Melanie Benjamin: Az aviátor felesége (részlet)

Charles megosztotta velem a légi közlekedés jövőjéről szőtt terveit; hogy kötelességének érzi mindezt előmozdítani, és meggyőzni az átlag amerikait, hogy a repülés semmivel sem veszélyesebb az autóvezetésnél, talán még biztonságosabb is.

A legfrissebb útiterveiről is mesélt; fel akarta térképezni nemcsak a városok, hanem a kontinensek közötti legrövidebb repülési útvonalakat is.

– El tudja képzelni, hogy Ausztráliába akár egy hét alatt is el lehetne jutni? – kérdezte, én pedig hitetlenkedve csóváltam a fejem.

– Szeretek hajóval utazni – vallottam be. – Igazán pihentető.

– Én is szeretek. A legjobbat akkor aludtam, amikor Párizsból hajóval jöttem hazafelé. Nem engedték, hogy a visszaúton is repüljek, pedig úgy terveztem. Akkor szembesültem azzal először, hogy az életemmel többé már nem én rendelkezem.

– El sem tudom elképzelni, milyen érzés lehet.

– Természetesen, elég meglepő. Nem is számítottam rá, sokáig kizárólag a repülőúttal foglalkoztam. Először csak az emberek jóindulatát érzékeltem, a támogatóimét és a szerelőkét, akik a repülőgépet építették, de amint földet értem, rá kellett döbbennem a szörnyű valóságra, hogy többé már soha nem hagynak békén. Az emberek egyre többet és többet akarnak tőlem, én pedig nem tudom, mi mást adhatnék még nekik. Már átrepültem egy óceánt.

– Honnan tudta, hogy képes lesz rá, hogy egészen Párizsig el tud majd repülni, miközben annyian kudarcot vallottak ön előtt?

Komoly arccal bólintott.

– Mindent kiszámoltam előre. Nem akartam felesleges kockázatot vállalni. Tudja, senki nem gondolt rá korábban, hogy egyedül is át lehet repülni az óceánt, az út hossza miatt mindenki azt hitte, ez kétemberes vállalkozás. Én viszont rájöttem, hogy ha egyedül repülök, akkor kétszer annyi üzemanyagot vihetek magammal, és több esélyem lesz, még akkor is, ha közben elalszom a fáradtságtól. De tudtam, hogy menni fog, mert én vagyok a legjobb pilóta.

Olyan magabiztos volt, ugyanakkor egyáltalán nem kérkedett, ezért csak csodálni tudtam. A szavaiba cseppnyi fennhéjázás sem szorult, nem hőzöngött és nem is esett túlzásokba. Egyszerűen csak önmagát adta.

– Akkor is megtette volna, ha előre tudja, hogy ez vár önre, az állandó felhajtás és a sajtó szüntelen jelenléte?

– Igen. Égetően fontos volt. Ennek ellenére jobb szeretném, ha végre leszállnának rólam.

– Pontosan kik is?

– Hát a sajtó, az emberek, a hajdani iskolatársak, vadidegenek. Mindenki, aki a nevemet a kabátjára pingálja, és rólam nevez el a daloktól kezdve a táncokig mindent.

Elpirultam, és örültem, hogy az esti szürkület jótékonyan elrejti a zavaromat. Előző ősszel, a főiskola utolsó évében egy táncmulatságon én is megtanultam a Lindy Hopot. [Akkor divatos, repülést imitáló tánc. Lindbergh becenevéről kapta a nevét.]

– Még a filmrendezők is – folytatta Charles felbátorodva, és úgy tűnt, hogy hálás, amiért valakinek kipanaszkodhatja magát. – William Randolph Hearst egymillió dollárt ajánlott fel, ha szerepelek az egyik filmjében, de visszautasítottam. Nem akarta elhinni, amikor nemet mondtam, azt hajtogatta, hogy mindenkinek megvan a maga ára. De nekem nincs. Ennek ellenére nem adja fel, és egyre csak nyaggat, ahogyan mások is folyton ezt teszik.

– Nem élhet úgy, ahogy ők akarják!

– Nem, csakis úgy élhetek, ahogy én szeretnék. Ironikus, mégis úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom az embereknek, mert nagyon sokan felnéznek rám.

Ijedten elfordítottam a tekintetem az útról. Bár sötét volt, de igyekeztem józanul, hamis ábrándok nélkül szemügyre venni Charlest. A magabiztossága lassan gőgbe hajlott, humortalan arckifejezése, hideg tekintete és a kormánykereket vasmarokkal szorító keze azt bizonyították, hogy árnyoldala is van annak, ha valaki ilyen fiatalon sokra viszi.

