Bill Bryson: Shakespeare. Az egész világ színház (részlet)

| 1 |

George Steevens történész több mint kétszáz évvel ezelőtt egy azóta sokat emlegetett mondatában megjegyezte, hogy William Shakespeare-ről minden tudásunk a következő tényekre korlátozódik: Stratford-upon-Avonben született, három gyermek apja volt, Londonba ment, ahol színész és író lett, majd visszatért Stratford-upon-Avonbe, végrendeletet készített, és meghalt. Ez már akkor sem volt teljesen igaz, és ma még kevésbé az, de azt sem mondanám, hogy nagyon távol áll az igazságtól.

A kutatók négyszáz évnyi eltökélt kereséssel körülbelül száz dokumentumot találtak William Shakespeare-re és szűk családjára vonatkozó utalásokkal; ezek keresztelési anyakönyvek, birtoklevelek, adóigazolások, házasságlevelek, lefoglaló parancsok, bírósági ügyiratok (méghozzá jó sok – pereskedő korról beszélünk) és hasonlók. Az adott körülmények között ez szép nagy szám, de az anyakönyvek, igazolások és más hivatalos iratok a természetüknél fogva vérszegény források. Sok mindent elárulnak egy ember életének ügymenetéről, de szinte semmit az érzéseiről.

Így valóban számtalan dolog marad, amit nem tudunk William Shakespeare-ről, és ennek nagy része egészen alapvető lenne. Például nem tudjuk, hogy pontosan hány darabot írt, és milyen sorrendben. Következtethetünk olvasmányai egy részére, de nem tudjuk, honnan szerezte a könyveket, és amikor végzett velük, azok milyen sorsra jutottak.

Bár a ránk maradt munkái összesen majdnem egymillió szó terjedelmű szöveget tesznek ki, csak tizennégy szó maradt fenn, amit saját kezűleg írt: hat aláírása és a végrendeletén szereplő „általam írt” megjegyzés. Egyetlen jegyzet vagy levél vagy kéziratoldal sem élte túl az évszázadokat. (Egyes szakértők szerint a Sir Thomas More – Morus Tamás című, soha elő nem adott darab egy része Shakespeare kézírásában maradt fenn, de ez messze nem bizonyos.) Életében nem született róla írásos leírás. Az első ilyet – „jóképű és jóvágású féri  volt, remek társaság, gyors észjárású, kellemes, csiszolt modorú” – hatvannégy évvel az író halála után írta John Aubrey, aki jó tíz évvel Shakespeare halála után született.

Mintha Shakespeare a lehető legszelídebb fickó lett volna, de a legkorábbi írásos beszámolóban éppen egy művésztársa támadja a jellemét. Sok életrajzírója hiszi, hogy gorombán bánt a feleségével – ismeretes, hogy a végrendeletében csak a második legjobb ágyát hagyta rá, és azt is mintegy utólagos gondolatképpen –, mégsem írt senki nagyobb megbecsüléssel, elkötelezettebben és sugárzóbban a szerelemről és a rokon lelkek egymásba fonódásáról.

Nem vagyunk biztosak benne, hogyan írjuk helyesen a nevét, de mintha ezzel ő sem lett volna másképpen, hiszen nem szerepel kétszer ugyanúgy a fennmaradt aláírások között. (Ezek: „Willm Shaksp”, „William Shakespe”, „Wm Shakspe”, „William Shakspere”, „Willm Shakspere” és „William Shakspeare”. Furcsa, de éppen az az írásmód nem szerepel köztük, ahogyan ma világszerte írjuk a nevét.) Azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogyan ejtette a nevét. Helge Kökeritz  Shakespeare’s Pronunciation (Shakespeare kiejtése) című hiteles munkájában valószínűnek tartotta, hogy Shakespeare maga rövid „e” hanggal ejtette nevének első szótagját [vagyis úgy, ahogy mi, magyarok általában – a ford.]. Az is lehet, hogy Stratfordban másként hangzott el a név, mint Londonban, sőt elképzelhető, hogy Shakespeare majdnem olyan sokféleképpen ejtette a nevét, ahogyan leírta.

