Philippa Gregory: A Sötétség Rendje (részlet)

| Angyalvár, Róma, 1453 júniusa |

Hangos dörömbölés verte fel álmából – mintha puskát sütöttek volna el a feje mellett. Előhúzta a tőrét a párná­ja alól, és csupasz lábbal a cella hideg kőpadlójára lépett. A szüleiről és az otthonáról álmodott éppen, és a szívét tépő fájdalomtól fogát csikorgatva, vágyakozva gondolt vissza mindarra, amit elveszített: a házra, anyjára, egykori életére.

Megint megdöngették az ajtót, ő pedig a tőrt a háta mögé rejtve félrehúzta a reteszt, és óvatosan résnyire nyi­totta az ajtót. Odakint egy sötét csuklyás alak állt, mellette egy-egy keménykötésű, kezében fáklyát tartó férfi. Egyi­kük megemelte a fáklyáját; a fény rávetült a fiú karcsú, derékig meztelen alakjára. Csak térdnadrágot viselt, sötét haja mogyoróbarna szemébe hullott. Tizenhét éves lehetett, arca gyermekien finom volt, de testét megedzette a munka.

– Luca Vero?
– Igen.
– Most velem jön.
A fiú habozott.
– Ne legyen ostoba. Hárman vagyunk, maga meg egye­dül, a háta mögött rejtegetett tőrrel pedig nem megy sem­mire.

– Ez utasítás, nem kérés – tette hozzá nyersen a másik. – Maga pedig engedelmességet fogadott.

Luca a monostornak fogadott engedelmességet, nem ezeknek az idegeneknek, de onnan kizárták, és most úgy tűnt, mindenkinek engedelmeskednie kell, aki csak paran­csol neki valamit. Az ágyához lépett, és leült, hogy fel­húzza a csizmáját. A tőrt a csizmaszárba rejtett hüvelybe csúsztatta, felvette a vászoningét, és a vállára terítette ron­gyos gyapjúköpönyegét.

– Kik maguk? – kérdezte, és vonakodva lépett az ajtó felé.

A csuklyás nem válaszolt, csak hátat fordított neki, és elindult kifelé. A két őr már a folyosón várta, hogy Luca kijöjjön a cellájából, és kövesse a csuklyást.

– Hova visznek?

Az őrök szótlanul a háta mögé álltak. Luca meg akarta kérdezni, hogy le van-e tartóztatva, és most rögtön kivégzik-e, de nem volt hozzá bátorsága. Belátta, hogy még a kérdés is megijeszti, a választól pedig valósággal rettegett. A kőfalak hideg, dohos levegőt leheltek, Lucáról mégis folyt a verejték a köpönyeg alatt.

Tudta jól, hogy veszélyben az élete. Alig egy napja, hogy négy sötét csuklyás ember minden magyarázat nélkül elvezette őt a monostorból, és áthozta ebbe a börtön- féleségbe. Nem tudta, hol van, és ki tartja fogva. Nem tudta, mivel vádolják, sem azt, milyen büntetésre számít­hat – megverik, megkínozzák vagy megölik.

– Beszélni akarok egy pappal. Gyónni szeretnék.

Nem is figyeltek rá, csak tolták tovább maguk előtt a keskeny, kövezett folyosón. Csend volt, a folyosó két oldalán egymás után sorakoztak a cellák csukott ajtajai. A sötétbe burkolózó épület hideg volt és néma, Luca nem tudta volna megmondani, hogy börtönben vagy monostorban vannak-e. Kevéssel múlt éjfél, tel­jes csend honolt. Az őrök nesztelen léptekkel kísérték Lucát végig a folyosón, le a kőlépcsőn, át egy tágas termen, aztán le egy keskeny csigalépcsőn. A sötétség egyre sűrűbb, a levegő egyre hidegebb lett, amint lefelé haladtak.

– Tudni akarom, hova visznek – ismételte Luca remegő hangon.

Nem kapott választ, de a mögötte haladó őr még szoro­sabban lépkedett a sarkában.

A lépcső aljában nehéz faajtó zárta le az alacsony, bolt­íves nyílást. A csuklyás férfi kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és intett Lucának, hogy lépjen ki. Luca habozott, de az őr mögötte roppant testével egyszerűen tovább taszí­totta az ajtó felé.

– Ragaszkodom hozzá… – lehelte Luca.

Az újabb durva lökéstől kipenderült egy keskeny rak­part szélére. A folyó lent a mélyben kígyózott, felszínén egy csónak ringatózott. A sötétben homályba veszett a túlpart. Luca visszahőkölt a meredély széléről. Megszé­dült. Úgy érezte, épp ugyanannyi az esélye annak, hogy lelökjék a magas partról a sziklákra, mint hogy levezessék a keskeny lépcsőn a csónakhoz.

