Kevin Powers: Sivatagi madarak (részlet)

Posted on 2013.10.18. Szerző: olvassbele

– Emberek, Sterling őrmestert kellene kirakni a kibaszott toborzóplakátokra! Én mondom.

Amikor az alakzat felbomlott, elsétáltam mellettük és hallottam, hogy Sterling azt mondja:

– Én soha senkitől nem fogok ilyet kérni, uram. Soha. És amikor elment onnan, észrevettem, hogy nem viseli egyetlen kitüntetését sem, amelyeket a kapitány rosszul leplezett irigységgel elhadart. De a háborúnak köznapi fiúk is kellenek.

Miután betettük a szerelését a szekrényébe, leültem az alsó ágyra, Murph pedig velem szembe. A szobát bevilágította a fölöttünk levő fluoreszkáló mennyezetelem fénye. A függöny nélküli ablakból látszott a havas éjjel, a lámpák fényköre, meg a többi barakk vörös téglái.

– Honnan való vagy? – kérdeztem.

– Nyugat-Virginia déli részéről – mondta. – És te?

– Egy kis szaros lyukból Richmond közeléből.

Válaszom hallatán csalódottnak tűnt.

– Francba – mondta –, nem tudtam, hogy virginiai vagy.

Ez valahogy bosszantott.

– Aha – mondtam önelégülten –, gyakorlatilag atyafiak vagyunk.

Máris megbántam, amint kimondtam. Nem akartam felelősséget érezni iránta. Még magamért sem akartam felelősséget érezni, de erről nem tehetett. Elkezdtem kirakosgatni a szerelésemet.

– És miket csináltál ott a semmi közepén, Murph? – Drótkefével megtisztítottam a fegyverem összes fém alkatrészét, a kis gombokat és a pántokhoz tartozó akasztókat, lepucoltam a homályos foltokat meg az oxidálódást, ami a hóban került rá; a sivatagban folytatandó harcra készültem. Murph válaszra nyitotta a száját, rajtam pedig átfutott, csak akkor lehet abszurd valami, ha elegen veszik komolyan.

Társamra néztem, aki sorolni kezdte, mik a vele kapcsolatos tudnivalók, apró jobb kezének ujjain számolgatva. Még a mutatóujjához sem ért, máris abbahagyta.

– Hát, azt hiszem, ennyi az egész. Nem valami sok.

Oda sem figyeltem. Láttam rajta, hogy zavarban van. Kicsit lelógatta a fejét, elővette a szekrényből a cuccát, és másolni kezdte, amit csinálok. Egy darabig magunk voltunk a szobában. Csak egy kis zörgés töltötte be a teret, drótkefével dörgöltük a zöld nejlont meg az apró fém alkatrészeket. Megértettem. Ha olyan helyről származik az ember, ahol alig pár körülmény határozza meg, ki is ő, és csupán néhány szokás kitölthet egy egész életet, az egyedi szégyenérzettel jár. Kisszerű életet éltünk, amelyet az a vágy népesített be, hogy többet szeretnénk, mint saját földútjaink és kisszerű álmaink. Így aztán idejöttünk, mert itt nem nekünk kellett alakítanunk az életünket, hanem mások mondták meg, kik is vagyunk. Amikor végeztünk a tennivalóval, nyugodtan, minden sajnálkozás nélkül feküdtünk le aludni.

Teltek a napok. Közeledtünk a bevetés időpontjához, amelyet feljebbvalóink még mindig titokban tartottak. De éreztük, hogy ott ólálkodik. A háború része lett életünknek. Vőlegények voltunk, az esküvő előtt. Havas terepen gyakorlatoztunk. Reggel kijöttünk a barakkból, tantermekbe mentünk, ahol eligazítást tartottak a megnevezetlen városok társadalmi szerkezetéről meg népességéről, amely városokért majd harcolni fogunk. Csak este jöttünk ki a tanteremből, mire a nap már lebukott, mintha csak véletlenül tette volna, valahol nyugaton, a bázis szögesdrót kerítésén túl.

