Jacques Le Goff: Középkori hősök és csodák (részlet)

Artúr

Artúr a középkor egyik legismertebb hőse. Alakját valószínűleg történelmi személy ihlette, de ez utóbbiról szinte semmit nem tudunk.

Artúr azoknak a középkori hősöknek a jellegzetes képviselője, akik valóság és képzelet, fikció és történelem között mitikus alakokká váltak, ugyanúgy, ahogy a tényleges történelmi személyek a történelemtől eltávolodva mítosszá lettek, és a képzeletvilágban a fiktív hősökkel egy sorban kaptak helyet. Látni fogjuk, hogy a középkor két nagy hőse, Artúr és Nagy Károly hogyan fejlődik egymással párhuzamosan, olykor egymás útját keresztezve, történelem és mítosz között.

Artúr a IX. században bukkan fel Nennius Historia Britonum (A britek története) című krónikájában. Nennius szerint amikor Nagy-Britanniát lerohanták a szászok, egy Artúr nevű hadvezér a brit király oldalán harcolt a megszállók ellen. Állítólag egymaga kilencszáz ellenséget ölt meg. Artúr tehát mindenekelőtt kivételes képességű harcosként, a britek védelmezőjeként lép be a történelembe, és a kora középkorban elmosódott alakja egyértelműen a kelta szájhagyományhoz kötődik, különösen a walesi Mabinogion-hoz, amely a hős gyermekkorát meséli el. Artúrt összevetették más kultúrkörök hőseivel, főleg az indoeurópai népek háromfunkciós hőseivel vagy az európai, sőt germán folklór alakjaival. De bármilyen legyen is a hős Artúr, az, akit a nyugati középkor megalkotott és ránk hagyományozott, kelta hős, és szorosan kötődik a brit nemzeti ideológiához.

Artúr születéséről egy feltehetőleg walesi krónikás, Geoffrey of Monmouth (Galfredus Monmutensis) oxfordi kanonok számol be Historia Regum Britanniae (A brit királyok története) című, 1135 és 1138 között írt művében. Geoffrey a rómaiakkal érkező Brutusszal, az első brit civilizáció megteremtőjével kezdi Britannia királyainak történetét. A rómaiak és a barbárok egyesüléséből született britek fölött királyok sora uralkodik egymás után, mígnem az utolsó, Uther Pendragon Merlin varázsereje segítségével megtermékenyíti szerelmét, Ingerne-t, aki egy Artúr nevű fiúnak ad életet. Artúr tizenöt évesen király lesz, és sorozatos győzelmeket arat a rómaiak és a nyugat-európai népek fölött. Meghódítja egész Nagy-Britanniát, az északi szigeteket, majd a kontinenst is egészen a Pireneusokig, miután megölte az óriást, aki rettegésben tartotta a Saint-Michel-sziget környékét. Unokaöccse, Mondred azonban elveszi tőle feleségét és királyságát. A harcokból hazatérő Artúr végez vele, de maga is halálos sebet kap, és a walesi partok közelében található Avalon szigetére viszik, ahol vagy meg kell halnia, vagy meg kell várnia, míg meggyógyul, hogy visszaszerezhesse királyságát és birodalmát. Artúr rövid időn belül központi hős lesz a középkori képzeletvilág egyik leggazdagabb és legnagyobb hatású irodalmi szövegegyüttesében, az Artúr-legendában.

Ennek az irodalmi alkotófolyamatnak lényegi mozzanatait jelentik Chrétien de Troyes 1160 és 1185 között született verses regényei, valamint a XIII. század első feléből származó, prózában írt Artúr-legenda. Láthatjuk, hogy a középkori irodalom teremtő képzelete milyen meghatározó szerepet játszott a hősök és csodák képzeletvilágának megalkotásában. A képzeletvilág története lehetővé teszi, hogy megadjuk a középkori irodalomnak az őt megillető elsődleges helyet a korszak kultúrájában, mentalitásában, ideológiájában és még inkább abban, ahogy mindez tovább él a későbbi századok során. Artúr a „kelta anyagnak” (matière de Bretagne) nevezett nagy irodalmi terület központi figurája. Egész sor további hőst hívott életre vagy gyűjtött maga köré, akik közül a legdicsőbbek Gawain, Launcelot és Perceval. Megteremtette a középkori keresztény Nyugat egyik ritka utópikus intézményét, a Kerekasztalt, amelynek lovagjai kivételes hősök, ahogy ezt „A lovag, a lovagság” című fejezetben is látjuk majd. Artúr biztosítja a kapcsot az általa megtestesített hősi harcos és Merlin között, akinek jóslatai és segítsége születésétől haláláig elkísérik. Hozzá köthető az a rendkívüli csoda – a Grál –, mely nem kapott helyet ebben a könyvben, mert gyakorlatilag eltűnt a képzeletünkből. A Grál mágikus tárgy, mely az idők során valamiféle kehely formáját öltötte, s a keresztény lovagoknak, különösen a Kerekasztal lovagjainak kötelességük, hogy e tárgyat felkutassák és megszerezzék. Ebben a mítoszban ér a tetőpontjára az a középkori törekvés, mely a lovagi eszményt keresztény elemekkel színezi át. A Kerekasztal utópiája arra is rávilágít, hogy a hősök és csodák világa a középkori társadalom és kultúra ellentmondásait is magában hordozza. A Kerekasztal az egyenlőség világáról szőtt álom, mely nem valósulhatott meg a középkori társadalomban, hiszen ez utóbbi egyenlőtlenségre épült, és szigorú hierarchia jellemezte. A feudális ideológiában ugyanakkor érezhető a törekvés, hogy a társadalom felső rétegében, a nemesség és az arisztokrácia körében egyenlőségre alapuló intézményeket és viselkedésformát hozzon létre. Ezt jelképezi az a gesztus, amikor az úr és vazallusa szájon csókolják egymást. A Kerekasztal nemcsak a világegyetem egészére, a Föld teljességére utal, hanem egy olyan egyenlőség iránti álom megtestesítője is, amelynek Artúr a biztosítéka, s amely társadalmi szinten az arisztokrácia világában valósulhat meg.

