John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét (részlet)

(…) Egy vonzó külsejű nő szállt be a metró­kocsiba, és leült átlósan velem szemben, kerülve a szem­kontaktust. – Bocsánat – mondtam gyorsan –, azt hiszem, egy kicsit megőrültem. – Talán még valami mániákus nevetésfélét is hallattam. Az ajtók még el se töprenghettek azon, hogy becsukódjanak-e, mikor a nő felpattant, és sietve elhagyta a kocsit.

A térképet nézve észrevettem, hogy Heathrow-nál a sze­relvény visszafordul. Ha én is visszajövök ugyanezen az útvonalon, talán egy ismerős állomás vagy valami jellegze­tes tárgy segít, hogy újra megtaláljam önmagamat. És a rep­téren többen is be fognak szállni, biztos lesz köztük valaki, aki segíthet rajtam. Ám a Kettes Terminálnál egyszer csak csapdába estem. Zsúfolt kocsiban találtam magam, ahol mozdulni sem lehetett a csomagoktól roskadozó utasok között, akik egymáshoz préselődtek és százféle nyelven karattyoltak, melyek közül egyet sem ismertem. Egyszerre láttam minden ing minden gombját, és egyszerre hallottam az összes hangot. A lárma nagyobbnak tűnt a megszokott­nál, a színek túl élénkek voltak, a szagok túl erősek. Egy metrókocsiban utaztam, a térkép világosan mutatta az irányt, több száz ember vett körül, s mégis olyan elveszett­nek és magányosnak éreztem magam, mint még soha.

Fél órával később, egyedüli mozdulatlan lényként egy uta­soktól nyüzsgő vasúti csomóponton, a táblákat böngész­tem, hátha találok valami útvonalat, ami visszavisz korábbi életembe. Különböző peronokra mutató nyilak, számozott zónák, jelek tucatjai kalauzolták a sietős utasokat, miköz­ben véget nem érő információhalmaz gördült le a képer­nyőkön, és a hangosbeszélő recsegése betöltötte a fülem.

Rövid sor állt egy „információt” ígérő pult előtt, de úgy sejtettem, hogy ott nem fogják tudni megmondani, ki vagyok. Bemerészkedtem az egyik nyilvános mosdóba, csak hogy megnézzem magam a tükörben, és megdöb­bentett az az idősebb, szakállas idegen, aki morcosan bámult vissza rám. Úgy saccoltam, negyvenéves lehetek, picit talán több; a halántékom őszült, fejem búbja kopa­szodott. Nem tudtam volna megmondani, hogy az évek súlya vagy a törődöttség miatt. Bár eddig nem töpreng­tem rajta, de öntudatlanul mégis úgy hittem, a húszas éveim elején járhatok, és most azt láttam, valójában két évtizeddel idősebb vagyok. Később megértettem, hogy ennek semmi köze sem volt neurológiai állapotomhoz, egyszerűen minden középkorú ember így érez.

– Elnézést… tudna segíteni? Eltévedtem – szólítottam meg egy elegáns öltönyös fiatalembert.
– Hova akar menni?
– Nem tudom, nem emlékszem.
– Ja, azt a helyet ismerem. Menjen észak felé, és száll­jon át a Gyökér utcánál!

A járókelők többsége faképnél hagyott; mereven néztek előre, esdeklésem süket fülekre talált.

– Elnézést, nem tudom, ki vagyok! – mondtam egy rokonszenves ábrázatú papnak, aki gurulós bőröndöt húzott maga után.
– Ah, persze… nos, nincs ember a világon, aki tudná, ki ő valójában, nem igaz?
– Félreért, én tényleg nem tudom, ki vagyok. Mindent elfelejtettem.
Mozdulatából láttam, hogy szabadulni szeretne tőlem.
– Hát, néha mind azt érezzük, hogy nincs értelme az élet­nek, de higgye el, minden ember különleges… Én meg mindjárt azt felejtem el, hogy lekésem a vonatomat!

A pappal való találkozás azt juttatta eszembe, hogy talán meghaltam, és éppen a mennyország felé tartok.

Persze ez nem túl valószínű; Isten humora nem lehet annyira fanyar, hogy a holtakat a londoni metrón szállítsa a mennybe, csúcsforgalom idején. „A Paradicsom Kht. elnézést kér a késésért a túlvilágra tartó utasaitól. A Pokolba tartó ügyfeleinket tájékoztatjuk, hogy a Boston Manor megállónál pótlóbuszok szállítják őket tovább.” Igazság szerint ez az élmény tényleg egyfajta halálnak tűnt a szá­momra. Valami álomszerű állapotban lebegtem, csapdába esve; nem volt senki, akit érdekelt volna, hogy élek-e vagy halok, nem volt senki, aki igazolta volna a létezésem. Ekkor jöttem rá, hogy a legősibb emberi szükséglet annak igazolása, hogy élünk, és hogy ezt a többi emberi lény is elismerje. „Élek!” – ezt hirdeti a sok kőkorszaki barlang­rajz; „Élek!” – ezt harsogja a sok graffiti a metró falán. Ez az internet lényege: mindenkinek joga van a létezését világgá kürtölni. Facebook: „Itt vagyok! Nézzétek! Megfeledkeztetek rólam, de most már emlékeztek rám!” MySpace: „Ez vagyok én; íme a fotóim, barátaim, érdeklő­dési köröm; senki nem mondhatja, hogy meg se szület­tem, nézzétek, itt a bizonyíték!” Ez a huszonegyedik szá­zadi nyugati filozófia központi tétele; „Twitterezem, tehát vagyok.”