Az utolsó héten, amikor még New Jersey-ben voltunk, bejött hozzánk a szobába Sterling. Összepakoltuk minden holminkat, amire tudtuk, hogy nem lesz szükségünk. A feljebbvalóink közölték, hogy nemsokára kimenőt kapunk, és egy utolsó látogatás erejéig még viszontláthat bennünket a családunk, mielőtt a zászlóalj nekivág. Csak egyvalami volt hátra, az utolsó lőgyakorlat, amelyet Sterling őrmester elképzelései nyomán állítottak össze, aki a szolgálati utat betartva továbbította felfelé javaslatát. Amikor Sterling belépett a szobánkba, leintette némileg lusta kísérletünket, hogy pihenjbe álljunk.

– Üljetek le, srácok – mondta.

Murph és én leültünk a priccsemre, Sterling pedig a szemközti priccsre ült le, és a halántékát dörgölte. – Ti hány évesek vagytok?

– Tizennyolc – válaszolta Murph gyorsan. – Múlt héten volt a szülinapom – tette hozzá mosolyogva.

Meglepett, hogy nekem nem szólt róla, és egy kicsit azon is meglepődtem, hogy milyen fiatal. Akkor huszonegy voltam, és a tizennyolc nem is tűnt olyan nagyon fiatalnak, amíg az ő szájából meg nem hallottam. Murphre néztem, ahogy ott ül mellettem a priccsen. Az állán volt egy pattanás, máskülönben sima volt a bőre. Leesett a tantusz, hogy még életében nem borotválkozott. A mennyezeti fényben puha képe fehéren ragyogott. Hallottam, hogy kimondom:

– Huszonegy.

És most, ahogy felidézem, érzem is, milyen fiatal voltam. Hogy milyen érzés volt a bőrömben lenni, még mielőtt megsebesültem volna. Az államhoz kapok, és egy pillanatra fel tudom idézni, milyen volt, amikor még hibátlan volt a bőröm, aztán felhasadt, és a szemem alatt úgy forrt össze, mint egy kiszáradt folyóvölgy, miniatűrben.

– Huszonegy – mondtam, és elteltem mindazzal az idővel, amit még engedélyezhetett fiatal testem. De innen visszatekintve, ahol most tartok, kis híján harmincévesen, elég idősen, most már látom, mi is voltam. Alig férfi. Még nem is az. Éltem, de az élet, ami bennem volt, úgy lötyögött, mintha egy majdnem teljesen kiürült tál alján volna. Így aztán ránéztünk a zavarodott Sterlingre, ő meg azt mondta:

– Basszus – és tudtam, mikor majd megmondja a saját életkorát, nem sokkal lesz több, mint a mienk. – Na, rendben – folytatta. – Szóval ti lesztek az embereim.

– Értettük, őrmester – mondtuk.

– A műveleti területünk most lett meg, fentről szóltak. Rábaszás lesz. Ígérjétek meg, hogy azt teszitek, amit mondok!

– Oké. Sima ügy, őrmester. – Ne szarakodjatok velem, közlegények! Most nincs semmiféle „sima ügy”. Hallani akarom, hogy azt teszitek, amit mondok! Minden. Egyes. Kibaszott. Alkalommal. – Ütötte a ritmust az öklével a bal tenyerén.

– Azt tesszük, amit mond. Ígérjük – válaszoltam. Nagy levegőt vett és elmosolyodott. A válla kissé elernyedt.

– Szóval, hova megyünk, őrmester? – kérdezte Murph.

– Al Tafarba. Fel északra, a szíriai határhoz közel. Az ott olyan, mint egy gyakorlótér. Néha kibaszott forró a helyzet. Elvileg még nem lett volna szabad elmondanom nektek, de muszáj, hogy legyen valami fogalmatok róla. Görnyedten ült az emeletes ágy alján, a feje fölött rögtön a felső ágy következett. Kicsit előre kellett dőlnie, felénk hajolt a világos padlócsempe alkotta fehér sáv fölött. Murph-fel egymásra néztünk, vártuk, hogy folytassa. – Lesznek, akik meghalnak – közölte tárgyilagosan. – Ez a statisztika. Aztán felkelt, és kiment a szobából. Valahogy elaludtam, de lázálmok gyötörtek. Időről időre felébredtem, és kinéztem, hogy lássam, hogyan terjed a zúzmara az ablaküvegen. Murph egyszer megszólított, azt kérdezte, szerintem rendben lesz-e velünk minden. Továbbra is nézegettem az ablakot, pedig az éjszaka teljesen beborította az egészet egy vékony jégréteggel. Egy utcai lámpa fakó narancsszínnel ragyogott át az opálos üvegen. A szobában csípősen hűvös volt a levegő, szorosan magam köré csavartam a durva gyapjúpokrócot.

