Camilla Läckberg: A hableány (részlet)

Posted on 2015. október 13. kedd Szerző:

0


Lackberg_A hableány-bor200– Christian!

A kiadóvezető lépett oda hozzá, és egy illatorgiát árasztó öleléssel üdvözölte. Christian visszatartotta a lélegzetét, hogy ne kelljen belélegeznie a súlyos parfümfelhőt.

Gaby von Rosen nem kifejezetten a visszafogott fellépéséről volt híres. Minden túlzás volt rajta: a haja, a sminkje, a parfümje és az öltözködési stílusa, amelyet jobb híján figyelemfelkeltőnek lehetett nevezni, már ha az ember jóindulatú. Az est tiszteletére rikító rózsaszín kosztümöt öltött, amelyen egy túlméretezett műrózsa díszelgett, és mint mindig, most is szédítően magas sarkú cipőt viselt. Az időnként már-már nevetséges külsője ellenére senki sem akadt, aki Svédország új kiadójának vezetőjét ne vette volna komolyan. Több mint harminc év szakmai tapasztalattal bírt, és az elméje is olyan éles volt, mint a nyelve. Senki sem követte el azt a hibát, hogy alábecsülje.

– Remek esténk lesz! – Gaby ragyogó arccal nézte Christiant. – A szálloda alkalmazottai nagyon kitettek magukért – folytatta. – Csodálatos emberek! A büfé pazar. Úgy fest, tényleg ez a tökéletes hely, hogy bemutassuk a könyvedet. Hogy érzed magad?

Christian óvatosan kibontakozott a szorításból, és fürgén hátrált egy lépést.

– Be kell vallanom, valahogy az egész valószínűtlennek tűnik. Olyan sokáig kotlottam ezen a regényen… Most meg itt vagyok. – A kijáratnál álló könyvhalomra sandított. Elolvasta a fejjel lefelé álló nevet és címet: A hableány. Bizsergést érzett a gyomrában. Ez valóság, nem álom!

– A terv a következő. – Gaby a ruhája ujjánál fogva húzta maga után Christiant. – Az újságírókkal kezdesz, hogy nyugodtan feltehessék a kérdéseiket. Nagyon elégedettek vagyunk a sajtófelhozatallal. Itt van a Göteborgs-Posten, a Göteborgs-Tidningen, a Bohusläningen és a Strömstads Tidning. Bár helyi lapok, de kárpótol minket az az áradozó kritika, amely a Svenska Dagbladetben jelent meg.

– Mit írnak benne? – kérdezte Christian, miközben a nő odaráncigálta a színpad mellett felállított pódiumhoz, ahol nyilvánvalóan a sajtótájékoztató zajlik majd.

– Majd később elmondom. – Gaby lenyomta egy székre, amely a falnál állt.

Christian szerette volna megkaparintani az irányítást, de úgy érezte magát, mint akit egy bekapcsolt centrifugába zártak. Attól, hogy Gaby magára hagyta, csak erősödött ez az érzése. Mindenütt pincérek futkostak fel s alá, hogy megterítsék az asztalokat. Christiant senki sem méltatta figyelemre. Egy pillanatra behunyta a szemét, és a könyvre gondolt, A hableányra, és a számítógép előtt töltött rengeteg időre. Több száz, több ezer óra. Aztán őrá gondolt, az ő saját hableányára.

– Christian Thydell?

A hang kizökkentette a gondolataiból. Felpillantott. Egy férfi állt előtte, aki látszólag arra várt, hogy kezet fogjon vele. Christian felkelt, és üdvözölte.

– Birger Jansson, a Strömstads Tidningtől. – A férfi letette a súlyos fényképezőgép-táskáját.

– Üdvözlöm! Foglaljon helyet. – Christian nem igazán tudta, hogy viselkedjen. Bizonytalanul Gabyt kereste a tekintetével, de a rikító rózsaszín kosztüm éppen az előtér felé suhant el.

– Ezek aztán nem fukarkodnak. – Birger Jansson vetett egy pillantást a megterített asztalok felé.

– Hát nem – felelte Christian.

A beálló csendben feszengve fészkelődtek a székeiken.

– Elkezdjük, vagy megvárjuk a többieket?

Christian kifejezéstelen arccal meredt a riporterre. Honnan a csudából tudja? Még sosem csinált ilyesmit. Jansson ezt beleegyezésnek vette, és az asztalra tette, majd bekapcsolta a diktafont.

– Hát akkor. – Bátorítóan pillantott Christianra. – Szóval ez az első regénye.

Christian azt latolgatta, hogy elég-e egy sima igenlő válasz.

– Így van. – Megköszörülte a torkát.

– Nagyon tetszett. – Birger Jansson kemény hangneme ennek az ellenkezőjéről tanúskodott.

– Köszönöm.