De az én helyzetem rosszabb volt, mint egy magánzár­kába zárt rabé. Még a legmagányosabb és otthonától sok ezer kilométerre vetődött utas is magával hurcolja a család­ját és a barátait, gondosan elraktározva őket az agyában. Ráadásul szellemi ürességem fizikai tünetekkel is járt; resz­kettem, és alig kaptam levegőt. Egy hang azt súgta, hogy menjek vissza a peronra és vessem magam az első szerel­vény elé. Ehelyett egy siető nőt figyeltem, aki üres műanyag kávéspoharával megcélozta a perontakarító gyűjtőedényét, de meg sem állt, mikor a pohár célt tévesztve a földön kötött ki. Lehajoltam érte, és a többi szemét közé tettem az edénybe, amit egy idősebb ázsiai férfi tolt nem éppen rá illő, fluoreszkáló mellényben.
– Köszönöm – mondta.
– Elnézést, azt hiszem, szélütés ért vagy ilyesmi… – kezdtem bele valami magyarázkodásfélébe. Olyan való­színűtlennek hangzik ez az egész, gondoltam, miközben a saját hangom hallottam, de a másik arcán őszinte együtt­érzés látszott, és ezért kimondhatatlan hálát éreztem iránta.

– Látnia kell egy orvosnak! Az Edward Király Kórház másfél kilométerre lehet innen, arrafelé – mondta, és kar­jával jelezte az általános irányt. – Szívesen elkísérném, de akkor elveszteném az állásomat.

Ő volt az első, akiben megértést fedeztem fel, és egy­szerre sírni támadt volna kedvem. „Hát persze! Orvosi segítség – gondoltam erre van szükségem!”

– Köszönöm! Köszönöm! – rebegtem hálát egyetlen és legjobb barátomnak széles e világon. A kórház létezését egy térkép is megerősítette egy buszmegálló falán; csak végig kellett menni az úton, és balra fordulni a hatalmas rágógumi reklámnál. Végre van úti célom; a küldetés fel­lobbantotta bennem a remény szikráját. Úgy baktattam végig a forgalmas utcán, mint egy meglepett időutazó vagy mint egy idegen bolygó szülötte, akinek minden újszerű, néha furcsán ismerős, néha teljesen bizarr. Egy rövid pillanatra remény fogott el, amikor egy lámpaoszlo­pon feliratot vettem észre: „Elveszett!” Alatta egy túlsú­lyos macska fénymásolt képe volt látható. Aztán az előt­tem tornyosuló betonépület kórházjelleget öltött, és én önkéntelenül meggyorsítottam lépteimet, abban bízva, hogy a bent lévők talán egy csapásra mindent helyrebil­lentenek.

– Elnézést! Azonnal beszélnem kell egy orvossal – hebeg­tem a baleseti és sürgősségi osztály betegfelvételén. – Azt hiszem, lefagyott az agyam, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem, ki vagyok, semmire sem emlékszem magam­ról. Mintha teljesen törlődött volna a memóriám.
– Értem. Szabadna a nevét, kérem?
A másodperc tört részéig még válaszolni is akartam a kérdésre, ugyanazon a magától értetődő hangon, amelyen a hölgy feltette.

– De hát pont erről beszélek; a saját nevemre sem emlékszem. Mintha minden személyes adat egyszerre törlődött volna…

– Vagy úgy. Szabadna akkor a címét?
– Bocsánat, azt hiszem, nem értett meg. Valami végle­tes amnéziában szenvedek… egyetlen dologra sem emlék­szem magammal kapcsolatban.

A pult mögött ülő nőnek egyszerre sikerült megbántottnak és unottnak látszania.

– Értem. Ki a háziorvosa?

– Természetesen nem tudom. Éppen a metrón utaz­tam, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy nem tudom, miért vagyok ott, hova megyek, és így tovább. És arra sem emlékszem, hol lakom, hol dolgozom, mi a nevem, vagy hogy ilyesmi történt-e velem már ezelőtt is.

Úgy mért végig, ahogy egy különösen megátalkodott embert szokás végigmérni.
– Egészségbiztosítási szá­ma? – Lemondó hangsúlya azért legalább jelezte, hogy ő is fölöslegesnek tartja a kérdést. Megszólalt a telefon, és a nő otthagyott ég és föld között lebegve, míg elintézett valami egyszerűbb esetet. Egy plakátra meredtem, amin az állt, hogy ugye nem felejtettem el megvizsgáltatni a prosztatámat. Gőzöm sem volt róla, de úgy éreztem, hogy most nem ez a legnagyobb gondom.

– Sajnálom, de felvétel előtt fel kell tennem néhány kér­dést – mondta a nő, amikor újra felém fordult. – Szed-e valamilyen gyógyszert, vagy részt vesz-e rendszeres gyógykezelésen?
– Nem tudom.
– Van-e allergiája, vagy tart-e valamilyen speciális diétát?
– Fogalmam sincs.
– Megadná, kérem, a felesége vagy legközelebbi hozzá­tartozója nevét és elérhetőségét?

Ekkor vettem észre először. A fehér barázdát a gyűrűs– ujjamon, a kísérteties körkörös mélyedést a jegygyűrű helyén. Az ujjaim végén csúnyán lerágott körmök ékte­lenkedtek; szinte látszott köröttük a vörös, nyers hús.

– Ez az, hozzátartozó! Lehet, hogy van feleségem? – kérdeztem izgatottan. Talán ellopták a gyűrűt a tárcámmal és a mobilommal együtt. Talán kiraboltak, és agyrázkódást kaptam, és a drága feleségem éppen hiába kutat utánam. A jegygyűrű hűlt helye új reménnyel töltött el. – Lehet, hogy a feleségem épp most telefonálja körbe a kórházakat, hogy a nyomomra bukkanjon – mondtam.

Egy hét múlva még mindig a kórházban voltam, és a tele­fonhívásra vártam.

Fordította: Bárány Ferenc

John O’Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014