– Aha, Murph. Rendben leszünk – feleltem.

De magam sem hittem.

Reggel, még a hajnal első sugarai előtt, oldalvást felkecmeregtünk a század két és fél tonnás teherautóira, és menetoszlopban mentünk a lőgyakorlatra. A hó az éj folyamán esőre váltott, amennyire csak tudtuk, behúztuk a kapucninkat a sisak fölött. Hidegen dobolt az eső. A cseppek végigcsurogtak az ingjeink és zubbonyaink hátán, láthatólag mindannyian majd megfagytunk. Senki sem szólalt meg. Amikor megérkeztünk a lőgyakorlatra, a szürkés hóban köröztünk a biztonsági eligazításnál. Fáradt voltam, és nehezen tudtam odafigyelni. A kiképzőtiszt hangjai bepróbálatlan kórusként ugattak a ködben. Néztem, ahogy veri a száraz leveleket az eső, beleremegnek a szinte kopasz ágak. A lőszerfelelős töltötte be a tárakat, a ritkás levegőjű télben messzire elhallatszott a kattogás a düledező töltényraktártól. Hámlott az oldalán a fehér festés, ez a vidéki templomot juttatta eszembe, amely mellett kiskoromban iskolába menet mindig elhaladtam. A raktárból kiszűrődő furcsa gépzörejek végtelenül kongtak a fülemben, végül már semmit sem tudtam kivenni a biztonsági tiszt szavaiból. Sterling és Murph elfoglalták a helyüket a lőtérre igyekvők sorában. Sterling villámló szemmel nézett rám, aztán könyökhajlatába fogta a puskáját, és az órájára mutatott.

– Rád várunk, közlegény – mondta.

Sterling figyelmesen elmagyarázott mindent a célba lövéssel kapcsolatban. Murph és én mindketten életünk legjobb eredményét teljesítettük. Sterling elégedett volt velünk, és úgy tűnt, jókedvében van.

– Negyvenből negyvennél bármivel is kevesebb, az már a lövész sara – mondta.

Kisebb dombhoz értünk, amely a tűzvonal felől lejtett. Megnyugodtunk, és leültünk Sterling lábánál, ő a hóval nem törődve hátradőlt a domboldalban.

– Szerintem lehet, hogy meg fogjátok állni a helyeteket. Egy darabig nem szólaltunk meg. Elég volt, hogy elégedettek vagyunk az elismeréssel. A nap még mindig magasan járt a lőtér végét alkotó sánc fölött, amikor Murph megtörte a csendet.

– Milyen odaát, őrmester? – kérdezte félénken. Keresztbe tett lábbal ült a hóban, puskáját az ölébe fektette, mintha játékbabát dajkálna.

– Úristen, ezt a kérdést, basszus! – nevetett Sterling. Kavicsokat szedegetett, és beledobálta őket a felfordított sisakomba.

Murph elfordította a fejét.

– Hát nem fogják kidugni a fejüket, hogy megvárják, amíg lelövitek őket – mondta az őrmester határozottan. – Ne feledkezzetek meg az alapokról, és akkor képesek lesztek tenni, amit kell. Először kemény, de egyszerű. Mindenki meg tudja csinálni. Keresni kell egy rendes lőállást, aztán megvárni, hogy tisztán látsszon a célpont, odafigyelni a légzésre, aztán meghúzni a ravaszt. Van, akinek utána húzós. De a legtöbben, amikor eljön az ideje, akarják. – Nehéz elképzelni – mondtam. – Tudja, hogy mi az egyik vagy másik csoportba tartozunk majd?

Kicsit hallgatott.

– Pedig jobb lesz, ha nekiálltok elképzelni, basszus. Csak mélyre kell ásni – kuncogott fel megint. – Feltárni az ocsmányságot, ami megvan az emberben.

Hallgattam a puskaropogást a tűzvonal felől. Láttam, hogy az ágak feljebb emelkednek, és leráznak magukról némi havat, amikor a dörrenések által felzavart madarak elröppennek. Kicsi és fényes volt az égen a nap. Az esőből zajos szitálás lett.