Nick Barlay: Szellemek nyomában (részlet)

Posted on 2014. július 20. vasárnap Szerző:

0


BarlayN_Szellemek nyomában-bor180| A kopogás|

Vissza-visszatérő álom – az, hogy felbukkannak. Egy sötét, viharos éjszakán, így szól az álom, miután a széltől és esőtől védelmet keresve befészkeltem magam a dunyha alá, kopognak az ajtón. Nem mozdulok: biztosan csak álom, álom az álomban; vagy csak képzelődöm, esetleg melodráma, a sokéves kondicionálás eredménye, sötét, viharos éjszakák és kopogtatások kulturális sokkja.

Persze az első kopogást követi a második, a másodikat egy harmadik, egészen addig, amíg – álmomban – felébredek. Félig-meddig magamhoz térve úgy gondolom, egy éjszakai tréfacsináló dörömböl, vagy vicces kedvű részegek, akik hazafelé araszolnak épp. Ám a kopogás folytatódik, egyre kitartóbban, egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben; ez több puszta tréfánál, inkább egy magányos őrült lehet, akit valami titokzatos, gonosz erő küldött, hogy feldúlja az éjszakámat. S elkezdődik az akarat viadala: válaszoljak vagy se, tegyek valamit vagy se. Végül – így szól az álom –, mivel képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem hallanám a kopogást, de visszaaludni sem tudok, elindulok az ajtó felé.

Résnyire nyitom, épp csak annyira, hogy egy pillantást vessek az arcára. Ám egy vagy akár két arc helyett húszat-harmincat látok, egy egész tömeget, egy néma tömeget. Nehéz megszámolni őket a viharos, sötét éjben. Talán negyvenen lehetnek, nem beszélve a rengeteg apróságról, különféle kacatról, poggyászról, amit magukkal hoztak; idomtalan tarisznyák, viharvert bőröndök, utolsó pillanatban megtömött batyuk, nélkülözhetetlen családi ereklyék, a legszükségesebb úti holmi, amit a zsebükbe tömködtek. Türelmesen álldogálnak, ormótlan bakancsukat belepte a sár, kabátjuk alja latyakos, kalapjuk karimájáról csöpög az eső. Nyilvánvaló, hogy nem lincselni jöttek, és nem is pénzbehajtók. Nincs bennük harag, sem fenyegetés. Nem vészjóslóak. Remény van az arcukon csupán – talán annak a reménye, hogy meghúzódhatnak a szél és az eső elől. De miért itt? Miért kellek ehhez én?

Ahogy rájuk pillantok, kérdéseimre megérkeznek a válaszok. Kezdem felismerni őket, legalább is egy-két-három arcot vagy egy fél tucatot közülük. Ott van, akit megcsókolt egy császár. Ott, aki államférfiakkal készített interjút, amott meg az, aki majdnem gazdagon halt meg, és a másik, akinek vagyona semmivé foszlott. Ott van a vallásos meg az, aki megháborodott, és az, aki öngyilkosságot követett el. Ott van az a kettő, akiket különös baleset ért. És az is, aki elveszett, aztán előkerült, meg a másik, aki eltűnt, és sosem látták többé. Aztán ott van az, aki táncolt, meg aki zongorán játszott, és az, aki írt. S ott vannak azok, akiket elvittek és meggyilkoltak.

Felismerem őket, mert már találkoztam velük, néhányukkal elég gyakran. Másokat ritkán, csak hébe-hóba láttam. A többieket fényképalbumokból ismerem, megfakult pillanatképekről vagy megsárgult borítékokból, amelyek különleges arcképeket őriztek, s amelyek elvesztek, előkerültek majd eltűntek ismét. Most pedig felbukkantak a küszöbömön, méghozzá mindannyian, együtt, mintha ezt valaki megtervezte volna; ugyanazokban a ruhákban, amelyeket a fotókon viseltek, amelyeket mindig is hordtak, legalább is úgy tűnik. Ahogy szélesebbre tárom az ajtót, papírokat lobogtatnak felém – elrongyolódott iratokat, ritkán széthajtogatott kényes okmányokat, pecsétes engedélyeket, különleges felhatalmazásokat, ellenjegyzett menleveleket, hivatalos engedélyeket –, mintha bizonyítani akarnák, hogy közünk van egymáshoz, hogy nekik valami különleges joguk van a belépésre egy rég megszűnt hivatal rég halott hivatalnokától. És ebben az álomban, valami érthetetlen mintának megfelelve, ábécésorrendben helyezkedtek el. Ott vannak Bergerék, Bíróék, Bokorék és Brucknerék, aztán Diamantborn, Fenyvesi, Finkelstein és Friedlander, Gömöri, Hirschhorn és Karczag. Őket követi Kranner, Müller és Pollák, majd jön Perlmutter és Rehovitz, Rosenberg, Semler és Stern. A sort Weil és Zemler zárja.

Addigra már tudom, hogy nem csukhatom be az ajtót. Egyszerűen nem lehet, ennyi ember előtt. egy ekkora tömeg előtt. A családom előtt, mert ők azok. Az ember nem csaphatja be az ajtót az ismerős szellemek gyülekezete előtt egy ilyen sötét, viharos éjszakán, nem. Nem csaphatja be a rokonok sora előtt. Nem egy letűnt világ előtt. Mi tehetnék? Természetesen beengedem őket.

S már jönnek is befele. Az én kísérteties elődeim, akik felismernek, mert hasonlítok rájuk. Akár én is lehetnék bármelyikük. Némelyikük csoszog, némelyikük nagyokat lép. Némelyikük hangos, némelyikük csendes. Megkönnyebbültek vagy rezignáltak, vitázók vagy hálásak, panaszosak vagy békülékenyek. Egymás után ismerem fel őket. Összevetem a neveket az arcokkal, azokéval, akikkel találkoztam, azokéval, akiket láttam, a nevekkel, amelyekről hallottam. Ott az egyik dédanyám, Hirschhorn Mária jókora állával, hat fával és egyetlen lányával. Ott van az unokabátyám apja, Fenyvesi Tamás, a pszichiáter, akit tragikus baleset ért. Ott van egy négyéves kislány, Évi, aki nem érte meg az ötödik születésnapját. Ott a másik dédanya, Rosenberg Irén, aki hatalmas kebléről és a konyhájáról volt híres, s aki még a legnehezebb időkben is képes volt tápláló ételeket elővarázsolni. Ott egy dédapa, a kristályüveg okulárés, nagy bajuszú, vallásos Semler Bernát. Ott meg egy ükanya, a vékony csontú, beesett arcú Müller Netti, aki mintha már születésekor is öreg lett volna. Aztán ott vannak a szellemek szellemei, mint Gömöri Rózsi, egy másod-nagynéni, aki nyomtalanul eltűnt. Vagy apai nagyapám, Berger Nándor, akit utoljára egy pályaudvaron láttak, aki egy távoli ösvényen vesztette életét, messze az otthonától, s végső nyughelyét csak sejteni lehet.

Most legalább fedél alá húzódhattak. Megyek, hogy bezárjam az ajtót, és akkor látom, hogy ez a viharos éjszaka egyáltalán nem is viharos. Amit villámlásnak, mennydörgésnek hittem, az valami egészen más. A messzi távolban egyszerre két világháború zajlik, és köztük egyszerre két forradalom lobban lángra, és két totalitárius rezsim versenyez egymással az uralomért. Bombák, golyók és tankok. Behívók, deportálások és razziák. Úgy tűnik, hogy négy generáció menekül itt együtt, egy eltűnt világ szellemei, a szellemek szellemei, a háborúk és a forradalmak, a bombák és a lövedékek túlélői. Itt vannak hát, a hosszú út sarától piszkosan, batyuikkal, elmesélendő történeteikkel, megosztásra váró felismeréseikkel, megoldásra váró rejtélyeikkel. Itt vannak hát, alig egy-két órával éjfél után, abban az órában érkeztek, melyet úgy kedveltek üldözőik – az ilyen vagy olyan titkosrendőrség. Itt vagyunk hát, halott rokonaim és én, épp arra készülök, hogy becsukjam az ajtót, hogy kizárjam a zajt és ezt az egész káoszt. S az asztalon, mintegy varázsütésre, megjelenik egy tál pite, még meleg, remegős. Meggyes pite. Valaki kérte, másvalaki megsütötte, megint másvalaki idehozta; nagy utat bejárt pite, mely nagy utat bejárt recept alapján készült; hozzávalóit anyák és nagyanyák értő szeme mérte.

A pitét némán szétosztják. Mindegyikünk kap egy darabot, hiszen ha valami összeköti ezeket az embereket, az eltérő apai és anyai ágat, a generációkat, a nemeket, megélhetésük, a hitük, a sorsuk és végzetük különbözőségét, akkor az a hajlandóságuk, hogy miközben a tűzhelyen rotyog a kávé, asztalhoz üljenek és egyenek. Így szól az álom.

Nick Barlay

Nick Barlay

De az álmot félretéve, nem ez az első eset, hogy pitét hozó magyarok bukkantak fel az ajtóm előtt. Jöttek már korábban is a Kárpátok hegyeinek árnyékából, át az alföldön, Budapest és Bécs kávé­házaiból. S ami azt illeti, magam is többször utaz­tam Magyarországra ugyanezért. Ettem meggyes pitét a híres Gerbeaud cukrászdában, egy osztrák–magyar vonósnégyes hangjaira, Budapest utca­sar­kain, a gyorséttermekben, rokonaim ottho­nában, a régi zsidó negyedben. Nagyon jól meg tudom egymástól különböztetni a cseresznyét és a meggyet, a rétest és a pitét, és ha tehetném, be­lépnék a háború előtti családi összejövetelekről készült fényképekbe, ahol a pitét egyenest a sütő­ből tették az asztalra.

Magyar zsidó családom története egyben a meggyes pite története is. Ahogy az anyám által egykor gyakran énekelt régi népdal mondja: „Gyere, kislány, szedjük a meggyet…”

Nick Barlay: Szellemek nyomában. Családregény.
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2014