A másodhegedűs szólója | Scott Turow: Ártatlanságra ítélve

Írta: virginiawoolf

Vannak nők, akik mindent elérnek az életben, még azt is, hogy megöljék őket. Ilyen dögös szépasszony Carolyn Polhemus, aki – ahogy mondani szokás – kihívta maga ellen a sorsot. De ki és miért gyilkolta meg ezt a tagad­hatatlanul gátlástalan karrierista, mind­azon­által rop­pant eszes és elhivatott ügyésznőt? Noha ez a kulcskérdése Scott Turow regényének, de igazából a lélektani drámák, a szövevényes megfejtés és a briliáns jogi csűrcsavar teszi felejt­hetetlenné az Ártatlanságra ítélve történetét.

Bár több tucat gyilkossági ügyet felderíthettünk már az Ártatlanságra ítélve első hazai publikálása (1991) óta, mint látható, Scott Turow negyedszázada írt bűnügyi története az évek során cseppet sem rozsdásodott be. Az amerikai sikerszerző regényének emberi jogi, politikai játszmái ugyanis éppolyan húsba vágóan maiak, mint tegnap voltak. Nyilván így gondolták ezt a kiadó háza táján is, amikor március elején, új fordításban jelentették meg a műfajában immár klasszikusnak tekinthető krimit.

Mielőtt arról esne szó, hogy mitől válhatott mérföldkővé a regény, ismerjék meg a fiktív peranyagot. A történet főszereplője – Rusty Sabich – helyettes főügyész egy közép-nyugati amerikai nagyvárosban. Látszólag tisztes-unalmas mintapolgárként él. A dolgos mindennapjait a feleség, gyerek, hivatás háromszöge tölti ki. Amikor kolléganője, és nem mellékesen ex-szeretője Carolyn Polhemus brutális gyilkosság áldozatává válik, őt bízzák meg a felderítéssel. Az idő sürgeti, mert főnöke – az újraválasztási kampányának finiséhez közeledve – szeretné mihamarabb megoldottnak látni a nagy port kavaró ügyet. Igen ám, de ekkor beüt a krach: Rusty Sabich üldözőből (helyettes főügyész) üldözötté (vádlottá) válik, vagyis őt gyanúsítják a gyilkosság elkövetésével.

Innentől számítva tehát, már nemcsak az a releváns kérdés, hogy ki ölte meg Carolyn Polhemust, hanem az is, hogy kinek áll érdekében félreállítani a főügyész-helyettest?

Ez utóbbira is több válasz lehetséges, de a legkézenfekvőbb magyarázatnak az tűnik, hogy a választási kampányban érdekelt politikai ellenfelek szeretnék őt eltávolítani hivatalából. Ezzel meg is érkeztünk a regény gerincéhez: a parádésan megírt és cseppenként adagolt tárgyalótermi dráma pillanataihoz. Laikusok számára is a bennfentesség érzetét adják ugyanis azok a hihetetlenül izgalmas szellemi csatározások, amelyek a brillírozó védőügyvéd és az ügyész párharcából alakulnak ki a tárgyalótermi eljárás során. Az ügy végkimenetele szempontjából nem mellékes a jó humorú, elvileg pártatlan, szintén nem makulátlan múltú fekete bőrű bíró szerepe sem.

Legyen elég annyi, hogy a tárgyalás során (majdnem) mindenkiről kiderül: nem kevés vaj van a fején. Ezáltal nem pusztán azt kell eldönteniük az esküdteknek – így nekünk, olvasóknak is –, hogy a vádlottak padjára ültetett Rusty Sabich bűnös vagy áldozat, hanem leginkább azt, hogy az ügyben így vagy úgy érintett figurák között akad-e olyasvalaki, akit ártatlannak hihetünk? A regény fenesége ebben rejlik. Turow mint egykori ügyész és mindmáig gyakorló ügyvéd pontosan tudja, hogy jogi értelemben sincs fehér vagy fekete, vagyis patyolattiszta ártatlanság nem létezik.

A fikció – merthogy itt természetesen kitalált történetről beszélünk – ezen a ponton semmiben sem különbözik a valóságtól. Ahogy Turow fogalmaz: „közelebb élünk a valódi bűnhöz, mint hinni szeretnénk”. Gondoljunk csak a karrierkurvák diadalmenetére, a politikai intrikusok színére-fonákjára, vagy a családon belüli mélycsendekre – ugye, hogy az írói fantázia csak gyakorlóterep?

De visszakanyarodva a regényhez: az amerikai szerző azzal csavar egy jó nagyot a bevált történetszövés mikéntjén, hogy nem a nyomozást, hanem a gyilkossági ügy jogi tálalását helyezi a középpontba. Olyan a regény szerkezete, mint ahogyan egy bírósági peranyag összeáll: a vitás kérdésekre a tárgyalóteremben és a háttéralkuk során kapunk választ. Persze nem mindenre derül fény, de világosan látszik, hogy tulajdonképpen (minimum) két áldozata van a történetnek, egyfelől a meggyilkolt ügyésznő, másrészt a hamisan vádolt Rusty Sabich.

Az sem hallgattatik el, hogy istenigazából senki nem sajnálja a néhai ügyésznőt, merthogy klasszikus érdekribanc volt. Több, magas hivatali pozíciót betöltő ágypartnerének privát és publikus vallomásából is kiderül, Carolyn Polhemus bárkivel lefeküdt, hogy feljebb léphessen a ranglétrán. Becserkészte az éppen aktuális balekot – köztük Rustyt is –, majd gondolkodás nélkül átlépett rajta, ha már nem származott haszna belőle. Emiatt azonban még nem érdemelt volna halált. (Ez természetesen nem magánvélemény, hanem jogi álláspont.)

S hogy mindenkit megnyugtassak, a regény végén legalább mi, olvasók választ kapunk arra, hogy ki ölte meg a (nem is oly) derék Polhemust. A nyomozó szervek számára azonban lezáratlan ügy marad.

Amennyiben valakinek túl ismerősnek tűnik a történet, nem csalja meg az emlékezete. Scott Turow 1987-ben megjelent regénye annak idején akkorát szólt, hogy három évvel később, Alan J. Pakula rendezésében, Harrison Forddal a főszerepben, azonos címmel megfilmesítették. (Carolyn Polhemus megformálójaként a csodaszép Greta Scacchit láthattuk.)

Jó hír Scott Turow rajongóinak, hogy több mint húsz évvel az amerikai debütálás után a szerző megírta az Ártat­lanságra ítélve folytatását. Mi sem panaszkodhatunk, Ártatlan címmel június elején itt is megjelenik. Elöljáróban még annyit, hogy a könyvet a fekete öves thriller-mágus Stephen King egyenesen kihagyhatatlannak tartja. (S ha már ilyen pletykás napomat fogták ki, kikotyogom azt is, hogy Sabisch ezúttal sem unatkozhat, mert ebben a regényben a feleségét gyilkolják meg.)

Fordította: Huszár András

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Agave Könyvek, 2013

»Scott Turow: Ártatlanságra ítélve – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg