Hatéves volt, és hatévesen kellett meghalnia. Reszketett a félelemtől, a szemét nem tudta levenni a bogárról. Nézte a napraforgómezőként elterülő plafont, de csak őt látta, a bogarat, amely csupán akkora volt, mint egy napraforgómag. A bogár hegyes lábait szőr borította, csápjai vékonyak voltak, mint a szempilla. Mozdulatlan teste akár egy rajz, egy fekete folt a tompa sötétség homályától szürkére festett betonon. Ugyanilyen színű volt a kislány félelemtől csillogó szeme is.
Izzadt tenyerével szorította a szájáig felhúzott takarót, és közben arra gondolt, hogy mikor fog az arcába esni a bogár. Egy létra nélküli emeletes ágy felső részén feküdt. Közte és a plafon közt kevesebb mint fél méter volt. Természetesen el fog aludni. Ha álmában kinyitja a száját, a bogár beleveti magát a résbe, és behatol a fogai között. Ha a takaróra esne, akkor egy ideig ott marad majd, de ha megéhezik, felmászik az arcocskájára, befúrja magát az egyik orrlyukába, és szétcsócsál mindent, ami csak elé kerül. Egy pillanatra jobbra fordította a fejét, és lenézett. Megpróbálta felmérni, hogy milyen magasan van. De ehhez nem volt elég egy másodperc. Még mielőtt alaposan megnézte volna a padlót, tekintete visszasiklott a plafonra, nehogy szem elől tévessze a bogarat.
Látott már korábban is bogarat. A saját lakásuk és más lakások falán is. Sőt, ahány lakásban csak megfordult, mindegyik falán látott legalább egy bogarat. Apja szerint a patak partjáról jöttek. Látott nagyobb bogarakat is, melyek a patak felől érkeztek, felmásztak a plafonra, majd amikor nem bírták el a saját súlyukat, a tűzbe potyogtak. Látott olyan aprókat is, mint a tetvek, melyek miatt levágták a haját. Olyanokat, amelyek sebesen beszaladtak a falba, és semmivé lettek, és olyanokat is, melyek a cukorrépás zsákok alatt mozdulatlanul várták, hogy végezzenek velük. Látott már egeret is. Sőt, egyszer még egy farkast is. Egy sötét tekintetű, a bogárnál százszor nagyobb farkast. De egyiktől sem félt. Egyszer sem reszketett, egyszer sem sírt. Mert soha nem volt egyedül. Valójában most sem volt egyedül. Harmincöt gyerekkel volt együtt, beleszámolva az alatta alvót is. De ők nem számítottak. Egyikük nevét sem tudta, és már késő volt, hogy megtudja. Aludtak. Hallotta, hogy álmukban neszeznek. Hallotta a zajt, ahogy lélegzetük elakad eldugult orrjárataikban. Az álmukban horkoló gyerekek átfordultak egyik oldalukról a másikra, átforgatták fejük alatt párnájukat, hogy hűvös arcukat ráhajthassák, sarkukkal vakarták a lábukat, és egyáltalán nem érdekelte őket a bogár.
Menekülnie kellett. Le kellett jutnia az ágyról, mielőtt ráesik a bogár. De hogyan juthatna le? Bár volna létra. Úgy jutott fel, hogy a lenti gyerek feltaszította. – A következőre már magadtól mész fel! – mondta a gyerek, a mérges gyerek.
Egy hirtelen mozdulattal az arcába húzta a takarót. Amint az évek alatt megkeményedett takaró szúrós rojtjai az arcába fúródtak, rájött, hogy mekkora hibát követett el. Így már nem látta a bogarat. Pedig az még mindig ott volt. Attól, hogy nem látja, nem tűnt el. Különben is, mi értelme elrejtőzni, ha egyszer nem tudja szemmel tartani az ellenségét. Minden veszélyesebbé vált. A bogár azt tehet, amit akar, és ő nem fog tudni róla. Már nincs megfigyelés alatt.
Verejtékcseppek jelentek meg az arcán. Halántékán vízi virágok jelentek meg. Lélegzete szaporább lett, mint a szívverése. Ki kell innen szabadulnia. Meg kell szabadulnia attól a bogártól. Meg kell szabadulnia a magánytól. Meg kell találnia a módját. Meg kell találnia a módját, hogy lejusson arról az ágyról. Kell, hogy legyen rá megoldás. Elég lenne akár egy is. Nem töprengett sokáig. A legrövidebb utat választotta. Gondolta, lesz, ami lesz. Bal kezével lerántotta magáról a takarót, a jobbal pedig a mélység felé lökte magát. És belevetette magát a „lesz, ami lesz”-be.