Csakhogy Artúr harcos- és lovagszerepénél is fontosabb, hogy a középkori politikai szerveződések első rangú vezetőjét jelképezi, a király mitikus megtestesítője. Jellemző, hogy Artúr igazi neve már nagyon korán Arthurus rex lesz – ezt láthatjuk például a dél-olaszországi Otranto székesegyházának XI. századi padlómozaikján –, és az európai költészet képzeletvilágában Artúr egy olyan király jelképe lesz, aki, bár mitikus vonásait elvesztette, szakrális jellegéből megőrzött valamit. Artúr egyfelől jelenvaló és mitikus, másfelől millenárius király. A középkori férfiak és nők gyakran álmodoztak arról, hogy a földön elérkezik a Hit és az Erény uralma, az az Apokalipszisben megjövendölt Millennium, melyet egy történelmi király irányít. Ez a téma Keleten nagyon népszerű volt, ebből született a rejtőzködő emír alakja. Nyugaton olyan uralkodók töltöttek be hasonló szerepet, mint Rőtszakállú Frigyes, aki állítólag nem halt meg, csak alszik egy barlangban, és különösen Artúr, aki Avalonban várja, hogy visszaszerezze uralmát. Ez a Rex quondam, rexque futurus, az egykori és majdani király témája.

A Kerekasztal mint mitikus tárgy szorosan kötődik Artúr alakjához, de még jobban összefonódott a nevével az a különleges, személynevet viselő tárgy, mely a nagy harcosokat és nagy lovagokat jellemzi: a kardja. Bűvös kard, mely olyan nehéz, hogy csak ő tudja forgatni, csodálatos módon győzi le vele ellenségeit, harcosokat és szörnyeket, főleg óriásokat, és amikor ez a kard egy tó mélyére süllyed, Artúr élete és hatalma véget ér. Ennek az Excalibur nevű kardnak az eltűnése jelenti az Artúr halálát elbeszélő alkonyi epizód tetőpontját, s ezt a kardot élesztette újjá a nagy brit rendező, John Boorman Excalibur című filmjében. Nagy Károly és Roland is rendelkeznek ilyen külön nevet viselő karddal: Joyeuse, Durandal, Excalibur a kivételes hősök csodás társai. Artúr mindenekelőtt a középkor által kidolgozott értékek egyesülését jelképezi. Bár tagadhatatlanul nyomot hagyott rajtuk a kereszténység, ezek alapvetően világi hősök világi értékei. Artúr magába foglalta a feudális értékek két egymást követő korszakát, a XII. századi vitézséget és a XIII. századi udvariasságot. Egyesítette magában az indoeurópai hagyomány királyainak hármas funkcióját: az első, vagyis szakrális funkciót, a második, hadvezéri funkciót és a harmadik, civilizációs funkciót. Tökéletesen megvalósítja azt a tervet, amelyet a középkor neves szakértője, Erich Köhler oly pontosan definiált: „A feudális világ lovagi-udvari kultúrájának kettős terve a történelmi legitimáció és a mítoszok kidolgozása volt.”

Mint minden hős, különösen a középkorban, Artúr szorosan kötődik bizonyos helyszínekhez. Azokhoz, ahol csatáit vívta, ahol uralkodott és ahol meghalt. Mindenekelőtt küzdelmeinek, hódításainak, győzelmeinek helyszíneihez: ilyenek a kelta vidékek, Írország, Wales, Cornwall, Armorica. Aztán a Cornwallban található Tintagel, ahol Artúr megfogant, és Camelot, Artúr birodalmának képzeletbeli fővárosa Cornwall és Wales határán.¹ A csodás szigetek, mint Avalon. A Glastonburyben, Wales határában található angol kolostor, bencés apátság, ahol 1191-ben állítólag megtalálták Artúr és Ginevra királyné földi maradványait. Csakhogy a kelta világtól távol van egy különös hely is, mely az élet és halál között lebegő Artúrhoz, a várakozó királyhoz kötődik. Ez a hely az Etna, amelynek belsejében állítólag ott fekszik a szenvedésétől megszabadult Artúr, aki nyugodtan várja, hogy csodás módon visszatérjen a földre, vagy felemelkedjen a paradicsomba, ahogy ezt egy angol szerző lebilincselő mesegyűjteményében, Gervase of Tilbury (Gervasius Tilburiensis) XIII. század elején született művében olvashatjuk. Artúr tehát ahhoz is kapcsolódik, amit én a purgatórium születésének neveztem, egy olyan korszakhoz, amikor még nem tudták, hogy ezt a helyet Írországba vagy Szicíliába képzeljék-e, s így ez a kelta király egyik első lakosa lett ennek a kereszténység számára oly vonzó purgatóriumnak.²

