Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt (részlet)

| Első rész |

Emlékszem – különösebb összefüggés nélkül:

– egy csuklóra, melynek belső oldala fénylik;

– vizes mosogatóból felcsapó gőzre, mikor egy forró serpenyőt hanyagul belehajítanak;

– kicsurgó spermára, melyet beszippant a lefolyó örvénye és végigutazik egy magas ház vízvezetékein;

– egy folyóra, mely a józan észnek ellentmondva felfelé folyik, és a parton a hullámverést fél tucat fáklyaláng üldözi;

– egy másik folyóra, mely szürke és széles, és folyásiránya megállapíthatatlan a felszínét borzoló metsző szél miatt;

– egy zárt ajtó mögött rég kihűlt fürdővízre.

A legutolsót nem saját szememmel láttam, de az, amire végül emlékszünk, nem mindig egyezik meg azzal, amit tényleg láttunk is.

Időben létezünk – Az idő tart és alakít minket –, de soha nem éreztem, hogy ezt a maga teljességében felfogtam volna. És most nem azokra az elméletekre célzok, melyek szerint az idő meggörbül és visszahajlik, vagy máshol fut velünk párhuzamosan. Nem, én a teljesen közönséges, hétköznapi időre gondolok, melynek egyenletes múlását az órák követik nyomon: tik-tak, cikk-cikk-cikk. Mi sem magától értetődőbb egy másodpercmutatónál. És mégis, egy pillanatnyi öröm vagy bánat is megtanít arra, hogy az idő képlékeny. Vannak érzelmek, melyek felgyorsítják, mások lelassítják; néha úgy tűnik, hogy elveszett – mígnem egyszer csak tényleg elvész, és soha nem tér vissza.

Nem különösebben érdekel az iskoláskorom, és nem is szoktam nosztalgiával gondolni rá. De minden az iskolában kezdődött, ezért most vissza kell térnem néhány eseményre, amelyek azóta anekdotává lényegültek át, elő kell húznom néhány emlékfoszlányt, melyeket az idő bizonyossággá formált. Ha már nem lehetek biztos abban, hogy mi is történt valójában, legalább azokban a benyomásokban lehetek hiteles, melyeket az átélt események hagytak bennem. Ez a legtöbb, amit tehetek.

Hárman voltunk, és most ő lett a negyedik. Nem gondoltuk, hogy bárki is csatlakozni fog még kis társaságunkhoz. A klikkek és párok addigra már kialakultak, mi pedig elkezdtük tervezgetni, hogyan repülünk ki az iskolából az életbe. Adrian Finn-nek hívták; magas, visszahúzódó fiú volt, aki eleinte magába forduló tekintettel és gondolataiba elmerülve járt. Egy-két napig alig vettünk róla tudomást. Az iskolánkban se az ünnepélyes, se a megalázó beavatás nem volt szokásban. Egyszerűen elkönyveltük a jelenlétét, és vártunk.

Tanáraink több érdeklődéssel fordultak felé, mint mi. Ki akarták tapogatni, hogy mennyire intelligens, együttműködő, milyen a felkészültsége, és hogy mennyire ígéretes „alapanyag” a tudományos pályára. Ennek az őszi félévnek a harmadik napja történelemmel kezdődött az öreg Joe Hunttal, háromrészes öltönyében kissé mesterkélten megnyerő fellépésű tanárunkkal, aki tekintélyét nagyrészt a kellően, de nem szélsőségesen unalmas óráival tartotta fenn.

– Nos, amint bizonyára emlékeznek, azt a feladatot adtam önöknek, hogy tájékozódjanak kicsit a szakirodalomban VIII. Henrik uralkodásáról. – Colin, Alex és én egymásra sandítottunk, remélve, hogy a csaliként kivetett kérdésen egyikünk sem fog fennakadni. – Ki vállalkozna a korszak átfogó bemutatására? – Hunt vette a lapot elkerülő tekintetünkből. – Nos, talán Marshall. Hogyan jellemezné VIII. Henrik uralkodását?

