Anne Applebaum: Vasfüggöny (részlet)

Posted on 2014. október 10. péntek Szerző:

0


applebaum_vasfüggöny-bor180| Bevezetés |

A Balti-tenger menti Stettintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre. E vonal mögött fekszenek Közép- és Kelet-Európa összes ősi államának fővárosai. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mind e híres városok és a körülöttük lévő népesség a szovjet érdekszférába kerültek, és ilyen vagy olyan formában nemcsak az orosz befolyásnak, hanem nagyon nagy mértékű és sok esetben egyre növekvő moszkvai ellenőrzésnek vannak kitéve.

Winston Churchill, Fulton, Missouri állam 1946. március 5.

AZ 1945-ÖS ESZTENDŐ eseményei közé tartozik az európai történelem egyik legnagyobb népvándorlása. A szovjet száműzetésből, németországi munkatáborból, koncentrációs táborból, hadifogságból, különböző rejtek- és menedékhelyekről szabadultak sokszázezres áradata keresztül-kasul szelte a kontinenst. Az utakon, gyalogösvényeken, síneken és vonatokon lerongyolódott, éhes, ápolatlan emberek tömegei zsúfolódtak össze.

A vasúti pályaudvarok különösen szívszorító látványt nyújtottak. Éhező anyák, beteg gyerekek, néha egész családok vertek kényszerű tanyát a mocskos cementpadlón, és várakoztak akár napokig, hogy felférjenek valamelyik vonatra. A járványok és az éhezés folyamatos veszélyt jelentettek számukra. A közép-lengyelországi Łódź városában azonban egy csapat nő elhatározta, hogy elejét veszi a még nagyobb tragédiának. Élén az 1913-ban alapított karitatív-patrióta Liga Kobiet (Lengyel Nőszövetség) néhány korábbi tagjával, az akciócsoport munkába lendült. Önkéntesekkel és ápolónőkkel kiegészülve, meleg étellel, gyógyszerrel és takaróval felszerelkezve segélyszolgálatot állítottak fel a łódźi pályaudvaron, és biztonságba helyezték az anyákat és a gyermekeket.

Ezeket a nőket 1945 tavaszán sem vezérelte más, mint 1925-ben vagy 1935-ben: meg akarták előzni a humanitárius katasztrófát. Önszerveződő alapon mozgósították erőiket; senki nem kérte, rendelte el vagy fizette meg a segítségüket. Janika Suska-Janakowska, aki a találkozásunk idején már majd nem kilencvenéves volt, elmondta, hogy a łódźi segélyakció tökéletesen mentes volt minden politikai felhangtól: „A jószolgálati munkáért senki nem kapott fizetséget… akinek volt egy szabad perce, az segített.” Indulásának kezdetén a łódźi Nőszövetség még nem tűzött ki politikai célt, csak a kétségbeesett utasokon akart segíteni.

Öt év telt el. 1950-re a Lengyel Nőszövetség nyomokban sem emlékezte tett régi önmagára. Már központja volt Varsóban. Központosított országos testület vezette, amelynek jogában állt feloszlatni – és fel is oszlatta – a parancsokat megtagadó helyi szervezeteket. Izolda Kowalska-Kiryluk főtitkár már nem karitatív-patrióta, hanem politikai-ideológiai szóhasználattal fogalmazta meg a szövetség legfőbb célkitűzéseit: „Szervezési téren számos a teendőnk. Mobilizálnunk kell az aktív nők széles csoportját, és öntudatos társadalmi aktivistákká kell nevelnünk őket. A nők társadalmi érzékenységének lankadatlan erősítése hazánkban is elvezet a társadalmi átalakulás hőn áhított céljához, és a népi Lengyelországból szocialista Lengyel ország válik.” A Nőszövetség országos kongresszusokat is tartott, ahol 1951-ben Zofia Wasilkowska, a szervezet elnökhelyettese nyílt politikai programot fogalmazott meg: „A Nőszövetség tevékenységének törvényben rögzített legfőbb célkitűzése a felvilágosító-nevelő munka… amely a nők példátlan és páratlan öntudatra ébredésével és mobilizálódásával a legteljesebb mértékben valósítja meg a hatéves tervben előirányzott célokat.” Más szóval 1950-re a Lengyel Nőszövetség gyakorlatilag a lengyel kommunista párt női szekciójává vált, és mint ilyen arra ösztönözte a nőket, hogy politikai és nemzetközi kérdésekben a párt irányvonalát kövessék. Május elsejei felvonulásokra és a nyugati imperializmust elítélő nyilatkozatok aláírására biztatta őket. Továbbképzéseken felkészített agitátorokat alkalmaztak a párt üzenetének terjesztésére. Aki bármi ellen tiltakozott – például nem volt hajlandó május elsején felvonulni, vagy a Sztálin születésnapjára szervezett ünnepségeken részt venni –, azt kirúghatták a Nőszövetségből, és meg is tették. Mások maguktól léptek ki. Akik maradtak, immár nem önkéntesek voltak, hanem az állam és a kommunista párt érdekeit szolgáló bürokraták.

