A Vének háborúja és a Szellemhadtest lezáró folytatásaként megjelent Az utolsó gyarmat; végéhez ért a trilógia. Az egykori katona, John Perry – miután egy békés évtizedet töltött feleségével, Jane Sagannal együtt az egyik gyarmatbolygón – a Gyarmati Véderő utasítására az utolsóként alapított emberi gyarmat, a Roanoke kormányzója lesz. Erről a nehezen beinduló, sok érdeket sértő és másokat egyesítő vállalkozásról hamarosan kiderül, hogy a magát nem teljesen alaptalanul az egész emberiséggel azonosító Gyarmati Szövetség utolsó kísérlete a független létezésre.
A galaxisnak az emberek által is lakott szegletében ugyanis több mint négyszáz faj egymással szövetkezve megteremtette a Konklávét, és minden más fajnak megtiltotta a gyarmatosítást. A Gyarmati Szövetség ez ellen lázadva alapította meg az utolsó gyarmatot, hogy bebizonyítsa, a Konklávé nem mindenható.
A szövetség távlati terveiben pedig az szerepel, hogy – megmutatva a Konklávé gyengeségeit – szövetségeseket szerez magának, és felerősítve a Konklávé belső ellentéteit eléri annak felbomlását.
Perry és a gyarmatosítók kénytelenek az első évet a kezdetleges eszközökkel túlélni, hogy ne leplezhessék le őket idő előtt, de sem ez, sem a bolygón felfedezett, ősemberi szinten élő intelligens faj által jelentett nehézségek nem érnek fel azzal, amikor a Konklávé 400-nál több űrhajóból álló flottája megjelenik a bolygó felett.
Az első támadást elhárítják ugyan, de az ezután kialakuló háborúban a Gyarmati Szövetség – bár számos ígéretet tesz – nem tud elegendő védelmet nyújtani nekik, és egy éppen csak megalapított gyarmat aligha tud ellenállni egy intergalaktikus szövetségnek.
John Perry elindul tehát, hogy megmentse a népét. Sok politikai meg diplomáciai csata és szócséplés után rádöbben, hogy az emberiség és a Gyarmati Szövetség érdekei nem feltétlenül esnek egybe. Az ő gyarmatát csak csalinak szánták, s a szerepének betöltése után sorsukra hagyják lakóit. A Szövetség képtelen elfogadni önnön létezését bármilyen csoport tagjaként, lenéz minden más fajt, függetlenül annak jó vagy rossz tulajdonságaitól és az emberekhez való viszonyától.
Scalzi határozottan fejlődött a korábbi műveihez képest. A harmadik könyv párbeszédei életszerűbbek, a szereplőinek mintha alakulna a harmadik dimenziója (értsd: a korábbiaknál kevésbé egysíkúak…), de sajnos még mindig nem vetkőzött le olyan alapvető hibákat, amelyek mellett nem lehet említés nélkül elmenni. A történet meglehetősen egyszerű és kiszámítható – nem tudja megismételni a Szellemhadtest végén megírt fordulatosságot és izgalmat. A szereplőket mintha klisével nyomtatták volna egymás mellé. Bármelyikük jellemezhető egy vagy két mondattal, és nem többel. Nincsenek rejtett tulajdonságaik, hibáik, motivációik.
Az idegen fajok esetében még kevesebb leírást kapunk a szerzőtől – udvariasan azt mondhatom: több teret ad az olvasó fantáziájának. Ez lehetne írói eszköz is, de meglehetősen zavaró, ha állandó, fontos mellékszereplőkről van szó. Ebben a könyvben is számos idegen faj kerül elő – megkapjuk kitalált nevüket, de külsejükről, életmódjukról egy szó sem esik. Viselkedésük, beszédmodoruk alapján bármikor tekinthetnénk őket furcsa nevű embereknek, akik – az egyetlen Gau tábornok, a Konklávé alapítója kivételével – még csak nem is önálló karakterek, hanem a fajuk határozza meg a gondolkodásukat és viselkedésüket. A harcászati ismereteknek a korábbi kötettel kapcsolatban megemlített hiánya ebben a könyvben nem annyira szembetűnő, mert viszonylag keveset harcolnak. Ha csak ezt az egyet olvastam volna, azt mondanám, ennyi belefér. Végül is ez nem háborús regény, mint az előző kettő, a Vének Háborúja és a Szellemhadtest.
Említést kell tennem a Makai Péter Kristóf által elkövetett fordításról is. Alapvetően élvezhető, gördülékeny, de vannak olyan visszatérő hibái, amelyeket egy jó szerkesztő nem engedett volna megjelenni. Ilyen a gyakori szóismétlés, például:„Ezen a féltekén már régóta a tél honolt, de a pontos tartózkodási helyünkön a szélességi fokunk és az uralkodó széljárások összjátékának köszönhetően kellemes meleg honolt”… És hasonlóan zavaró tud lenni, hogy a „tehát” helyett visszatérően használja a „magyarán” kifejezést, amivel én – tudván, hogy a szereplők nem magyarok – egyébként is vigyáznék…
John Scalzi
John Scalzi: Az utolsó gyarmat
Agave Könyvek, 2013
294 oldal, 3980 Ft
ISBN 978 615 527 226
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veterán éveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.
A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nemcsak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat. Ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve…
Olvass bele 
Zombori Zoltán Ákos
2015.06.21.
Nincs vége, ugyanis folytatódik a Zoe életével.
KedvelésKedvelés