Egy csattanás hallatszott csupán, mikor halántéka a padlóhoz ért. Szíve, amely úgy vert, akár egy kolibri szárnya, megállt, amikor a betonba csapódott. Hatéves volt. A repedés a plafonon, melyet a homály és félelem miatt hitt bogárnak, mindössze egy évvel volt idősebb nála. Hét éve volt ott, és hét éve minden lámpaoltás után egy bogárra hasonlított. Hogy a szőrök megjelenjenek a lábán, ahhoz égnie kellett a folyosón a lámpának, és a hálóterem ajtajának is nyitva kellett lennie.
Derdâ felnyitotta szemét a csattanásra, és meglátta a gyerek kitekeredett nyakát a földön. Felismerte, annak ellenére, hogy az arcát sötétség borította. Ennek a gyereknek mondta pár órája, hogy ő fog fent aludni. Segített neki a lábánál fogva felmászni, majd még rá is förmedt:
– Ha egy hangot is hallok, kivágom a nyelved!
Sőt, mindezt kiabálva mondta, hogy a többi gyerek is hallja. Most pedig a földön hever a gyerek. Közvetlenül mellette. Egész biztos leesett. Csak nem ugrott le?!
Kihúzta kezét a párna alól, és megérintette a gyerek karját. Semmi válasz. Megragadta az ujjaival, és megrázta a vállát. Körülnézett a hálóteremben az emeletes ágyak vaslábai között. Kereste, hátha valakit ébren talál. Mikor nem látott felemelkedő fejet, megnyugodott. Lassan felkelt és odatérdelt a gyerek mellé. Megfordította a gyereket a vállánál fogva. Olyan könnyű volt, akár egy macska. Arcocskája merő vér. Derdâ felemelte a fejét, és körülnézett. Mikor meggyőződött arról, hogy még mindig nem ébredt fel senki, sírni kezdett. Alsó ajkát beharapta, és csendben zokogott, hogy senkit se ébresszen fel.
A kislány, aki megijedt a képzeletbeli bogártól, és levetette magát az emeletes ágyról, Yatırcából származott. Yatırca, az őrző falu. Yatırca, a besúgó falu. Ahogy a gyerekek mondták, Yatırca, a kémek falva, sőt Yatırca, a kurafik falva. Tilos volt segíteni a yatırcaiaknak. Még holtukban sem lehetett hozzájuk érni. Ezért Derdâ aznap éjjel nem szólt a felügyelő tanárnak sem. Semmi mást nem tett, csak sírt. A lány holttestétől lassan elhúzódott, és halkan az ágyába bújt. Mert ő is yatırcai volt. Négy évébe telt ezt a tény elfeledtetni azzal a négyszázharminc gyerekkel, aki az iskolába járt.
A sötétben vitorlának képzelte a felső ágyról a földig háromszög alakban lelógó tarkarót. Az ágyát pedig bárkának. Egy vitorlásnak az éjszakában. Látott egy ilyen képet egy könyvben. Egy könyvben, amelyben kék volt a tenger. Egy könyvben, amelyben a tarka hajók árbocain hófehér vitorlák dagadoztak. Egy olyan könyvben, amelyben sárga esőköpenyes kislányok mosolyogtak a horizontot nézve a hajó fedélzetéről. Egy könyvben, amelyben minden kislány boldog volt. De az mindössze egy könyv volt, egy ostoba könyv. Voltaképp a világ legostobább és leghazugabb könyve. Mert azok a lányok valójában nem léteztek. Ha léteztek volna, a valódi fényképüket tették volna ki azokra az oldalakra, nem a festményszerű képüket.
– Allahom, remélem, álmomban ér a halál… – suttogta.
Épp ki akarta javítani magát, hogy „alvás közben”, mikor a hajója lassan alámerült az álomba. Tizenegy éves volt. Tíz és még egy.
*
– Megdöglött a yatırcai fattyú!
Felébredt. Akárhová is illant az álma, az életét is odaadta volna, hogy utánamehessen. Ezt hallotta:
– Leesett, szétloccsant a feje! Ez az idióta Derdâ meg még mindig alszik! Kelj fel, ébredj!