A csuklyás könnyedén leszaladt a nyálkás lépcsőn, be­lépett a csónakba, és mondott valamit a csónak farában álló férfinak, aki kezében az evezővel ügyes mozdulatok­kal tartotta egy helyben a lélekvesztőt. Ezután a parton álló, finom vonású, sápadt fiúhoz fordult.

– Jöjjön! – hangzott az utasítás.

Lucának nem volt választása: lement a síkos lépcsőn, be­szállt, és leült a csónak orrában. A csónakos nem várt az őrökre, rögtön a nyílt vízre irányította a ladikot, hogy a sod­rás levigye őket a városfal mentén. Luca lepillantott a sötét folyóra. Ha a vízbe vetné magát, a sodrást kihasználva át­úszhatna a túlsó partra és elrejtőzhetne. De talán magával ragadná a gyors vizű folyó, és belefulladna – ha meg nem, akkor bizonyára utánaerednének a csónakkal, és leütnék.

– Uram! Megkérdezhetem, hová megyünk? – próbál­kozott udvariasan.

– Mindjárt megtudja – hangzott a kurta válasz.

A folyó úgy ölelte körül Róma magas falait, mint egy széles vizesárok. A fal mentén haladtak, hogy a fent álló őr­szemek elől rejtve maradjanak. Luca előtt felderengett egy kőhíd sziluettje, a tövében pedig egy ráccsal elzárt boltíves nyílás. A rács hangtalanul felemelkedett, amikor az evezős befordította a csónakot, és a hajó egyetlen jól irányzott eve­zőmozdulattal besiklott egy fáklyákkal megvilágított pincébe.

Lucának a szívébe markolt a félelem. Mégiscsak meg kellett volna próbálkoznia a szökéssel a folyón. Fél tucat marcona képű férfi várt rá. Amikor a csónakos kikötötte a falnál a ladikot, megragadták Lucát, kiemelték a fapadlóra, és egy szűk folyosó felé lökték. Sötét volt, Luca nem látta, inkább csak sejtette a vastag kőfalakat, és hallotta saját, fé­lelemtől ziháló lélegzetét. Egy nehéz faajtó előtt álltak meg, egyik kísérője bekopogott, majd vártak.

Amikor kiszóltak odabentről, az őr kitárta az ajtót, és be­lökte a fiút. Luca szíve vadul dobogott, elvakította a sok égő gyertya fénye. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

A teremben egy férfi ült, előtte az asztalon papírok he­vertek kiterítve. Súlyos, éjkék bársonytalárt viselt, csuklyája elrejtette az arcát. Luca nagyot nyelt. Elhatározta, bármi történjék is, nem fog az életéért könyörögni. Bátran szembe fog nézni azzal, ami következik. Sem magára, sem állhatatos, bölcs apjára nem fog szégyent hozni férfihoz méltatlan rimánkodással.

– Biztosan tudni kívánja, hol is van pontosan, miért van itt, és hogy én ki vagyok. Majd elmondom, de előbb vála­szolnia kell a kérdéseimre. Megértette?

Luca bólintott.

– Nem hazudhat nekem. Még nem dőlt el, mi lesz a további sorsa, és nem tudhatja, milyen válasz van a ked­vemre. Csak az igazat mondja: ostobaság volna meghalni egy hazugság miatt.

Luca megint bólintani próbált, de egész testében re­megett.

– A neve Luca Vero, papnövendék a Szent Xavér-monostorban, tizenegy évesen csatlakozott a rendhez. Há­rom éve, tizennégy éves korában elárvult, amikor meghal­tak a szülei, igaz?

– A szüleim eltűntek – felelte Luca, megköszörülve a torkát. – Lehet, hogy ma is élnek. Az oszmán betörés idején fogságba estek, de senki nem látta őket holtan. Nem tudjuk, hol vannak, de könnyen lehet, hogy most is élnek.

Az inkvizítor írt pár szót a papírjára. Luca figyelte a fekete lúdtoll fürge mozgását.

– Reménykedik benne. Reméli, hogy még mindig él­nek, és vissza fognak térni magához – jegyezte meg olyan hangon, mintha a remény hiábavaló ostobaság lenne.

– Így van, remélem.

– A testvérek nevelték fel, esküt tett, hogy belép az ő szent rendjükbe, ennek ellenére előbb a gyóntató papjá­nak, aztán az apátjának is azt állította, hogy a monostor­ban őrzött ereklyéjük, a szeg Krisztus szent keresztjéből hamis – darálta az inkvizítor monoton hangon. Luca már tudta, hogy eretnekséggel vádolják, ahogyan azt is, hogy az eretnekségért egyféle büntetés jár: halál.

– Nem úgy értettem…

– Miért állította, hogy az ereklye hamis?