– Mit akart elmondani vele? – Jansson ellenőrizte, hogy a diktafon működik-e.

– Hogy mit akartam elmondani vele? Nem is tudom. Megszületett a fejemben egy történet, és kikívánkozott.

– Meglehetősen sötét. – Birger majd’ felnyársalta a tekintetével Christiant, mintha be akarna látni a lelke legrejtettebb zugaiba is. – Ilyennek látja a társadalmat?

– Nem tudom, hogy arról akartam-e írni, milyennek látom a társadalmat. – Christian lázasan kutatott egy értelmes mondat után. Sosem gondolt még így a regényére. A történet már régóta benne élt, egyszer papírra kellett vetnie. De ezen még sosem gondolkodott.

Végül Gaby mentette meg. Odavezette a többi újságírót, egy csapatban. Miközben köszöntötték egymást, és helyet foglaltak, Birger Jansson kikapcsolta a felvevőt. Christian kihasználta az időt, és összeszedte magát. Aztán Gaby kért szót.

– Üdvözlöm önöket ezen a találkozón, amelyen megismerhetik az irodalmi élet új csillagát, Christian Thydellt. A kiadó valamenynyi munkatársa hallatlanul büszke rá, hogy kiadhattuk a regényét, A hableányt, és hisszük, hogy Chrsitian csodálatos írói pályafutás előtt áll. Mivel még nem látta a kritikákat, engem ért az a megtiszteltetés, hogy közölhetem vele, ragyogó bírálatokat kapott a Svenska Dagbladetben, a Dagens Nyheterben és az Arbetarbladetben, csak hogy párat említsek. Biztos nincs kifogásod ellene, ha felolvasok néhány bekezdést. – Feltette a szemüvegét, és felemelt egy stósz újságot az asztalról. Néhány helyen rózsaszín jelölések látszottak. – A Svenska Dagbladet azt írja: „Egy nyelvvirtuóz ír az egyén sérülékenységéről, úgy, hogy közben szem előtt tartja a nagy egészet is.” – Gaby Christian felé biccentett, majd lapozott. – „Christian Thydellt olvasni nemcsak élvezet, hanem fájdalom is, mert a végletekig egyszerűsített prózájával a demokráciánk hamis ígéreteit pellengérezi ki. Akár egy éles kés, a szavai a húsunkba és a lelkiismeretünkbe vájnak, és arra késztetnek, hogy lázasan továbbolvassunk, fakírként keressük a kínzó, ugyanakkor megtisztító fájdalmat.” Ez volt a Dagens Nyheter.

Gaby levette a szemüvegét, és Christian felé nyújtotta az újságköteget. A férfi hitetlenkedve vette el. Hallotta a nő szavait, és élvezte a túlcsorduló dicséretet, de ha őszinte akart lenni, nem igazán értette, mire gondolnak a kritikusok. Csak elmesélte A hableány történetét, szívből írt mindent. Azóta tökéletesen üresnek érezte magát. A társadalomról nem volt mondanivalója. Csak őróla. Azonban megtartotta magának a véleményét. Úgysem értette volna meg senki, jobb ez így. Sosem lenne képes elmagyarázni.

– Ez igazán nagyszerű! – A szavai olyan üresek voltak, hogy szabályosan kongtak.

Újabb kérdések érkeztek. Újabb észrevételek és értelmezések. Az volt az érzése, hogy egyetlen kérdést sem tud értelmesen megválaszolni. Hogyan önthet szavakba az ember olyasvalamit, ami az egész bensejét kitölti? Amikor írt, nemcsak egy jó történetről volt szó, hanem a puszta túlélésről. A fájdalomról. Igyekezett állni a sarat. Fáradságot nem kímélve próbált világos és okos magyarázatokkal szolgálni a riportereknek. Nyilvánvalóan sikerült is, mert Gaby olykor-olykor elismerő pillantásokat vetett rá.

Miután átvészelte a beszélgetést, legszívesebben hazaindult volna, olyan üresnek érezte magát, de át kellett mennie a szálló pompás éttermébe. Nagy nehezen rávette magát, hogy üdvözölje a vendégeket, akik még mindig csak áradtak befelé. Fogalma sem volt róla senkinek, mennyi erejét emésztette fel, hogy mosolyogjon.

*

– Volnál szíves ma este nem vedelni? – sziszegte oda halkan Erik Lind a feleségének, hogy a bejárat előtt sorban álló többi vendég ne hallhassa.

– Ha te nem mászol rá más nőkre – válaszolta Louise jól érthetően.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. És kérlek, vegyél egy kicsit vissza a hangerőből.

