Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk (részlet)

| 2 | Ki a felelős? |

Este hat órára kisebb tömeg gyűlt a polgármesteri hivatal rothasztottsajt-zöld színű épülete elé. Még vörösen lángolt a júliusi nap és a zeréndvári polgárok arca az izgalomtól, mert senki sem tudta, kik dúlták fel Emmanyu házát, és két napja kik karcolták össze a kocsikat, meg lopták el a volt polgármester, Garai Nándor merdzsóját. A mama eljajgatta ugyan Borda Gáspár főtörzsnek, mi történt, de a rendőrség azzal nem sokra ment. A betörők arcát ugyanis farsangi maszkok takarták. Malac-, kutya- és macskaálarcban dúlták fel a kertet, törték össze a konyha berendezését, kötözték össze a mamát, és rabolták el mit sem érő kis ékszereit.

– A medájjom! A medájjom! – jajdult fel a néni, amikor észrevette, hogy a fadobozkája üres, és a mamájától örökölt, ruhára tűzhető sárkányos bross, valamint egy vékony lánc meg a jegygyűrűje eltűnt. – Jabjók! Jabjók!

A polgármesteri hivatal előtt úgy forrongott a percről percre növekvő tömeg, mint a bugyborékoló tejbegríz. Ott volt Kucsera Zoltán, a fiatal állomásfőnök, Tobrák bácsi, az asztalos, dr. Pankotay, a sörtehajú ügyvéd, Hollóné, Dénes mamája, meg Attila és Domi papája, Mátyás László is. De nem maradt ki a gyülekezetből Koprai bácsi, a parkőr, és Zuboly, a kisállat-kereskedő sem, hogy csak a fontosabb személyiségeket említsük. Még Szivornyák Vilma néni is ott idegelt Borda Gáspár főtörzs árnyékában, miután úgy-ahogy rendbe tették Dénesékkel a mama házát, elgereblyézték lepusztult kertjét. Ott volt a polgármesteri hivatal vaskerítése előtt Liba meg Kapa, a két városi mindenes is (sintér, köztisztaságis, szippantós, éjjeliőr), hiszen ők mindenütt ott voltak, ahol valamiféle botrány készült kitörni. És persze nem hiányozhattak főszereplőink: Dénes, Attila, Domi, Bea, Gézuka és Pat. Egyszóval a polgármesteri birodalom előtt zajongott, vitázott, képzelődött és találgatott az egész város.

– Én csak aztat kérdem: kija felelős? – süvítette Garai Miki, és feszes pólója alatt rángatóztak az izmok. – Kija felelős azér’, hogy féljünk éccaka? Tolvajok, rablók fenyegetnek az álmainkban. Hol van ilyenkor Sipeki tanár úr polgármester? Alszik-e? És hol van a rendőrség? De ha ők nem véd’nek meg minketet, akkó’ nekünk kell megvéd’ni magunk! Na, mostan a ZELÓ, úgymint Zeréndvári Légió, szívesen feláldja a drága időjét. Ha köll, egyenruhában, tőrrel, láncos bottal, bézbólütővel felfegyverezve hajlandók vagyunk éccaka és nappal is járőrizni, hogy megvédjük városunk. „Kíszen állunk, itt a ZELÓ, rendet csinál végre! De jó!”

– Úgy van! Úgy van! – kiáltotta egy csapat zeréndvári.

– Na, nehogy már a ZELÓ-ra bízzuk a város nyugalmát! – mordult Borda rendőr, és a nadrágszíjába kapaszkodott, hogy nagyobb tekintélye legyen. – Majd adok én nektek láncos botot meg bézbólütőt a feneketekre! Nem civilek dolga a bűnüldözés. Mit értetek ti hozzá? Ti csak focizzatok! De azt se tudtok! Még a megyei második osztályból is kiestetek, pancserek.

– Úgy van! – kiáltotta egy másik csapat zeréndvári.

– Lássuk a nagy hozzáértéseket! – rikácsolta Miki dühösen, mert a focibukovári a megyeiben igaz volt. – Már kétszer ránk gyött a banda, de Borda főtörzsnek meg Sipi bának fingja sincs, kik lehetnek. A ZELÓ bezzeg két nap alatt lekapcsolná őket, és szétverné a rohadék pofájukat! Kemény kéz kell ide, nem moslék! Ahogy apám mondogatja mindég: „Magyar ököl, vasököl! Oda sújt, ahova köll!”