Ismerős volt a hang. Nazeninnek hívták. Az apját hat éve ölték meg. Golyót kapott, miközben egy őrsöt támadtak. Az egész járás fellázadt, hogy visszakaphassák a holttestét, de amint a különleges erők páncélosai megjelentek az utcáikban, ugyanolyan hirtelen el is csendesedtek. A ki nem adott holttestért a bosszúállás a szervezetre maradt. Megvárták, hogy beesteledjen, és rakétatámadást indítottak. Akármilyen furcsa is, az első épület, melyet eltaláltak, Nazeninék háza volt, amely a Járási Zsandárkapitányság szomszédjában állt. Kicsit elszámolták magukat. Az elhunyt házának két fala kidőlt, egy csecsemő a pólyában szakadt darabokra. Végül senki sem jelentkezett a holttestért. Nem is volt semmilyen holttest. Mert a holttestet megtartotta a természet, miután belezuhant egy barlangba, közel a megtámadott őrshöz. A szervezet járási felelőse számos alkalommal elnézést kért Nazenin családjától, de a beígért vérdíjnak mindössze a felét fizette ki. A másik felét a járás népe fizette ki apránként a családnak becsületpénz gyanánt. A házat, melynek a két leomló falát a Ziraat Banktól felvett hitellel húzták fel, évek múlva a terrorcselekmény kártérítéséből további két szobával toldották meg. A ház legidősebb lánya, Nazenin a neki kijáró tisztelet miatt a körzeti bentlakásos iskolában, ahová járt, elérte a hálótermi ügyeletesi címet. Mindemellett az egész járás egy véleményen volt arról, hogy mekkora szerencse, hogy az áldozatul esett csecsemő lány volt, így nem került sor az esedékes vérbosszúra.
Nazenin rázogatására Derdâ szemhéja felpattant.
– A te yatırcaid este leesett az ágyról. Kelj fel, Yeşim tanárnő hívat téged!
Nem felelt, csak bólintott. Miközben felült, lábával lelépett a földre. Amint leért, visszarántotta a sarkát. Felnézett a fölötte álló Nazeninre, és megkapta a várt parancsot.
– Azt meg takarítsd fel!
A halott lány vére volt a talpán.
*
– Nem megmondtam neked, hogy az a gyerek fog lent aludni?
Yeşim öt hónapja érkezett a körzeti bentlakásos iskolába. Hátrahőkölt, mikor meglátta ezt a huszonkétezer négyzetméteren elterülő iskolát. Mikor megtudta, hogy a négyszázharminc diákra mindössze négy tanár felügyel, kis híján hanyatt-homlok elmenekült. Ha nem várt volna öt éve arra, hogy kinevezzék bármilyen iskolába, még erre a fizikai megerőltetésre is rávette volna magát.
– Hozzád beszélek, nem hallasz?
Bárcsak olyan iskolában dolgozna, ahol behívathatná a szülőket. De ebben az iskolában a diákok szülei általában AK47-essel a kezükben jelentek meg, majd megkérdezték: „Jól viseljük gondodat, tanítónő?” – és ebben a kérdésben benne volt, hogy ez bármikor visszájára fordulhat. Ebben az iskolában nem volt lusta, szófogadatlan vagy rosszcsont gyerek. Ebben az iskolában a szülők a tanárokat olyan ügynököknek tekintették, akik átmossák a gyerekek agyát. Volt olyan tanár, akinek elpanaszolták, hogy elrabolták tőlük a gyermeküket. Az apjuk hazaárulása miatt foglyul ejtett gyerekeket társadalomtudományokkal, matematikával és török nyelvtannal kínozzák, és különböző házi feladatokkal vagy írásbeli dolgozatokkal gyötrik. Ugyan mi dolga lenne egy tizennégy éves lánynak, akinek már rég férjhez kellett volna mennie, a férfi tanárokkal, akik korukat tekintve a férjei lehetnének? Ez az iskola vallási szempontból sem megfelelő. De nincs mit tenni. A szervezet nem állhat ott mindig az ember mögött. Az állammal négyszemközt maradva nincs hová menekülni. A gyerekeket, akik a trágyából tapasztott házak előtt a mocsokban játszottak, úgy, ahogy voltak, tarkón ragadták és Yeşim ölébe hajították. Ő pedig széttárta a karját. Majd megragadta és megrázta a vállánál fogva a szégyentelen.
– Válaszolj Derdâ! Felfogtad, hogy mit tettél?
De hol volt az a Derdâ, aki válaszolt volna? Maradt belőle valami egyáltalán? Derdâ melyik része volt tizenegy éves? A lába, a körme vagy a belülről szétrágott ajkai? Melyik része volt gyerek? A fonatból kiszabadult dróthaja, vagy a sarka, mely mindig fel volt törve?