Louise fagyos pillantást vetett a férjére. Nem tagadhatta, a férfi jól néz ki. Régen is ilyennek látta. Amikor az egyetemen megismerkedtek, sok barátnője irigykedett rá, amiért Erik akadt a horgára, de azóta a férfi lassan, de biztosan szétcseszte az egészet, a szerelmet, a megbecsülést és a bizalmat. Bár őt nem cseszegette, dehogy! A hitvesi ágyon kívül sokkal lelkesebb volt.

– Ti itt? De jó! – Cecilia Jonsdotter átverekedte magát a tömegen, és mindkettejüket arcon csókolta. Louise fodrásza volt, és egy éve Erik szeretője. De persze fogalmuk sem volt róla, hogy Louise már régóta tud a viszonyukról.

– Szia! – mosolygott rá az asszony.

Rokonszenvesnek találta Ceciliát. Amúgy is, ha mindenkire haragudna, akivel a férje ágyba bújt, el kellene költöznie Fjällbackából. Már rég nem foglalkozott vele. Ott voltak neki a lányok. A bor, nagyszerű találmány. Mire kellett volna neki Erik?

– Milyen izgalmas, hogy van még egy írónk itt, Fjällbackában! Először Erica Falck, és most meg Christian! – Cecilia olyan lelkes volt, hogy egyik lábáról a másikra szökkent. – Olvastátok a könyvét?

– Én csak pénzügyi lapokat olvasok – felelte Erik.

Louise a szemét forgatta. Jellemző volt Erikre, hogy azzal próbál hódítani, hogy nem olvas könyvet.

– Én szeretném megvenni. Ha még tudunk szerezni. – Összehúzta magán a kabátot, bízott benne, hogy a sor gyorsan lemegy, és bejuthat a melegbe.

– Nálunk Louise a könyvmoly. Végtére is valahogy el kell ütni a hosszú napokat, ha az ember nem dolgozik. Ugye, szívem?

Louise vállat vont, a lekezelő megjegyzés lepergett róla. Felesleges lett volna szót vesztegetni arra, hogy Erik ragaszkodott ahhoz, hogy otthon maradjon, amíg a lányok kicsik. És hogy reggeltől estig azon fáradozik, hogy a férfi életének olajozott gépezetét mozgásban tartsa, amit Erik tökéletesen magától értetődőnek tekint.

Egy darabig még csevegtek, miközben lassan haladtak előre. Végül elérték a recepciót, leadták a kabátjukat, és végre-valahára lemehettek a lépcsőn az étterembe.

Erik megsemmisítő pillantásai dacára Louise rögtön a bár felé vette az irányt.

– Ne erőltesd meg magad. – Patrik szájon csókolta Ericát, mielőtt a nő hatalmas pocakjával kiviharzott volna a házból.

Maja sírt egy kicsit, amikor az anyukája elment, de azonnal megvigasztalódott, amint Patrik bekapcsolta a Bolibompa című mesefilmet, és a képernyőn feltűnt a főszereplő zöld sárkány. A kislány néhány hónapja elég nehezen kezelhető volt, és az indulatos dühkitörései, amelyekkel minden tiltásra reagált, egy dívát is megszégyenítettek volna. Patrik részben megértette. Valószínűleg Maja is érezte a feszültséget és az aggodalmat, amellyel a testvérei érkezését várták. Ikrek, édes istenem! Noha már az első ultrahangos vizsgálat után, a tizennyolcadik héten megtudták, Patrik még mindig nem emésztette meg. Néha azon tűnődött, hogy az ördögbe fogják ezt megoldani. Ha egy gyerekkel is ilyen nehéz volt, milyen lesz kettővel? Hogyan lehet egyáltalán két gyereket szoptatni, vagy hogyan lehet elaltatni őket? Mindennek tetejébe a három gyerek és a nagy babakocsi miatt venniük kell egy nagyobb autót is.

Patrik leült Maja mellé, és a semmibe meredt. Az utóbbi időben borzalmasan rossz bőrben volt. Állandóan úgy érezte, hogy az ereje végén jár. Reggelente néha alig bírt kimászni az ágyból. Bár ez nem is csoda. Leszámítva a fáradt Ericát és Maját, aki kis dacos szörnyeteggé vált, ott volt a munkája is. Amióta Ericát ismerte, több nehéz gyilkossági ügyben is nyomozott, és a főnökével, Bertil Mellberg-jel folytatott szüntelen viták is megtépázták az idegeit.

És most eltűnt Magnus Kjellner. Patrik azt latolgatta, a tapasztalat vagy az ösztön súgja-e neki, hogy Magnusszal történt valami. Vagy baleset, vagy bűntény, ezt még nem tudta megmondani, de a jelvényébe mert volna fogadni, hogy Magnus Kjellner már halott. Minden szerdán szembenézni a feleségével, aki hétről hétre egyre jobban magába roskadt, és mindinkább kimerültnek tűnt, fárasztotta. Már tényleg mindent megtettek, amit megtehettek, de Cia Kjellner arca nem hagyta nyugodni.