Öt év telt el. Ez alatt az öt év alatt a Lengyel Nőszövetség sok hasonló szervezettel együtt gyökeres átalakuláson ment keresztül. Mi történt? Ki okozta a változásokat? Miért állt be mindenki a sorba? Könyvünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Jóllehet a totalitárius szót először az olasz fasizmus kapcsán használták (totalitarismo), leggyakrabban a náci Németországot és a sztálini Szovjetuniót jellemzik vele. Bár a kifejezés éppen az egyik kritikusa tollából származik, Benito Mussolini lelkesen vette át, és egyik beszédében a legidőtállóbb meghatározását adta: Minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen. Szigorú értelemben a totalitárius rezsim minden intézményt betilt, amit nem engedélyez ő maga. Egyetlen politikai párt, egyetlen oktatási rendszer, egyetlen művészi hitvallás, egyetlen központilag tervezett gazdaság, egyetlen egységes média és egyetlen erkölcsi szabályrendszer létezik csupán. Nincsenek független iskolák, magáncégek, népi kezdeményezésű szervezetek, és nincs kritikai gondolkodás. Mussolini és kedvenc filozófusa, Giovanni Gentile a „mindenre kiterjedő Állam fogalmáról” írta egy helyütt: „…rajta kívül nem létezhet emberi vagy szellemi érték, de még kevésbé lehet maradandó.” Az olasz totalitarizmus Európa és a világ minden nyelvébe beszivárgott.

Mussolini halálával azonban kevés nyílt szószólója maradt, így végül a kritikusai – köztük jó néhány nagy 20.századi gondolkodó – határozták meg. (…) míg George Orwell antiutópiája, az 1984 a totalitárius rezsimek uralta világot ábrázolja.

(…) Harry Truman elnök 1947-es iránymutató beszédében kijelentette: „Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államoknak támogatnia kell a szabad népeket, melyek ellenszegülnek fegyveres kisebbségek vagy külső erők elnyomásának. Meggyőződésem, hogy segítenünk kell a szabad népeknek, hogy maguk alakíthassák sorsukat és választhassák meg útjukat.” Ez a gondolat „Truman-doktrína” néven vált ismertté. Dwight Eisenhower elnök az 1952-es elnöki kampánya során használta a kifejezést, amikor a terveiről szólva elmondta: el fog utazni Koreába, hogy véget vessen az ottani háborúnak: „Van némi fogalmam arról, hogy mit jelent ez a totalitárius gondolkodás. A második világháború éveiben, amikor a szabad világ keresztes hadjáratot hirdetett a valamennyiünket fenyegető elnyomással szemben, a döntés felelőssége teljes súlyával nehezedett rám.” Mivel az amerikai „hidegháborús harcosok” nyíltan állást foglaltak a totalitarizmussal szemben, a hidegháború szkeptikusai joggal kezdték boncolgatni, mit is jelent tulajdonképpen ez a szó. Valós vagy felfújt fenyegetést? Valamiféle mumust? Joseph McCarthy szenátor agyszüleményét? Az 1970-es és 1980-as években a revizionista szovjet történészek azzal védekeztek, hogy a sztálini Szovjetunió egyáltalán nem volt totalitárius soha. Emlékeztettek, hogy valójában nem minden, a Szovjetunióban hozott döntés született Moszkvában; a helyi rendőrség ugyanolyan könnyen folyamodhatott a terror eszközeihez, mint a hierarchia csúcsán állók; a gazdaság még a tervezők kezéből is kicsúszott olykor; és a terror sokak számára teremtett „érvényesülési lehetőséget” a társadalomban. Többen is úgy vélték, a totalitarizmus fogalma egyre elnagyoltabb, pontatlanabb és már túlságosan is átpolitizált. (…)

Bár maga a „totális kontroll” gondolata mára képtelenné, nevetségessé, eltúlzottá vagy ostobává vált, és a szó is erejét vesztette, érdemes tudni, hogy a „totalitarizmus” több mint homályos sértés. Történelmi tény, hogy léteztek totális kontrollra törő rezsimek. Ha meg akarjuk érteni őket – ha meg akarjuk érteni a huszadik század történelmét –, tisztában kell lennünk a totalitarizmus elméleti és gyakorlati működésével. A totális kontroll fogalma felett nem járt még el az idő. Az észak-koreai rezsim, amelyet Sztálin útmutatása alapján szerveztek meg, keveset változott az elmúlt hetven évben. Bár úgy tűnik, a technika fejlődése megnehezíti a totális kontroll megcélzását – és még inkább az elérését –, nem lehetünk biztosak abban, hogy a mobiltelefonok, az internet és a légifelvételek nem válnak-e egyszer a totális kontroll eszközeivé: még ma is vannak olyan rezsimek, amelyek nagyon szeretnének „teljes körűek” lenni. A „totalitarizmus” tehát továbbra is egy hasznos és szükséges gyakorlati megnevezés. Rég itt az ideje, hogy leporoljuk.