– Úgy van! Úgy van! – kiabálta a Garai-csapat, és aztán rikoltoztak összevissza. – „Kíszen állunk, itt a ZELÓ, rendet csinál végre, te ló!” Le a polgármesterrel! Hozzuk vissza Garai Nándort! Ne várjuk meg, amíg ránk gyújtsák a várost a banditák! Szavazzunk Garaira! Majd ő rendet csinál. Meg a ZELÓ! Átkutassuk az egész megyét! Nem menekülnek a piszkok! Szavazzunk Garaira! Aki magyar, egyet akar!

– Nanana! – emelte fel negyvenévnyi szegeléstől, fűrészeléstől és gyalulástól göcsörtös ujjait Tobrák bácsi. – Odébb van még az a választás. Majd akkor szavazzatok! Ami meg a banditákat illeti, meglehet, hogy sokkal közelebb kellene őket keresni, mint a szomszéd falu!

– Igen? Igen? – nyomult az asztaloshoz Garai Miki. – Ha tudni tetszik, kik voltak, mutogasson rájuk! Itt szaggassuk széjjel űket, de rögvest!

– Nana, Miki fiam, nana! – emelte a hepciáskodó fiatalember elé hatalmas tenyerét Borda főtörzs. – Ne olyan hevesen, mert kiborul a levesem! Az emberek kicsit nevetgéltek. Bármilyen ócska is egy poén, mindig jól jön, ha felforr a hangulat. Vagy ahogy Katika doktornő szokta mondogatni egészségvédőileg: a humor a legjobb gyógyszer, és ingyen van.

– Ne vádaskodjunk, és ne is fenyegetőzzünk – folytatta a főtörzs. – Inkább azt tippelje meg valaki, ha tudja, hogy ki szívhatta ezt a cigit. És felmutatta a csikket.

– Azt én találtam! – kiabálta Domi. – Én láttam meg!

– Tört vóna el a kezed! – sziszegte halkan Kapa, ám nem figyelt rá senki. Mindenki a csikkhez furakodott, hogy megszemlélje a bűnjelet. Szivornyák Vilma néni könyöke volt a legkeményebb, és igaza volt. Végül is ő az egyetlen engedélyes trafiktulajdonos Zeréndváron. Ô tudhatja, hogy mi volt a cigaretta neve, amíg el nem szívták.

– Ez egy kék Koopershaw – mondta a füstölnivalók tudós asszonya, miközben ajka feletti kis szőke bajuszkája megremegett az izgalomtól. – Doboza kilencszázhúsz, és tőlem csak ketten szokták vásárolni.

A tömeg elcsendesedett. Mindenki Vilmuskát nézte. Most kiderül, hogy kinek borul be. A filmekben is vészjósló csend szokott lenni ilyenkor, és a tévé elől senki sem megy ki ropiért, vagy a slozira.

– Én vagyok az egyik, aki Koopershaw-t szív – mondta Kucsera Zoltán, az állomásfőnök.

– És Kapa vagy Liba a másik – mondta Vilma néni.

– Na igen – kezdte vigyorogva Kapa –, mi Libával ezt szíjjuk. Ketten egyet. Nagyon szupi egy cigi. Olyan izés szaga van neki…

– Illata – javította ki Kapát Bea. – Szaga a kakának van.

– Én nem is szívom – lihegte Liba, és a pillantása ide-oda villant, mint a rókának, ha hajtják. – Csak egy slukkot. Mer’ ez mindig elszíjja előlem.

Kapa rikkantott volna valamit erre, de Garai Miki leintette:

– Csak nem egy böcsületes magyar embert akar gyanúsíttatgatni, Vilmuska nénje? Csak nem egy zeréndvárit? A gazemberek nem innen valók. Én kimondom, amit gondolok: ezek mind romák. Azok csinálnak úgy, hogy mindent összevissza törnek agyba-főbe. Ilyet magyar ember nem tesz! Vagy úgy teccik gondolnyi?

– Nana, kis Garai! – bukkant fel hirtelen a hivatal kapujában Sipeki tanár úr. – Nem akarsz rögtön felkoncolni egy-két cigány családot? Aki szelet vet, vihart arat. Ne vádaskodj, mert könnyen kerülhetsz a vádlottak padjára.

Garai Miki arca elsötétült, mikor az igazi ellenség megjelent.