– Apu!

Maja fülsértő kiáltása felrázta Patrikot a tépelődéséből. A kislány apró mutatóujját a képernyőre szegezte, amiből a férfi rögtön rájött, mi a baj. Sokkal hosszabb ideig merült a gondolataiba, mint hitte, a mesefilm közben véget ért, és elkezdődött egy felnőtteknek szóló műsor, amely Maját egy kicsit sem érdekelte.

– Már megyek is! – Csitítóan a magasba emelte a kezét. – Mit szólnál a Harisnyás Pippihez?

Mivel Pippi mostanság előkelő helyet foglalt el a kedvencek listáján, Patriknak meg sem kellett várnia a választ, azonnal betehette a DVD-t. Amikor elkezdődött a mese, visszaült a kanapéra, és a lánya köré fonta a karját. A gyerek hozzásimult, akár egy pici, meleg plüssállat. Öt perccel később Patrik álomba merült.

*

Christianról folyt a víz. Gaby éppen most közölte vele, hogy hamarosan színpadra kell lépnie. Az étterem ugyan még megközelítőleg sem volt tele, de hatvan ember már jól megpakolt tányérok és egy üveg sör vagy bor előtt üldögélt. Ő maga vörösboron kívül mást nem tudott magába erőltetni. Ebben a pillanatban hajtott fel egy harmadik pohárral, habár tudta, hogy jobban tenné, ha nem inna ennyit. Biztos nem tesz jó benyomást, ha dadog a mikrofonba, de bor nélkül nem bírja ki az estét.

Végigpásztázta a termet, de hirtelen egy kéz nehezedett a vállára.

– Hogy van? Elég feszültnek tűnik. – Erica aggódva nézte.

– Egy kicsit ideges vagyok – ismerte be Christian, és valamelyest megkönnyebbült.

– Átérzem a helyzetét – mondta Erica. – Először egy kezdő íróknak tartott rendezvényen szerepeltem a nyilvánosság előtt. Utána úgy kellett összekaparniuk a padlóról. Halvány emlékképem sincs róla, mit csináltam a színpadon.

– Valószínűleg engem is a padlóról kell majd összekaparni. – Christian alig kapott levegőt. Egy pillanatra eszébe jutottak a levelek, és a vakrémület teljesen elborította. Megszédült, és csak azért tudott talpon maradni, mert Erica megfogta.

– Hoppá! Attól tartok, kicsit túl sok bátorságot öntött magába – mondta a nő. – A fellépések előtt tartózkodnia kellene az alkoholtól. – Óvatosan elvette a férfitól a poharat, és egy asztalhoz vitte. – Minden rendben lesz. Először Gaby bemutatja magát és a könyvet, aztán felteszek néhány kérdést. Ahogy azt együtt végigvettük. Bízzon bennem. Ha valahogy sikerül a hatalmas testemet felrángatnia a színpadra, nagy baj már nem lehet.

Christian hagyta, hogy átragadjon rá a nő nevetése, és ugyan nem hangzott őszintének, kissé ideges volt, de megtette a hatását. A feszültsége oldódott kicsit, és ismét levegőhöz jutott. A levelek gondolatát a tudata legeldugottabb zugába száműzte. Nem hagyja, hogy beárnyékolja a ma estét. A hableány a könyvében megkapta, ami járt neki. Legyen ennyi elég.

– Drágám! – Sanna lépett hozzá, majd csillogó szemmel körülnézett az étteremben. Christian tudta, hogy ez fontos pillanat a feleségének. Talán fontosabb, mint neki magának. Tisztában volt vele, hogy boldognak kellene lennie, hogy rátalált Sannára. Sokkal több mindent elviselt, mint amennyit más nők kibírtak volna. Nem az ő hibája volt, hogy nem tudta kitölteni az űrt Christian lelkében. Valószínűleg más sem tudta volna. Átkarolta a nőt, és csókot lehelt a feje búbjára.

– Olyan édesek vagytok! – Gaby robogott oda hozzájuk, kopogó cipősarkakkal. – Virágot kaptál, Christian.

A férfi a Gaby karjában fekvő csokorra bámult. Egyszerű volt, de szép. Csupa fehér liliom.

Lackberg Camilla Läckberg

Camilla Läckberg

Annyira remegett a keze, hogy alig bírta kinyitni a fóliára tűzött borítékot. A három nő meglepett pillantásait csak félig-meddig érzékelte.

A kártya is egyszerű volt. Vastag, fehér papír, fekete tinta és egyenletes, lendületes kézírás, pont, ahogy a levelekben. Christian a sorokra meredt. Aztán minden elsötétült a szeme előtt.

Fordította: Dobosi Beáta

Camilla Läckberg: A hableány
Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, Budapest, 2015