Kizökkent létidő | Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte

Írta: virginiawoolf

Engedd játszani a képzeleted! Tévedés ne essék, nem váltottam hirtelen divat-tegezősdire, csupán Georges Simenon regény-óhaját tolmácsolom. Tévedés bekalkulálva, de meglátásom szerint a belga szépíró fanyar-ironikus jókedvében hozta össze ezt a kortalan történetet. Az eredetileg 1938-ban – magyarul Aki a vonatokat nézte címmel idén – megjelent regény egyszerre pajkos szellemi fricska és mélybe néző antropológiai látlelet. No, ezt adják össze!

Vélhetően időről időre mindenki eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy másik ember bőrébe bújva, egy jobb, sikeresebb, szerencsésebb életet birtokolhatna. Magam is sűrűn szoktam azon meditálni, hogy mennyire boldogan cserélnék testet-lelket egy aranyéletű New York-i tőzsdecápával, vagy lennék kizárólagos örököse egy moszkvai sajtómágnásnak. Másnap viszont – mi egyebet tehetnék –, ott folytatom, ahol előző este abbahagytam, de azért jólesően csiklandoz az érzés, hogy abban az alternatív létben mi mindent megtehetnék, na és persze megehetnék…

Éppen emiatt zavarba ejtően ismerős szituáció Kees Popinga története. Simenon regényhőse ugyanis valóra váltja mindazt, amiről más csak álmodni mer: egy éjszaka leforgása alatt leszámol addigi (sivár) életével. De mi a kiváltó oka annak, hogy egy negyvenesztendős tisztes családapa, a holland kisváros (Groningen) megbecsült mintapolgára egy (szép?) napon úgy dönt, hogy megjárja a privát Odüsszeiáját?

Akár a mindennapjainkból is visszaköszönhetne a kézenfekvő válasz arra, hogy mi is a stresszor főhősünk életében. Az egyik, szokás szerint rém unalmasnak ígérkező estén Popinga megtudja a főnökétől, hogy a holland kereskedőcég, ahol tizenhat éve végzi kötelességtudóan a munkáját, csődbe ment. Nyersen fogalmazva: másnaptól munkanélküli. Ismerős? A férfi azonban ahelyett, hogy pánikba esve nekirontana a folyónak vagy kötél után nézne, hideg fejjel elhatározza, máshol, máshogy – értsd rajta: család nélkül – újrakezdi az életét. Otthagyja tehát „legjobb minőségű holland feleségét”, két szabvány-unalmas gyermekét, és minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül felszáll egy Amszterdamba tartó vonatra.

Első útja főnöke szeretőjéhez (Paméla) vezet, aki kigúnyolja a férfit – pechére. Kees Popinga, bár nem így tervezi, de igen nyomós válaszként, a kelleténél erősebben szorítja a nő arcára a törülközőt. Rejtős fordulattal élve: Paméla ezek után már garantáltan nem nevet ki többé senkit. Mivel ezután főhősünk lába alatt igencsak felforrósodik a talaj, jobbnak látja elhagyni Hollandiát. A következő állomás Párizs, ahol szintén nem tétlenkedik. Ripsz-ropsz megismerkedik egy prostituálttal (Jeanne Rozier), átmenetileg pitiáner bűnözőkkel köti össze a sorsát, majd elkezdi a macska-egér játékot a francia rendőrséggel. A francia sajtó dicső, de leginkább dicstelen képviselőivel aktív párbeszédet folytat, nem egy esetben tollat ragadva, hogy érvényt szerezzen igazának.

Bizonyos esetekben azonban csak félhangosan méltat­lan­kodik az emberi rosszindulaton és butaságon. Az oktondi­ságra jó példa a Carlton Hotel portása – Popinga ott szen­derí­tette jobblétre Pamélát –, aki a napi sajtóban megjelent tudósítások szerint hősünket így jellemezte: „olyan volt az arca, mint egy sarokba szorított fenevadé” A holland férfi erre gúnyos indulattal csak annyit jegyez meg magában: meg kellene kérdezni a portástól, vajon mikor látott sarokba szorított fenevadat! Nohát, erre mondja a francia: touché.

Az sem kevésbé mulatságos, ahogyan a bujkálni kényszerülő főszereplőnk szó szerint segíti a teszetosza rendőrség munkáját. A kiváló sakkjátékos Popinga – erre többször is kitér az elbeszélő – mindig jó pár lépéssel előttük jár, de ezek a partner nélkül lejátszott szimultán partik a végén már nemhogy szórakoztatnák, de kifejezetten untatják. (Aki pedig arra vár, hogy mikor hozom végre szóba a jó öreg Maigret felügyelőt, aki bölcsen megoldja az esetet, annak csalódást kell okoznom. Ebben a regényben ugyanis nem szerepel a régi vágású nyomozó.)

Adva van tehát ez az öntörvényű középkorú pasas, aki otthagyja a családját, elkövet másfél gyilkosságot – Jeanne Rozier testesíti meg a felet, mivel ő szerencsésen életben marad –, de közben meg piszokul rokonszenves és mulatságos figura. (Hangosan persze senki ne hahotázzon. Emlékezzünk csak Pamélára, aki ilyesmik miatt elég csúnyán végezte, de a szájsarki félmosoly azért még belefér.)

Számomra tehát ez a regény bizonyság arra, hogy amiként a képzeletnek nincs szüksége világútlevélre, úgy a humornak sem kell szinkrontolmács. Ugyanakkor a fanyar humor ellenére ez az írás még véletlenül sem 190 oldalnyi móka és kacagás.

A szerző kíméletlen következetességgel teszi fel újra meg újra a kérdést: ki számít normálisnak? Az, aki kitart az életunalom mellett, vagy aki a nyerés reményében kockáztat? Magyarán: az dönt-e jól, aki egész életében csak nézi a vonatokat, miközben az élet(e) elmegy mellette – vagy aki valóban fel is száll valamelyikre?

Georges Simenon/Kees Popingának erre (is) van válasza: „Nem vagyok se bolond, se mániákus. Csupán olyan életet választottam negyvenévesen, ami nekem tetszik, amiben nem kell szokásokkal, törvényekkel törődnöm, mert kicsit későn jöttem rá, hogy senki se tartja be azokat. Hogy mostanáig tévedésben éltem.”

S hogy mit mond erre egy pszichiáter? (A regényben van az is.) Tessék elolvasni.

Fordító: Barta Tamás

Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte
Agave Könyvek, 2013

»Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg