Színek az árnyékban (Graffitiregény) | Bódi Péter: Szétírt falak

Írta: Hepper Richárd

Nyilván utálod. „Haegy­szer­meg­lá­tom,­le­nyo­mom­a­festék­sprét­a­torkán” meg ilyenek. Egyrészt igazad van. Másrészt meg szart se tudsz az egészről. De az is lehet, hogy tök normálisan állsz hozzá. Persze tudni te sem tudhatsz semmit. Honnan is tudhatnátok?

Szóval nyisd ki a könyvet. A végén. Mert ha nem vagy skalpig a szcénában, kizárt, hogy vágod a belső szlenget. „Utolsó kan­námmal felnyomtam a secondot, míg másik writer a crew-ból beadta a boomingot, de vigyázni kellett, nehogy fedje korábbi king burnert, máshol az end to end.” Anyád! Hátul a szótár, elég egyszer meglesni, hogy érezd a témát, aztán szépen minden frankó lesz.

Ez egy amolyan graffitiskönyv. Aki írta, benne volt, a sztorik egy része az övé, másikat hallotta, azok se kamuk. Az egész olyan, mintha leülne veled szemben egy vonaton és elmondaná az egészet. Néha még ki is szól: „mutatok róla képet”, „Te hogy csinálnád?” satöbbi. Félfiktív önéletrajz, valós elemekből. Viszont regény is. Van benne történet, jellemfejlődés, tanulság, minden, ami kell. A vége meg…, na nem lövöm le.

Intelligens, kreatív arc a lakótelepről. Inkább az egyházi suli mellé, mint a suliba jár, piál, fúj, csajozik, fúj, szív és fúj, eközben a szülők szép csendben válnak. Megjelenik másfél Nő, skacok, banda, ranglétra, zsaruk, bonyodalom (ez általában valamiért együtt jár), akciók, dráma, fordulópont, kis csavar, halk tubikántinjúd, végefőcím. Hogy ennyi lenne? Neeeem.

Egyik dolog, ami pirít, az a hangulat. Az egésznek piszok nagy hangulata van. A bevásárlóközpont előtti zsemle-vaj-sör, a százhetvenkettedik „hasmenés” után fura beteg­ségeket kutató dokinő, vagy az, ahogyan szakadt arcként elkéred a csajt a szülőktől (a titok: légy te az elveszett kiskutya, tuti nyerő), mind-mind egy életérzés. Az olcsó piát vedelő, parkokban ténfergő srác, aki mellesleg Vonnegutot, Huxley-t olvas, Keresztapát, Bergmant és Fellinit néz, Joy Divisiont, és Jefferson Airplane-t hallgat, (de Gainsbourg Je t’aime-jét is kapásból vágja), nagyon odaver. Egyik pillanatban Warholról, Basquiat-ról, a bécsi akciófestészetről beszél, máskor szétver egy kempingházat. Hamisítatlan lakótelepi fíling, a csajok félrevonulnak sugdolózni, a srácok csapatokban járnak vizelni, nem ismerős? Ha nem, öreg, mit hagytál ki…

Az egész egy baromira hiteles körkép a jelenkor egy olyan szegmenséről, amit a családi filmek már és a híradók még nem mutatnak. A társadalom perifériája, ahol szerinted tévelyegnek, szerintük utat keresnek a fiatalok. Tudod, akiket mindenki félt, akikre mindenki vigyázni akar, és akiket igazából rohadtul elfelejt bárki is megkérdezni, mit gondolnak.

Pedig gondolnak. Ha épp nem verik/veretik véresre a fejüket, megvan a maguk véleménye az „öltönyösök” drogstratégiájáról, ami igazából a termesztők/terjesztők legszebb álma, az oktatási rendszerről ‒ ahol egy kamaszt addig zavarnak át Homéroszon, míg végleg megutálja az olvasást –, meg egy rakat más dologról. És tudod mit? Nemegyszer igazuk van.

Egyébként nem rosszak benne a jellemrajzok, a korrajz se. Filmekből szocializálódott zsaruk (ez a rész zseniális volt), valamiért porcelánfetisisztává váló nagymamák, remegő kezű, csontsovány, üres tekintetű jövendő droghalottak mozognak olyan kis szösszenetek mellett, mint az utca műgyermekei, a nagy változtatást két nap múlva elfelejtő szülők ‒ akik mellesleg pingpongoznak egymás közt a gyerekkel ‒, vagy az egyetlen tag, aki folyton feketében járt, mégse volt depresszív… Találó még a csapat, ahol annyira más az emberek érdeklődési köre, hogy inniuk kell, hogy beszélgetni tudjanak.