– Rendben, Derdâ, ahogy akarod. Most menj az étkezdébe, és reggelizz meg. És moss kezet meg arcot.
Épp annyira volt gyerek Derdâ, mint amennyire huszonhat éves volt Yeşim tanárnő. Elhúzta kezét a lány vézna válláról. Még egy utolsó mozdulattal három ujjával felemelte a lány fejét az állánál fogva. Talán van értelme a szemébe nézni. Egymás szemébe nézett a házi macska és a kóbor macska. Yeşim adta fel. Derdâ összeszorított ajka nyert.
– Később még találkozunk!
Yeşim, amint látta, hogy a kislány eltűnik az ajtó mögött, kihúzta az asztala felső fiókját, és elővett egy doboz cigarettát. A dobozból kivett egy szálat és egy öngyújtót. Meggyújtotta mindkettőt. Arcát, szemét ellepte a füst. Yeşim szeme még jobban könnybe lábadt. Pár slukk erejéig arra gondolt, hogy elszökik. Kimenne az épületből, áthaladna a kerten, kisétálna a vaskapun, és elfutna a falu felé, felszállna a városi buszjáratra, és elhúzna innen a picsába. Pár slukk után azonban visszatért. Elnyomta cigarettáját az üveg hamutartóban.
Azt hitte, kialudt. De nem aludt ki semmi. Két parázsmorzsa tovább füstölt. Megpróbálta még egyszer. És még egyszer. Az ujjbegye fekete lett. Hamu ment a hús és a köröm közé. De a csikk nem aludt ki. Többet nem nézett oda. Lehunyta a szemét, és várt. Bármire. Földrengésre, tűzvészre, lavinára, bármilyen katasztrófára. Egy felsőbb hatalom ceruzájának a hegyére, ami pontot tenne mindenre. Várt. És be is következett, amire várt.
A szoba rozoga ajtaja kopogtatás nélkül kinyílt. Nezih volt az, az igazgatóhelyettes. Bedugta szemüveges fejét a szobába, és nézte a munkaidőben csukott szemmel a székében üldögélő fiatal tanárnőt.
– Yeşim kisasszony, alszik, ilyenkor?
A szem kinyílt.
– A lány családja nem jön el. Le van zárva a falu útja. Betesszük egyelőre a konyhai fagyasztóládába. Míg a zsandárok meg nem jönnek. Ön pedig menjen az étkezőbe, gyerünk! Ne maradjanak magukra a gyerekek!
Bár nem hasonlított egyik katasztrófára sem, amelyre várt, a hír, hogy az elhunyt gyereket a fagyasztóládában fogják elhelyezni, elég sötétnek tűnt. Minden, ami csak a mellkasában volt, összerándult. A gyomra és a belei összecsavarodva görcsbe rándultak. Elnehezült a teste, mintha csak követ nyelt volna. Nezih, miután látta, hogy nem áll fel, tovább folytatta:
– Yeşim kisasszony, erre most nem érünk rá, gyerünk!
Hakan Günday
Még mindig gomolygott a füst a hamutálban. Yeşim tekintete követte a semmivé foszló füstöt. „Ezek szerint az emberek így veszítik el önmagukat” – gondolta. Más nem jutott az eszébe. Felkapta az üveg hamutálat, és Nezih felé hajította. Az ajtó pajzsul szolgált a folyosóra menekülő szemüveges fej számára. Yeşim üres keze egy nehéz tűzőgépet kapott fel. Az is a hamutál után repült. Majd egy tolltartó, egy jegyzetfüzet és egy ötszáz oldalas könyv repült végig ugyanazon a röppályán. Végül az asztalon heverő dolgozatpapírok repültek el. Szanaszét. Mint a megvadult madarak. Egymásnak csapódtak és lezuhantak. Nezih hangja áthallatszott az ajtó résén.
– Yeşim kisasszony! Leányom! Yeşim! Na!
Hallotta az egész szoba, de nem úgy Yeşim. Egy készleten akadt meg a szeme, amelyet az anyjától kapott. Egyszínű rotring, golyóstoll és papírvágó. Amint megmarkolta a nyelét, le is sújtott a papírvágóval. A döfés a begörcsölt gyomrát érte. Nem lett volna baj, ha meghal. De sajnos életben maradt.
Hakan Günday: Kevés
Fordította: Sipos Áron
Libri Könyvkiadó, 2014
Olvass bele 
Posted on 2014.07.02. Szerző: olvassbele
0