A totalitárius uralom módszereinek és technikáinak elsajátításában élenjáró rezsimnek azok exportálására is futotta az erejéből: a második világháború és a Vörös Hadsereg berlini bevonulása után a Szovjetunió vezetése nagy erőket mozgósított annak érdekében, hogy az általuk megszállt, egymástól nagyon különböző európai országokban – a honi országrészekben már sokfelé kipróbált mintára – bevezessék a totalitárius kormányzást. Az új berendezkedésre tett erőfeszítésekben a szovjetek nem ismertek tréfát. A Kelet-Európa totalitárius államait megteremtő Sztálin, az őt támogató tisztikar, az 1934 és 1946 között a KGB elődjeként működő Belügyi Népbiztosság (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel: NKVD) titkosrendőrei, valamint a helyi szövetségesek nem Ayn Randhez vagy a progresszív liberálisokhoz igazodtak, hanem olyan társadalmat akartak mindenáron létrehozni, ahol – Mussolini szavaival – minden az államban van, semmi sincs az államon kívül, és semmi az állam ellen. Ezt akarták mindenáron – és minél hamarabb.

Tudni kell, hogy a Vörös Hadsereg által 1945-ben megszállt nyolc európai ország kultúrája, politikai hagyományai és gazdasági szerkezete kisebb-nagyobb mértékben vagy akár gyökeresen is eltért egymástól. Az új területek magukban foglalták a korábban demokratikus Csehszlovákiát, a korábban fasiszta Németországot, továbbá monarchiákat, autokráciákat és félfeudális államokat. A térség népességét katolikusok, ortodoxok, protestánsok, zsidók és muszlimok alkották, akik szláv, újlatin, finnugor és germán nyelveken beszéltek. Voltak közöttük oroszbarátok és oroszgyűlölők, iparosodott és földművelésből élő országok (pl. Csehország és Albánia), volt egy kozmopolita Berlin, és sok elszórt faházas hegyi falucska a Kárpátokban.

Korábban sok terület az osztrák–magyar, a porosz, az oszmán vagy az orosz birodalom fennhatósága alatt állt. Ám ebben az időszakban az amerikaiak és a nyugat-európaiak egyre inkább „tömbként” kezdtek tekinteni a kommunista uralom alatt álló, nem szovjet Európára: Lengyelországra, Magyarországra, Csehszlovákiára, az NDK-ra, Romániára, Bulgáriára, Albániára és Jugoszláviára, ami végül „Kelet-Európa” néven vált ismertté. Kelet-Európa azonban politikai és történeti fogalom, nem pedig földrajzi, hiszen nem tartoznak bele olyan „keleti” országok, mint Görögország, amely soha nem volt kommunista állam. Ugyanígy hiányoznak a balti államok vagy Moldova, melyek történelmi és kulturális szempontból ugyan Kelet-Európához tartoznak, ám akkoriban a Szovjetunió részét képezték. A balti államok és különösen Lengyelország tapasztalatai között fennálló párhuzamok mellett fontos különbségek is vannak: a Baltikum a szovjetizálás nyomán még névlegesen sem őrizhette meg szuverenitását.

Anne Applebaum

Anne Applebaum

A Sztálin halálát követő években – és különösen 1989-től kezdődően – Kelet-Európa nyolc nemzete nagyon különböző történelmi irányokban indult el, és ma már evidenciaszámba megy, hogy eleve sem volt sok közük egymáshoz. Ez így is van: 1945 előtt soha, semmilyen formában nem egyesítették őket, ma pedig – a kommunizmus közös történelmi emlékét leszámítva – vajmi kevés köti őket össze egymással. Ennek ellenére jó ideig, 1945 és 1989 között Kelet-Európa nagyon is sok mindenben közös volt. Ezért az egyszerűség, felismerhetőség és történeti hűség kedvéért a könyvemben „Kelet-Európaként” hivatkozom ezekre az országokra. Ha egy mondatban akarjuk megfogalmazni: 1945 és 1953 között még akár úgy is tűnhetett, hogy a Szovjetuniónak sikerül egy ideológiailag és politikailag homogén régióvá alakítania Kelet-Európa igen sokszínű nemzeteit. Ebben az időszakban okkal hihette bárki, hogy Hitler ellenségei – csakúgy mint a szövetségesei – lényegében ugyanazt az államberendezkedést honosították meg mindenütt.

Fordította: Szabó Hedvig

Anne Applebaum: Vasfüggöny. Kelet-Európa megtörése 1944–1956
Európa Könyvkiadó, 2014