Agyas könyv. Pár laponként pofán csapja a társadalom hülyeségeit, mondja a frankót. Máskor végigmegy a témákon, amiken majd’ mindenki végigment valamikor ‒ a kivétel később politikus, über­király­manager, ilyesmi lett. Létezik-e önzetlenség, van-e szerelem, vagy csak a hormonok kicseszett játéka ez az egész, mi lesz, ha meghalunk, és ki fog ránk utoljára gondolni? Tényleg végtelen számú univerzum van-e, és van-e olyan, ahol éppen Te írod ezt, és én olvasom? Mi értelme, és van-e értelem egyáltalán? Van néhány válasza, némelyik egész jó.

Na, most érünk a kritikus ponthoz. A festékszórók szimfóniája. Szenvedély, ami keresztbe-kasul átjárja a lapokat. Tinta- és festékszag, vagányság, para, menekülés. Egy külön világ. Néha olyan, mint egy számítógépes játék, ahol egyre hajt a vágy, minél ismertebb lenni, gyűjtögetni a kis risz­pekt­pon­tokat. Néha aztán kiderül, hogy a jók is maradhatnak ismeretlenek és közepes arcok lehetnek menők, ha útközben elég ember ismertek meg…, itt meg olyan, mint az élet. Nem limonádé világ. Elrabolt „kannák” (festékspray-k), bevert fejek, kések és raklapok (ez utóbbi FEJtörőként szolgál). Háttérben folyamat a Yard, meg egy olyan zsír törvény, hogy előbb kerülsz sittre, mint ha sikkasztottál volna. Debrecenben egy graffitis börtön helyett az öngyilkosságot választotta. Még ha zavar is a firka, őszintén: arányos? Jó észrevétel a könyvben: ez a törvény csupán annak a beismerése, hogy az illetékesek cseszett nagy kudarcot vallottak.

Amúgy tudtad? Valódi writer nem mázol ki friss falat, tiszta terepet. Oké, akkor csak nagyon ritkán. Legtöbbször megvárja, míg megjelennek a menetrendszerű horogkeresztek és anarchiajelek, néhány ivarszerv, gyűlölködő feliratok. Ezeket már inkább büszkeség, mint szégyen fedni. Ellenben szemrebbenés nélkül ír tele bármit filccel ‒ vagy kaszakővel ‒, ami tömegeket szállít. Érted? Ezt én sem. Hopp.

Ja, hogy könyvként milyen? Jó! Sőt! Kicsit elsőkönyves, a szerelmi szál meg a csajos részek talán hangyányit gyengébbre sikeredtek, csak épp olyan hangulata van, hogy ezek a hibákat pont le…ojom. Kicsit még egyenetlen, meg-megdöccen, majd szépen megy tovább. Mintha egy kamasz írta volna. Egyébként szinte. (Komolyan, egy tanfolyamon órák alatt írta unalmában)

Viszont hiteles. A bulik, a szülők, a lógás, a lakótelep, a zsaruk, a kihallgatás tényleg ilyen. Nekem elhiheted. A drogprevencióról csak hallottam, de úgy fest, nem hasból írták. Azt sem.

Ráadásul vannak benne olyan részek amik büntetnek. A zsarus rész (szinte a 80-as évek magyar krimiírói előtt tiszteleg), néhány szociológiai fejtegetés, megjegyzés, kerek perec zseniális. Író írta, bár palántaként (Toy, hehe). És a vége. A legtöbb, lázadásról szóló könyv/film végén a főhős hátraarcot vág, és beballag a „normális” arctalan tömegbe (gondolom ez a múlt rendszeri „vörös fark” szociológiai megfelelője). A Szétírt falak úgy kábé a 150. oldaltól kezdve olyan irányt vesz, hogy végig „ugye­nem, ugye­nem” mantrát hajto­gatva olvastam tovább. És a vége… és nem mondhatom el…

Ez a legrosszabb az egészben. Legszívesebben leülnék és a könyv utolsó harmadánál beinduló szálat iskolai tankönyv mintájára végigvenném, végigelemezném Veled. Hogyan, mit, mikor, mi a tanulság, a vége egyáltalán. Nem hiszem, hogy szándékosan (ha mégis, le a kalappal), de olyan mondanivalókat, úgy visz végig, hogy az iskola. És nem mondhatom el… szemétség!

Úgyhogy, szerintem, érdemes elolvasni. Ha hasonló közegben nőttél fel, azért, ha nem, pláne. (Meg hogy végre ki tudjuk végre tárgyalni a végét… francba­francba­francba). Messze nem tökély (a borító meg nagyon-nagyon semmilyen, bocsi), néha döcög, de olyan, mint az az értelmes, lázadó tini a vonaton. Dumálsz vele, jól érzed magad, bepillantasz a világába, majd mikor leszáll, elgondolkodsz: Basszus!

Bódi Péter: Szétírt falak
Ab Ovo Kiadó, 2012

»Bódi Péter: Szétírt falak – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg
• Olvass bele!