Lucía Puenzo: A német doktor (részlet)

– Itt mindenkit megölnek.
– De miért? – kérdezte Nahuel.
– Az apukád már elmagyarázta, hogy miért.
Tamás be akarta csukni a képregényfüzetet, de Lemún kirántotta a kezéből: a következő oldalakon foly­tatódott az indiánok gyilkolása, mindenhol győzelmet arattak a poros, kék egyenruhát viselő fehér emberek, akik vermet ástak a sivatag közepén, falvakat raboltak ki, felgyújtották őket, kitüntetéseket kaptak, mint há­borús hősök ölelték meg a fiaikat…
– Honnan szerezted ezt? – kérdezte Lemún.
– Buenos Airesben vettem.
– És hol tanították neked, hogy megölték az indiánokat?
– Én ezt nem mondtam.
– A húgod mondta.
– Akkor tőle kérdezd!
– Ha a húgod tudja, akkor te is tudod.
Tomás csak megvonta a vállát, mint akit sarokba szorítottak.
– Az iskolában… Ti nem jártok?
– Hova?
– Iskolába.
– De hát itt nincs iskola – mondta Nahuel.
Tomás felállt, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Eltette a képregényfüzeteket, és nyújtotta a kezét azért, ami még Cumín idősebb fiának a kezében volt.

– Hát, jól van… – Az utolsó szónál megakadt a hangja, de azért csak folytatta, mielőtt elvesztené a bá­torságát. – Azt hiszem, megyek, alszom egy kicsit… Visszaadod?

– Nem, ezt megtartom.
Lemún fel se emelte a tekintetét a képregényről. Próbálta leküzdeni a vágyát, hogy megüsse a fiút. Nem mintha nem tetszett volna neki a szőke fiú, de ha arra gondolt, hogy még együtt nevettek két sápadt­arcú cowboyon, aztán a következő történetben lemé­szárolták az indiánokat… Az apja mindig azt mondta neki, hogy egy napon majd dühös lesz amiatt, amit velük csináltak. Nahuel végtére is vette a bátorságot, és azt felelte:
– Velem nem csináltak semmit.
Épp csak suttogva mondta, miközben mereven né­zett le a tányérjára. De Cumín meghallotta, és sértés­nek vette.
– Szóval semmit?
– Velem nem.
– És mit gondolsz, ki vagy te? A nagyapád nélkül mit gondolsz, ki lennél?
– Senki.
Soha nem értette, hogy miért tudott az apja annyira dühbe gurulni valamin, ami több száz évvel előtt történt. És most tessék, megint, ahogy ott ült az asztalfőn, felemelte a kezét, szeme vérben forgott, mintha a saját fiai miatt kellett volna elhagyniuk Car­men de Patagonest az éjszaka közepén. Nem kellett volna a tűzzel játszanod, mondta egy nagynéni, aki nem akart velük maradni, jobb lesz, ha vigyáztok.

– Azt hiszed, hogy nem előre elhatározott terv sze­rint zajlott az egész? Először kiirtották a nomádokat, utána meg azokat, akik falvakban élnek… De itt va­gyunk, vannak gyökereink, van földünk, és senki se ir­tott ki minket, egy terv kudarcának az eleven bizo­nyítékai vagyunk

Egy korty pálinkával csitította az üvöltést.
– A kurva anyádat – morogta.
És ez tökéletes sértés volt, szinte vágyott rá, mert valóban egy kurva szülte, akinek esze ágában sem volt, hogy anya legyen. Amikor berúgott, mindig hiányzott neki. Eltöltötte a kétségbeesés, és azt mondta, elege van ebből a lyukból, amiben élnek.

– Ez nem egy lyuk. Ez a házunk– mondta erre min­dig Lemún és Nahuel.
– Ez nem ház.
– Ha nem tetszik, miért nem megyünk el?
– Mert nincs hova.
Sehogy sem lehetett meggyőzni, hogy ők még nem férfiak. Mindig azt ismételgette: Az ilyen gyávák miatt öltek meg mindannyiunkat, amilyenek ti vagytok. Ezen az éjszakára, amikor nézte egy ágyékkötős, tolldíszes indián karikatúráját, aki úgy sírt a felégetett faluja előtt, mint egy szerencsétlen balfácán, Lemún végre ugyanazt a dühöt érezte, mint Cumín.

– Jól van, kölcsönadom – mondta Tomás, és újból elakadt a hangja. – Holnap visszaadod?
– Nem. Ezt megtartom magamnak.
– Felőlem. Akkor neked ajándékozom.
Elhátrált, és már épp le akart ülni az egyikre a két szabad priccs közül, amikor Nahuel intett neki.

– Azon mi alszunk.
– Ja… és akkor én…?
– Ott.

Arra az ágyra mutatott, amin már egymás hegyén-hátán aludt a családja. Tomás beletörődve bólintott, leült az ágy szélére, a falnak döntötte a hátát, és le­hunyta a szemét. Alig várta, hogy reggel legyen végre.

Fordította: M. Nagy Miklós

Lucía Puenzo: A német doktor
Európa Könyvkiadó, 2014