– Természetes, hogy most felnéznek önre, de „a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút módon korrumpál”. Ahogy mondani szokták.

– Micsoda? Mi volt ez?

– Tudja, a híres idézet Lord Actontól, vagy nem ismeri? Nem számít. – Elbizonytalanodtam, mert láttam, hogy megkeményednek a vonásai. Párizs óta nem hiszem, hogy bárki is vizsgáztatta, vagy ellent mert volna mondani neki. Még nem felejtettem el azokat a végtelennek tűnő hónapokat, amikor eszébe sem jutott, hogy akár egy sort is írjon nekem, így hát kibukott belőlem:

– Egyszerűen csak azt gondolom, veszélyes dolog elhinni, hogy mindenki felnéz önre, még akkor is, ha tényleg így van. Talán nem jó ötlet túl sokat képzelnünk magunkról. Az nagyon átformálhatja az ember személyiségét, tudja? Megkeményítheti.

– Tényleg így gondolja?

– Igen, így gondolom.

– Ön szerint én kíméletlen vagyok?

– Nem. Még nem, egyelőre. – Már nem izgatott, hogy megbántom-e. A véleményemre volt  kíváncsi, én pedig elmondtam neki.

Néhány percig egyikünk sem szólalt meg, aztán Charles morgott valamit, majd bólintott, mintha jóváhagyta volna, amit hallott. Csendben haladtunk hazafelé.

– Attól tartok, hogy egyfolytában csak én beszéltem – bökte ki a végén.

Én pedig magamban ujjongtam, amiért ő törte meg elsőként a csendet, és ami a makacsságot illeti, bennem végre emberére talált. Aztán majdnem elnevettem magam, mert azokhoz a fiúkhoz képest, akiket ismertem, ő szinte alig árult el valamit magáról. A családjáról például semmit sem tudtam meg, ahogyan a gyerekkoráról sem. Úgy tűnt, mintha az élete csak Párizsban kezdődött volna el, és ha a szüntelen médiaérdeklődést meg a nyilvános szerepléseit, a híradásokat, a felvonulásokat és a kitüntetéseit is tekintetbe vesszük, talán így is volt. Az élete oroszlánrésze, akár akarta, akár nem, rivaldafényben zajlott.

– Nincs mitől tartania – nyugtattam meg. – Én nagyon élveztem. Mindent. Az egész napot, úgy, ahogy volt, az elbitangolt kereket is beleértve.

– Nem sok nő mondaná ezt – mosolygott egyetértőn, én pedig büszkén egyenesítettem ki a derekamat. – Meséljen magáról valamit, Anne! Mit szeretne elérni az életben?

– Ez elég nehéz kérdés.

– Valójában nagyon egyszerű. Mihez volna kedve? Mi az az egyetlen dolog, ami állandóan foglalkoztatja? Számomra ilyen volt Párizs. A hosszú repülőutakon, mialatt a postai küldeményeket kézbesítettem, másra sem tudtam gondolni, és addig törtem rajta a fejem, amíg rá nem leltem a megoldásra, aztán csak véghez kellett vinnem. Nos, ön mit szeretne elérni?

Megnézni a piramisokat Egyiptomban. Elérni, hogy az öcsém egészséges és boldog legyen. Egy igazi hőshöz nőül menni. Annyi dolog közül választhattam, és olyan sok ötletem támadt, hogy fékeznem kellett magam, nehogy mindet oktalanul elkotyogjam.

Charles Lindbergh türelmesen várakozott, mert tényleg érdekelte a válaszom, a felszegett, gödrös álla és a mereven rám szegezett tekintete is erről árulkodtak. Végiggondoltam a közösen eltöltött napot: ezzel az emberrel, ezzel a bátor és nemes lelkű férfival estem csapdába fönn, az égen, és életemben először úgy éreztem, hogy megmérettettem és nem találtattam könnyűnek. Többé már nem voltam félénk iskolás lány, mert valami lassan ébredezni kezdett bennem. Így hát azt válaszoltam, amit még soha nem mertem megfogalmazni, talán még magamnak sem.

– Én szeretnék… szeretnék írni egy sikeres könyvet. Csak egyet. Ennyivel már beérném. Érzékletes képekkel és a saját szavaimmal láttatni mindazt, amit én látok. Bárcsak képes lennék rá!

Charles kifejezéstelen arccal, némán méregetett. Aztán azzal a meggyőződéssel, amivel az óceánt is képes volt átrepülni, csak ennyit mondott.

– Képes lesz rá.

Fordította: Deres Anita

Melanie Benjamin: Az aviátor felesége
Pioneer Books Könyvkiadó, 2013

• Recenziónk: Amerika hősökre vágyik