A keresztény Európában azonban – és ez a vonás mind a mai napig megmaradt – nincs teljhatalmú hős, és minden csodának megvan az árnyoldala is. A hős is csak ember, minden ember bűnös, és a feudális hűséggel szemben óhatatlanul megjelenik a gonoszok árulása. Másfelől pedig, bár a monarchikus ideológia a király személyét hősnek állítja be, távol állnak tőle azok a reneszánsz vagy klasszikus korra jellemző törekvések, melyek a királyt abszolutista vonásokkal próbálják meg felruházni. Artúr bűnös, Artúrt elárulják. A bujaságát legyőzni képtelen Artúr saját húgával egyesül, s e vérfertőző kapcsolat gyümölcse Mordred. A nagy személyiséghez nagy bűn illik, a királyok és a hősök (ezt példázza Nagy Károly is) gyakran követnek el vérfertőzést. A bűnben fogant Mordred az áruló, akinek a halála Artúr halálát is előidézi; s bár nem ez volt az egyetlen árulás, amelyet elszenvedett, hiszen felesége, Ginevra is megcsalta vazallusával, Launcelottal, Artúr maga is többször hűtlen volt Ginevrához.

Geoffrey of Monmouth nyomán Artúr sikere egyre nőtt. A siker elsődleges záloga az angliai Plantagenet-ház politikája volt. A hősök politikai célra való felhasználása a fontos történelmi jelenségek egyike, főleg a középkorban és ezen belül az európai történelemben. Az angol királyok Artúrt magasztalták a németekkel és a franciákkal szemben, akik ebben a történelmi-mitikus rokonságért folytatott küzdelemben egyre inkább kisajátították Nagy Károlyt. Így játszott szerepet az európai történelemben egy kétarcú páros, Artúr és Nagy Károly, akik hol erősítették egymást, hol ellentétben álltak egymással.

Artúr olyan nagy sikert aratott, hogy a XIII. század elején Heisterbachi Cézár ciszterci szerzetes Dialogus miraculorum című művében elmeséli, hogy a szerzetesek egyszer elbóbiskoltak az apát szentbeszéde alatt, mire a szónok felemelte a hangját, és ezt mondta: „Figyeljetek jól, testvéreim, nyissátok ki a fületeket, mert egy soha nem hallott, rendkívüli történetet fogok elmesélni nektek. Volt egyszer egy király, akit Artúrnak hívtak.” Erre a szerzetesek felébrednek, és izgatottan várják a folytatást. Artúrból még a kolostorokban is hős lett. Azt, hogy Artúr népszerűsége a középkorban messze túllépett az arisztokrácia körein, meggyőzően bizonyítja az Artúr keresztnév sikere abban az időszakban, amikor a XIII–XIV. századi nyugati kereszténységben kialakul a névadás modern gyakorlata, vagyis – a városi lakosság körében – elterjed a név és a keresztnév együttes használata. Michel Pastoureau meggyőzően mutatta ki, mennyire elterjedt az Artúr és több más keresztnév, melyek a Kerekasztal legismertebb lovagjainak nevéből származtak, és arra is felhívta a figyelmet, hogy a keresztnév sohasem jelentés nélküli, ez „az első társadalmi bélyeg, az első megkülönböztető jel, az első embléma”. Közel negyvenezer, a XV. század vége előtt keletkezett francia pecsétfeliratot tanulmányozott abból a szempontból, hogy milyen gyakran szerepel rajtuk a Kerekasztal lovagjainak neve. Kutatásaiból kiderül, hogy az „Artúr király”-játékból valódi urbánus jelenség lett, egyes területeken ugyanis, például Németalföldön és Itáliában szenvedélyes lelkesedés övezte Artúr alakját egészen a XVI. század közepéig. Franciaországhoz visszatérve ebből az Artúr körül kialakult névadás-antropológiai vetélkedésből Trisztán került ki győztesen, 120 előfordulással, utána következik Launcelot, akinek 79-szer említik a nevét. De Artúr is ott van közvetlenül mögötte a maga 72 előfordulásával, jelentősen megelőzve Gawaint (46 példa) és Percevalt (44 példa).

Jacques Le Goff: Középkori hősök és csodák
Európa Kiadó, 2012

• Recenziónk: A legenda szükséglete
• Fülszöveg