– Na, végre hogy! Örülünk, hogy a pógármester úr is lefáradott az eccerű emberek közé. Itt az idő, hogy egy kissé foglalkozzon a mi problémáinkkal is meg!

– Úgy van! Úgy van! – hangzott a tömegből.

– Mással sem foglalkozom – mondta Sipeki tanár úr, a polgármester. – Most beszéltem a megyei… De nem tudta folytatni, mert a zajongás belefojtotta a szót.

– Minden azért van, mert a tanár úr gyönge, mint a harmat! Nem polgármesternek való! Menjen vissza, oszt tanítsa a honfoglalást. Múzeumot akar, meg szemetesládákat az utcára. Minek az? Tudja, mi kell ide? Egy kemény ököl! „Magyar ököl, vasököl! Oda sújt, ahova köll!” „ZELÓ, ZELÓ, reszkess, te ló!”

– Na de emberek! – kiáltotta Borda főtörzs. – Viselkedjünk!

A tömeget lecsillapítani azonban nehezebb, mint Dominak elmagyarázni, hogy mi a pi. Úgy értjük: a !.

– Nem töritanár kell a városnak! – hallatszott az egykori bukott diák, Kapa sípoló hangja. – Mátyás király meghalt!

A ZELÓ csapata meg a szurkológárdája rikoltozni kezdett:

– Visz-sza Garait! Dobd ki Sipekit! Visz-sza Garait! Dobd ki Sipekit! Erre már a Tobrák–Zuboly–Kucsera–Szivornyák–Domi–Attila–Dénes–Bea–Gézuka gárda is felemelte a hangját, és kis módosítással a régi nótájukat fújta:

– Éljen Sipeki! Hajrá, Kinizsi! Tűnjön el Garai! Küldje el valaki!

Az általános zajongást Szivornyák Vilma néni sikoltása szakította félbe:

– A medál!

Igen, a sárkányos medálról volt szó. Pontosabban a ruhára tűzhető brossról, Emmanyu örökségéről, ami eltűnt. S most újra előbukkant. A kis Kucsera Andi sárga blúzocskáját díszítette. Testvére, Ildikó nyakán pedig egy vékony lánc csillogott.

A két kislány a mamájuk kezét fogva közeledett az elnémuló tömeghez.

– A medál! – ismételte halkabban Vilmuska, és rémülten pislogott. Csak nem a kedves, okos, fiatal, jóképű állomásfőnök a banditák vezére? Kucsera Zoltán is elsápadt, amikor a lánykáin észrevette a bizsukat.

– Erika – bámult a feleségére. – Honnan vannak ezek?

– Nem tudom – mondta az asszony zavartan a rájuk meredő szemek kereszttüzében. – Andi azt mondta, találták a kertben.

– Tajájtuk – mondta Andika. – Isztenke ledobta nekünk, és ott tajájtuk az ubojka közt.

– A Koopershaw – motyogta Vilma néni.

– Az lehetetlen! – mondta Attila.

– Csak nem képzelik?! – lihegte Kucsera Zoltán.

– Ki gondolta volna? – csillant fel Garai Miki szeme.

– Itt valami tévedés van – kezdte Sipeki polgármester, de Borda főtörzs egy intéssel megállította.

– Kucsera Zoltán! Letartóztatom rongálás, lopás, testi sértés meg rablás gyanújával! És elvezette a dadogva mentegetőző állomásfőnököt.

– Huhú! – vigyorgott Kapa.

– Huhú! – vigyorgott Liba.

– Ki gondolta volna? – mondták egyszerre.

Kucseráné szemét elöntötték a könnyek.

– Nem ő csinálta! – zokogott fel. – Esküszöm, hogy egész éjjel otthon volt… velem!

– Nyiiiii! – nyerített Garai Miki. – Aztán mit csinátak? Tudják bizonygatni?

A pimasz kérdéseket Kapa és Liba kaján röfögéssel kísérték.

– Persze hogy nem Kucsera Zoli volt! – kiáltott mérgesen Sipeki. – És ez nagyon gyorsan ki fog derülni, remélem.

– Meg az is kiderül – dörmögte Tobrák bácsi –, hogy kik randalíroznak Zeréndváron.

És úgy nézett Kapára meg Libára, mint a százas szegek fejére szokott, ha azokat a gerendába kell beverni egyetlen ütéssel.

Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2014