Megkönnyebbülésünk messze felülmúlta kíváncsiságunkat, mert Marshall csak egy szürke, üres fejű fiú volt, akiből még az igazi tudatlanság kreativitása is hiányzott. A kérdés mélyén rejlő lehetséges csapdákat próbálta felmérni, mielőtt előállt válaszával:

– Zűrzavar, tanár úr.

Alig leplezett kuncogás hullámzott végig a termen, Hunt is majdnem elmosolyodott.

– Kifejtené, kérem, egy kicsit részletesebben?

Marshall óvatos bólintással jelezte készségét, egy kicsit elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy ez nem az óvatoskodás ideje.

– Úgy is fogalmazhatnék, tanár úr, hogy nagyon nagy zűrzavar volt.

– Nézzük akkor Finnt. Eljutottak eddig az anyagban?

Az új fiú egy sorral előttem ült, tőlem balra. Marshall hülyeségei semmilyen látható reakciót nem váltottak ki belőle. – Sajnálom, de itt még nem tartottunk. Azonban egy elmélet szerint a legtöbb, ami bármely történelmi eseményről megállapítható – legyen akár az első világháború kitörése –, hogy „valami történt”.

– Valóban? Nos, ez egyúttal azt is jelenti, hogy búcsút mondhatok az állásomnak, ugyebár? – Egy sor behízelgő nevetéssel öreg Joe Hunt megbocsátotta szünidei semmittevésünket, majd leadta az anyagot a poligám királyi mészárosról.

A következő szünetben odamentem Finnhez.

– Tony Webster vagyok – mire ő értetlenül nézett rám. – Jól megfogtad Huntert. – Láthatóan nem értette, hogy mire célzok. – Mármint, hogy minden csak „megtörténik”.

– Ja, igen. Sajnáltam, hogy nem vette a lapot.

Nem erre a válaszra számítottam.

Egy másik részlet is megmaradt emlékeimben: szövetségünk szimbólumaként mindhárman befelé fordított lappal viseltük a karóránkat. Persze, ez is csak egy póz volt, de lehet, hogy más is volt benne. Így az időt csak a magunkénak érezhettünk, sőt titkos cinkosunk lett. Úgy gondoltuk, hogy Adrian is észreveszi és átveszi majd ezt a szokást, de nem így történt.

Aznap – vagy talán egy másik nap – dupla angolóra következett a friss cambridge-i diplomás Phil Dixonnal. Gyakran hozott be kortárs irodalmat, és szeretett minket váratlan kérdésekkel provokálni: – „Szülés, párosodás, halál.” T. S. Eliot szerint „ennyi a tény a dolgok gyökerénél.” Mit szólnak hozzá? – Egyszer egy Shakespeare-dráma főhősét Kirk Douglashez hasonlította a Spartacusból. Arra is emlékszem, hogy amikor Ted Hughes költészetéről volt szó, professzorosan oldalra billentette a fejét, és dünnyögött magában:

– Nos, persze nem tudhatjuk, hogy mi jön azután, ha végleg kifogy az állatokból. – Néha „uraim”-nak szólított minket. Mondanom se kell, imádtuk.

Aznap délután egy verset osztott ki cím, szerző és dátum nélkül; tíz percet adott, hogy tanulmányozzuk, aztán érdeklődött, hogy mit szólunk hozzá.

– Mit szólna, ha ön kezdené, Finn? a kérdés röviden az, hogy ön szerint miről szól ez a vers.

Adrian felnézett a padjából.

– Erósz és Thanatosz, uram.

– Hm. Kíváncsian hallgatjuk.

– Szex és halál – folytatta Finn, mintha nem csak a hátsó sorban ülő suttyók nem tudtak volna görögül. – Vagy szerelem és halál, ha úgy jobban tetszik. Ahogy az Erósz princípiuma ellentétbe kerül a haláléval, és amit ez a konfliktus előidéz, uram.

Valószínűleg jobban imponált nekem ez a válasz, mint ami Dixon mércéjével még egészséges érdeklődésnek minősült.

– Webster, felvilágosítana minket?

– Én azt hittem, hogy ez a vers egy gyöngybagolyról szól, uram.

