pepita, ugyancsak tátott szájjal. Pepita lábánál Hercig csodálkozva szaglászta a hideg fehérséget. A havas tetejű házak között álltak, a templomtéren. Nem messze lovas szán várakozott, előtte két szalagos sörényű, felcsengettyűzött ló, a hátukon vastag, kockás pokróc. A kéményekből füst gomolygott elő. Egy gesztenyeárus papírzacskóban forró gesztenyét nyújtott át egy fiúnak. És havazott! Nagy, puha hópelyhek szállingóztak Pötyi és Pepita hajára, sáljára. Nevetve néztek egymásra, és ugrándozni kezdtek.

A forró gesztenyét szorongató fiú észrevette őket.
– Hahó, lányok! – kiáltotta.
Pepita tanácstalanul pillantott Pötyire.
– Mit akarsz? – kiáltott vissza a fiúnak Pötyi.
– Nincs kedvetek fakutyázni?
– Dehogy nincs! – felelte Pötyi.

Pepita tiltakozásul meghúzta Pötyi pulóvere ujját, de hiába: Pötyi odaszaladt a szánhoz, és felkapaszkodott a fiú háta mögé. Pepita, nyomában Herciggel, pironkodva követte.

– Barna Bódog vagyok – mutatkozott be a fiú, és feléjük nyújtotta a papírzacskót.

Takaróba burkolózva, forró gesztenyét eszegetve nézték a lassan elsuhanó házakat. Egyik-másik ablakból színes karácsonyfaégők ragyogtak ki a szürkületbe. A házak közül kiérve megpillantották a fenyvessel szegélyezett, befagyott tavat. Bódog megrántotta a gyeplőt.

– Hóóó!

A lovak megálltak. A jégen már gyülekeztek a játékosok.

– Gyertek, mindjárt kezdődik a verseny! – kiáltotta Bódog. Ügyesen lecsusszant a lovas szánról, és már szaladt is a tó felé, nyomában Pötyivel.

Közben Stefi néni három csészével visszatért a szobába. Csend fogadta. A kislányok eltűntek. Sehol senki. Csak a hógömbben kavargott a hó. Stefi néni óvatosan letette a tálcát a kerek asztalkára, és a szeméhez emelte a hógömböt.

Pepita megállt a tó partján, és onnan nézte a rajtvonalnál párban sorakozó versenyzőket. A párok egyik tagja fából ácsolt, talpakon sikló széken ült, a másik pedig korcsolyával állt a háta mögött. A rajtjel után a korcsolyások tolni kezdték a fakutyán ülőket. Néhányan mulatságos módon összevissza csúszkáltak, míg mások ügyesen megkerülték a tó közepén álló csíkos bóját, és már visszafelé tartottak. Pepita nevetve nézte a fakutyán ülő Pötyit, aki szemmel láthatóan mindent megtett, hogy segítsen a mögötte korcsolyázó Bódognak: a lábával kalimpált, a kezével pedig hadonászott. Igyekezete nem volt hiábavaló: másodikként értek célba. Pötyi diadalittasan, zihálva szaladt Pepita felé, messziről mutatva nyereményét, egy ezüstre festett diót. Pepita integetett neki, Hercig pedig elébe szaladt, és szökdécselve, a nyakát nyújtogatva célba vette a diót.

– Most már mehetünk? – kérdezte Pepita. Pötyi bólintott. Bódog is odaért hozzájuk, és játékosan oldalba bökte Pötyit.

– Nyeregkárpit! – rikkantotta Pepita.

Stefi néni nappalijában szép, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Ahogy nézte a jelenést, a hóesésből négy alak rajzolódott elő.

– Mi történt? – Pötyi ámulva pillantott körbe. Mellette Pepita állt, havat sepergetve a szoknyájáról és Hercig bundájáról, Pepita mellett pedig Bódog toporgott csodálkozva. Szotyi hangosan makogva a vállára szökkent, és a nyakába csimpaszkodott.

Kertész Edina: A rejtélyes kulcs
Horváth Mónika illusztrációival
Naphegy Kiadó, Budapest, 2013