Luca lenézett a csizmája orrára, a sötét fapadlóra, a sú­lyos asztalra, fel a meszelt falakra… csak halk szavú kihallgatója árnyékba burkolózó arcát kerülte a tekintetével.

– Könyörögni fogok az apát bocsánatáért, és vezekelni fogok. Nem akartam eretnekséget elkövetni. Isten színe előtt nem vagyok eretnek. Nem akartam rosszat.

– Majd én fogom eldönteni, hogy eretnek-e vagy sem. Láttam már a kínpadon kegyelemért esdekelni magánál fiatalabb embereket, akik kevesebbet tettek és mondtak. Hallottam már magánál erényesebb embereket, akik a máglyáért könyörögtek, mert tudták, csak a halál válthatja meg őket a fájdalomtól.

Luca összerezzent az inkvizíció gondolatára, amely el­rendelheti és végre is hajthatja, hogy ő is erre a sorsra jus­son, mindezt Isten dicsőségére. Nem mert mást mondani.

– Miért állította, hogy hamis az ereklye?

– Nem úgy értettem…

– Miért?

– Ez egy három hüvelyk hosszúságú, nagyjából negyed hüvelyk vastagságú szegdarab. Láthatja gazdag aranyo­zása és díszítése ellenére is. A mérete még így is tisztán látható – felelte Luca vonakodva.

– Azaz? – bólintott az inkvizítor.

– A Szent Péter-apátság őriz egy szeget Krisztus ke­resztjéből, csakúgy, mint a Szent József-apátság. Megnéz­tem a monostor könyvtárában, hogy van-e ilyen máshol is. Csak Itáliában közel négyszázat őriznek, és még többet a Francia Királyságban, a Spanyol Királyságban és az An­gol Királyságban.

Az inkvizítor közönyös hallgatásba merült.

– Kiszámoltam, mekkorák lehettek a szegek, és azt is, vajon hány darabra törhettek szét – folytatta elkese­redetten Luca. – Semmi nem vág egybe. Sokkal több ereklyét őrzünk, mint hogy azok mind egyetlen keresztre feszítésből származzanak. A Biblia szerint egy-egy sze­get ütöttek Krisztus mindkét tenyerébe, és egyet a két lábába. Ez mindössze három szeg. – Luca a kihallgatója felé pillantott. – Úgy gondolom, nem istenkáromlás ezt mondani. A Biblia is egyértelműen ezt írja. Ha ezekhez még hozzávesszük azokat a szegeket, amelyeket a kereszt­hez használtak fel – négyet a középső illesztésnél –, akkor az eredmény hét szeg. Összesen hét. Mondjuk, mind­egyik szeg öt hüvelyk hosszú, azaz harmincöt hüvelyk­nyi szeget használtak Krisztus keresztjéhez, mégis több ezer ereklye van. Nem akarok ítélkezni arról, hogy me­lyik szeg vagy más darab eredeti vagy sem. Nem az én dolgom. De azt nem tudom nem észrevenni, hogy annyi szeget őriznek a világon, amennyi nem származhat egyetlen keresztről.

A férfi még mindig nem szólt semmit.

– Ezek számok, és én így gondolkodom. Szoktam számokon gondolkodni, érdekelnek – tette még hozzá Luca.

– És méltónak tartja magát arra, hogy ezt a kérdést ta­nulmányozza? És arra, hogy kijelentse, túl sok szeget őriz­nek a templomokban ahhoz, hogy mind valódi lehessen, hogy mind a szent keresztből származhasson?

Luca térdre esett. Elöntötte a bűntudat.

– Nem akartam semmi rosszat – suttogta az árnyékba burkolózó inkvizítor felé. – Csak elkezdtem tűnődni, és számításokat végeztem, aztán az apát megtalálta a papírt, amire írtam, és… – elcsuklott a hangja.

– Az apát eretnekséggel és tiltott tanulmányok folytatá­sával vádolta meg. Pontatlanul, saját céljaira felhasználva idézett a Bibliából, útmutatás nélkül olvasta a Szentírást, önálló véleményt formált, engedély nélkül, rosszkor, til­tott könyvekből tanult… – folytatta a férfi a listát olvas­va, majd Lucára nézett. – Önálló véleményt formált. Ez a legsúlyosabb mind közül. Belépett egy szerzetesrendbe, amelynek megvan a maga kialakult hitrendszere, és mégis a saját gondolatmenetén haladt.

– Sajnálom – bólintott Luca.

– A papságnak nincs szüksége olyan emberekre, akik saját gondolatmenetükben bolyonganak.

– Tudom – suttogta Luca alig hallhatóan.

– Engedelmességet fogadott, azaz megesküdött, hogy nem formál saját véleményt.

Luca lehajtotta a fejét, és várta az ítéletet.

Fordította: Szilágyi Zsófia

Philippa Gregory: A Sötétség Rendje
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014