Ez egy jellemző különbség volt hármunk és új barátunk között. Mi alapvetően mindig ugrattunk mindenkit, kivéve, ha komolyan gondoltunk valamit, Adrian viszont alapból komoly volt, kivéve, ha ugratott másokat. Eltelt egy kis idő, mire kiismertük.

Adrian hagyta, hogy bevonjuk a társaságunkba, de soha nem állította, hogy minket keresett volna. De talán kívülálló maradt. A véleményét sem igazította hozzánk. A reggeli ima közben hallottuk, hogy bekapcsolódik a kórus válaszaiba, miközben Alex és én csak mímeltük a szavakat, Colin pedig inkább gúnyt űzött a helyzetből, ahogy buzgó áhítatot színlelve eresztette ki öblös hangját. Mindhárman meg voltunk róla győződve, hogy az iskolai sportolás csak a szexuális ösztöneink elnyomására szerveződött kriptofasiszta összeesküvés; Adrian belépett a vívóklubba, és magasugró lett. Mi militánsan botfülűek voltunk; ő klarinéttal járt iskolába. S míg Colin a családját ásta egyre mélyebbre, én a politikai rendszert gúnyoltam, és Alex filozófiai ellenérveket állított fel a valóság észlelt természetével kapcsolatos állításokkal szemben, Adrian megtartotta magának a véleményét – legalábbis eleinte. Úgy tűnt, mintha hinne bizonyos dolgokban. Ezzel mi se voltunk másképp, csak mi a saját dolgainkban akartunk hinni, és nem olyanokban, amelyeket már eldöntöttek nekünk. Innen eredt a mi megtisztító kétkedésbe vetett hitünk.

Az iskola London belvárosában volt, és minden nap a város különböző kerületeiből kellett ingáznunk, hogy az egyik felügyeleti rendszerből kilépve a másikba jussunk. Abban az időben a dolgok egyszerűbbek voltak: kevesebb volt a pénz, a digitális korszak még nem köszöntött be, a divat nem uralkodott erőszakosan, és nem voltak barátnők. Semmi sem vont el minket egyetlen emberi és gyermeki kötelességünktől, a tanulástól. Egyetlen feladatunk az volt, hogy átmenjünk a vizsgákon, végzettségünknek megfelelő állást találjunk, és szüleink egyetértésével egy olyan életet rakosgassunk össze, ami a maga józanságával is teljesebb, mint az övék volt, bár ők folyvást a múltjukba kapaszkodva állították, hogy az ő életük egyszerűbb, tehát jobb volt. Ezt persze soha senki nem mondta ki: az angol középosztály öntetszelgő szociáldarwinizmusát nem kellett nyilvánvalóvá tenni.

– Elfuserált görények ezek a szülők – panaszkodott Colin egy hétfői ebédszünetben. – Amíg gyerek vagy, azt hiszed, normálisak, aztán rájössz, hogy ők is csak olyanok, mint…

– …mint VIII. Henrik, Col? – fejezte be helyette Adrian. Kezdtük megismerni ironizáló hajlamát, és tudtuk azt is, hogy néha ellenünk fordítja. Ha ugratni akart, vagy éppen komolyra fordítani a szót, engem teljes nevemen Anthonynak szólított, Alexből Alexander lett, a tovább nem hosszabbítható Colin pedig Colra rövidült.

– Nem érdekelne, ha apámnak fél tucat felesége lenne.

– És felvetné a pénz.

– És Holbein festené meg a portréját.

– És megmondaná a pápának, hogy pofa be.

– Szóval, mit is csináltak a szüleid, hogy EG-k lettek? – érdeklődött Alex.

– El akartam menni velük a vidámparkba, de ők azt mondták, hogy az egész hétvégén kertet kell rendezniük.16

Egyértelmű EG-ség. Kivéve Adriannek, aki végighallgatta pampogásainkat, de ritkán szállt be. Pedig ha valakinek lett volna oka rá, az ő volt. Anyja évekkel ezelőtt lelépett, és apjára hagyta őt és a nővérét. Ez még jóval azelőtt történt, hogy divatba jött volna az „egyszülős család” kifejezés; akkoriban „csonka családok”-ról beszéltek, és Adrian volt az egyetlen ilyen ismerősünk. Szerintünk ez elegendő ok lett volna, hogy az egész életet meggyűlölje, de nem lázadt. Azt mondta, hogy szereti az anyját, és tiszteli az apját. Mikor magunkra maradtunk hármasban, analizáltuk a helyzetét, és azt az elméletet állítottuk fel, hogy a boldog családi élet titka az, hogy ne legyen család – legalábbis ne éljenek együtt a családtagok. Miután felállítottuk a diagnózist, még jobban irigyeltük Adriant.