Nem tudjuk, elhagyta-e valaha Angliát. Nem tudjuk, kik társaságában töltötte ideje legnagyobb részét, vagy hogyan kapcsolódott ki. Szexualitásáról összeegyeztethetetlen tényeket tudunk. Élete napjai közül mindössze maroknyiról tudjuk biztosan, hogy hol töltötte. Semmiféle feljegyzés nem maradt fenn a tartózkodási helyéről a nyolc fontos évben, amikor feleségét és három gyermekét Stratfordban hagyta, és szinte lehetetlen gyorsasággal sikeres szerző lett Londonban. Mire 1592-ben először említik drámaíróként, túl volt már az élete felén.

Élete többi részében olyan, mint egy irodalmi elektron: örökké ott van és még sincs ott egy adott helyen.

Hogy megértsem, miért tudunk ilyen keveset William Shakespeare életéről, és megtudjam, miféle reményeink lehetnek arra, hogy további tényeket kiderítsünk, egy nap ellátogattam a brit nemzeti levéltárba a nyugat-londoni Kew-ban…

***

A színházi világ mind az írók, mind a színészek számára őrülten nyüzsgő hely volt, és egy William Shakespeare-nek, aki egyszerre volt színműíró, színész, társtulajdonos és valószínűleg de facto rendező is (akkoriban ez még nem volt külön elismert foglalkozás), néha nehéz lehetett megőriznie a józan eszét. A társulatok repertoárjában egyszerre akár harminc darab is lehetett, így a fontosabb színészeknek egy évadban talán tizenötezer sornyi szöveget kellett megtanulniuk – ez nagyjából annyi, mintha szóról szóra meg kellene tanulni ezt a könyvet –, és emlékezniük kellett minden tánclépésre, kardcsapásra és jelmezcserére. Még a legsikeresebb társulatok sem alkalmazhattak több mint egy tucat színészt, ezért rengeteg szerepösszevonásra volt szükség. A Julius Caesarnak például közel negyven megnevezett szereplője van, valamint határozatlan számú cselédek, más polgárok, szenátorok, katonák, őrök. Bár egy színésznek a kisebb szerepekhez nem kellett sok nehéz szöveget megtanulnia, egyesekhez semennyit sem, a szükséges kellékekkel, végszókkal, elhelyezkedésekkel, színre lépésekkel és onnan távozásokkal mind teljesen tisztában kellett lennie, és időben kellett megjelennie a megfelelő jelmezcsere után. Az utóbbi már önmagában nehéz feladat lehetett, hiszen akkoriban szinte mindenféle öltözék bonyolult szerkezetekkel záródott: egy szokásos zeke például két tucat vagy még több nehezen működő kapoccsal, más ruhadarabok több méteres zsinórzattal.

Az ilyen bolondokházában a megbízhatóság volt a legfontosabb erény. Henslowe irataiból kiderül, hogy a színészeket pontos és szigorú szerződési feltételek kötötték, amelyek többek között felsorolták a próbák elmulasztásáért, a részegségért vagy késésért, a megfelelő pillanatban nem megfelelő öltözékért és – érdekes módon – a jelmezek színházon kívüli viseléséért járó büntetési fokozatokat is. A jelmezek rendkívül értékesek voltak, ezért a fent említett utolsó kihágás elképesztően magas (és így valószínűleg soha nem alkalmazott), negyvenfontos büntetéssel járt. De még a kisebb szabálysértések, mint a késés, is belekerülhettek egy színész kétnapi bérébe.

Úgy tűnik, Shakespeare színész maradt egész pályája során (nem úgy, mint Ben Jonson, aki felhagyott vele, amint tehette), mert a fennmaradt 1592-es, 1598-as, 1603-as és 1608-as iratokban, vagyis pályája minden szakaszában színészként szerepel. Nem lehetett könnyű egyszerre dolgozni színészként és drámaíróként, de kétségtelen, hogy – ha ezt akarta – így sokkal jobban kézben tarthatta a dolgokat, mintha a műveit egyszerűen átadja másoknak, ahogyan a legtöbb színműíró. A hagyomány szerint Shakespeare leginkább jó, de meglehetősen kevés erőfeszítést kívánó szerepeket játszott saját darabjaiban. Leggyakrabban a Hamletben nyújtott Szellem alakítását emlegetik…

Fordító: Erdeős Zsuzsanna

Bill Bryson: Shakespeare. Az egész világ színház
Akadémia Kiadó, 2013

• Recenziónk: Félművelt vidéki