Abban az időben úgy gondoltunk magunkra, mint akik egy karámba zárva várják az életbe való kiszabadulásukat. És ha eljön az a pillanat, az életünk – és vele együtt az idő is – hirtelen felgyorsul. Hogy is tudhattuk volna, hogy az életünk már elkezdődött, hogy máris előnyökre tettünk szert és sérüléseket is szereztünk? És hogy sejthettük volna, hogy kiszabadulásunk után csak egy nagyobb karámba kerülünk, melynek falai azonban elsőre nem láthatóak?

S közben ki voltunk éhezve könyvre, szexre, és egyszerre voltunk meritokraták és anarchisták. Korruptnak láttunk minden politikai és társadalmi rendszert, de nem voltunk hajlandóak elgondolkodni azon, hogy a hedonista káoszon kívül milyen más járható utak lennének. Ezzel szemben Adrian megpróbált minket arra terelni, hogy gondolkodva éljünk, és cselekedeteinket elvek irányítsák. Korábban társaságunkban Alex volt a filozófus. Ő olvasott olyan dolgokat is, amiket mi ketten nem, és néha például ilyen kijelentésekre ragadtatta magát: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Ilyenkor Colin és én csendben eltöprengtünk kicsit a gondolaton, majd egy grimasszal tovább folytattuk a beszélgetést. Csakhogy Adrian érkezése kitette Alexet a filozófusi páholyból, de legalábbis két filozófus közül választhattunk. Míg Alex Russellt és Wittgensteint olvasott, Adrian Camus-t és Nietzschét. A magam részéről George Orwellt és Aldous Huxley-t olvastam, Colin pedig Baudelaire-t és Dosztojevszkijt. Ez csak egy karikírozott portré.

Igen, szerepeinkben nagyra törtünk – de mi másról szólna az ifjúság? Olyan szavakkal dobálóztunk, mint „episztemé” és „Sturm und Drang”, imádtuk megállapítani, hogy valami „filozófiai értelemben magától értetődik”, és egymást túllicitálva igyekeztünk leszögezni, hogy a képzelet fő funkciója az, hogy tiltott dolgokba hatoljon be. A szüleink másképp látták a világot: meg voltak győződve gyermekeik ártatlanságáról, ami hirtelen veszélybe került a számtalan káros hatás közepette. Colin anyukája engem csak fia „sötét angyalaként” emlegetett, apám Alexet vádolta, amikor rajtakapott a Kommunista Kiáltvány olvasásán, Colint beköpték Alex szülei, miután egy amerikai kemény krimit találtak nála. És így tovább. Dettó a szex. Szüleink azt gondolták, hogy egymás hatására odáig züllünk, amitől ők legjobban tartottak: javíthatatlan önkielégítők, bájolgó homoszexuálisok vagy gátlástalan szexuális szabadelvűek leszünk. Magunk helyett is féltek a túl szoros kamaszbarátságoktól, a vonaton zsákmányra vizslató idegenektől vagy a rosszfajta lányok csábításától. De aggodalmaik mennyire alulmúlták valós tapasztalatainkat!

Egy délután az öreg Joe Hunt, mintegy Adrian korábbi kihívására válaszolva, azt a feladatot adta, hogy vitassuk meg az I. világháború kitörésének okait, különös tekintettel Ferenc Ferdinánd trónörökös gyilkosának szerepére. Akkoriban a legtöbbünk hitt az abszolút megoldásokban, és szerettük az Igen-Nem, Dicsőség-Szégyen és ártatlanság-romlottság típusú kettősségeket – vagy, ahogy Marshall képezte le őket: Zűrzavar – Nagy Zűrzavar. Azokat a játékokat szerettük, ahol volt nyertes és vesztes, nem pedig a holtversenyeket. Ennek megfelelően néhányan arra jutottak, hogy a szerb gyilkosnak, akinek a nevét már rég kirostálta az emlékezet, egyedüli és kizárólagos felelőssége volt: ha kivonod az egyenletből, a háború soha nem tör ki. Mások a történelmet mozgató erőknek állították ki a teljes számlát, melyek a feloldhatatlan ellentétben álló nemzeteket szükségszerűen az összecsapás felé sodorták: „Európa egy lőporos hordó volt, ami csak arra várt, hogy felrobbanjon” – és így tovább. Az anarchistább lelkületűek, mint Colin, a mellett kardoskodtak, hogy minden a véletlen műve, hogy a világ alapállapota a folytonos káosz, és hogy csak valami primitív mesélő ösztön – kétségkívül a vallásból való kijózanodás – erőltet a maga nézőpontjából értelmet mindarra, ami történhetett vagy nem történhetett.

Hunt egy kis biccentéssel nyugtázta Colin igyekezetét, hogy mindent aláásson, mintha az elborult hitetlenkedés is csak a kamaszkor mellékterméke lenne, amit idővel ki kell nőni. Tanáraink és szüleink nem győzték felemlegetni nekünk, hogy valaha ők is voltak fiatalok, és ezért már a tekintély hangján tudnak beszélni. Ezt te még nem érted – szokták az orrunk alá dörgölni. Majd kinősz belőle; az élet majd megtanít arra, hogy mi a valóság, és hogy nem lehet mellette elmenni. De akkoriban nem bírtuk elfogadni, hogy ők bármiben is hasonlóak lehettek volna, és tudtuk, hogy mi sokkal inkább üstökön ragadtuk az életet – Az igazságot, az erkölcsöt és a művészetet –, mint konszolidált őseink.

– Finn, ön eddig nem szólt hozzá, holott ön indította el a lavinát. Úgy tűnik, mintha csak a szerb merénylőnk szerepébe bújt volna – Hunt szünetet tartott, hogy célzása mindenkinek leessen. – Megtisztelne minket azzal, hogy beavat gondolatainak legjavába?

– Nem is tudom, uram.

– Mit nem tud?

– Hát, bizonyos értelemben nem tudom, hogy mit nem tudok. Ez filozófiai értelemben magától értetődik. – Megint egy rá jellemző kis szünetet tartott, amiből nem tudhattuk, hogy élcelődik, vagy teljesen komolyan beszél, amit mi ésszel már nem érhetünk fel. – Arra gondolok, hogy ez az egész felelősségre vonósdi csak amolyan kisunnyogás a dolgokból. Egyvalakin akarunk mindent számon kérni, hogy a többieket felmenthessünk. Vagy éppen egy történelmi folyamatot hibáztatunk, hogy az egyéneket feloldozzuk. Vagy az egész tényleg csak egy anarchikus káosz, ami ugyanoda vezet. Én úgy látom, hogy van vagy volt az egyéni felelősségeknek egy láncolata, melynek minden szeme szükségszerű volt, de a lánc nem volt annyira hosszú, hogy bárki bárkit csak úgy vádolhasson. Elismerem persze, hogy a felelősségre vonás igyekezetében sokkal inkább a saját gondolkodásmódomat tárom fel, mintsem a megtörtént események józan elemzését. De ez a történelem egyik központi problémája, ha nem tévedek, uram. Szubjektív értelmezés szemben az objektív értelmezéssel, és hogy a történész történelmét kell megtanulnunk, hogy megértsük az elénk tálalt verziót.

Mindenki hallgatott. És ezúttal nem ugratott senkit, a legkevésbé sem.

Öreg Joe Hunt az órájára pillantott, és mosolygott. – Finn, öt év múlva nyugdíjba vonulok. Örömmel írok ajánlást önnek, ha a helyemre akarna lépni – és ő is komolyan gondolta.

Fordította: Karáth Tamás

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
176 oldal
Partvonal Könyvkiadó, 2013
ISBN 978 615 528 3086

• Recenziónk: Aforizmatikus lélekrajz