Käbi Laretei: Hová tűnt az a nagy szerelem?

1958. január 2.

Kedves rendező úr!

Ezúttal válaszolni fogok a kérdéseire, 1) 2) 3), szép sorban; örülök, hogy kérdez. De hadd legyek én is kicsit tolakodó, hadd tegyek fel én is kérdéseket. Személyes dolgokról van szó, nem hittem volna, hogy ezeket a dolgokat tudni akarja, azt hittem, amíg lehet, tartani szeretne bizonyos távolságot. Én lassan akartam magát megismerni. Ehhez képest öles léptekkel haladunk előre. Hova? Nem tudom, de már olyan messzire jutottunk, hogy a férjemmel kapcsolatos kérdésekre is válaszolnom kellene. Hogy egészséges-e, vagy rosszul érzi magát – de valószínűleg nem erre kíváncsi, hanem arra: hogy él Käbi a férjével, akit „szeret”, vajon boldog-e a házassága, s ha igen, hogy írhat nekem ilyen leveleket, miért van rá szüksége. És írhatok-e Käbinek nyíltan, nem kerül-e a levelem illetéktelen kezekbe, mennyire „magán” a magánélete, megcsalja-e a férjét stb. stb. stb.

Őszintén akarok mindenre válaszolni, de annyival könnyebb volna szóban, mint írásban…

All right. De közben jönnek az én kérdéseim is, párhuzamosan a maga kérdéseivel: Nős? Magányosnak látszik – magányos? Valóban sokat gondol rám? Vajon azt képzeli, ki vagyok éhezve valamire, pl. erotikus értelemben, vagy unatkozom, és kalandot keresek? Fél ettől a lehetőségtől, vagy soha eszébe sem jutott? Van bátorsága végiggondolni az egészet, vagy csak élvezi a jelent, és mint a strucc, homokba dugja a fejét? (Én magam nagyon szeretném, de az utolsó levele után ezt már ijesztően nehéz lenne megtenni.) Hogy érzi magát a sikere után, milyen érzés túl lenni a bemutatón, most, ezen a bemutatón, és általában?

Kedves barátom, aki ugyanazon a napon született, mint én; úgy érzem, mintha ikertestvérem volna, köszönöm legutóbbi szavait. (Ezeket: „Június 14-én született? Én is. Drága Käbi!”)

Mintha egy függönyt lebbentett volna fel, sebezhetőnek és érzékenynek érzek egyszerre mindent, és félek!

Igen, természetesen szeretem a férjem; és bárcsak hozzátehetném: „és nem tudok nélküle élni”, vagy „rajta kívül nincs a szívemben hely semmi másnak”, vagy azt, hogy „érte élek” – de ilyeneket nem mondhatok. Aki muzsikus, azon a kezdetektől fogva átok ül, mert ez nem olyan hivatás vagy olyan adottság, amit az ember az életében egyszer csak megtalál; az ember hozzá van láncolva a zenéhez egészen kicsi korától kezdve (én hétéves korom óta).

Nem élhetek olyan típusú női életet, amely a vágyakozásra vagy a beteljesülésre épül, amit egy férfi vagy egy gyerek jelent. Nem élhetek pusztán egy férfiért vagy egy gyerekért. A zenéért vagy a zenével élek gyerekkorom óta, akár tetszik, akár nem! Minden egyéb ráadás, néha többlet, gazdagság, luxus, de soha nem az egyetlen, amiért élek. És még ebben a helyzetben is hűtlenségre vagyok ítélve. Ott tartok, hogy nem tudnám eldönteni, mit áldozzak fel előbb: az embereket vagy a művészetet, és e miatt az érzés miatt szégyenkeznem kell. De olvassa el Goldmund történetét. [Hermann Hesse: Narziss und Goldmund (a szerző jegyzete)] Egyszerűsített formában minden benne van. (Egyébként is nagyon kedvelem azt a könyvet.)

Tudom, hogy most túl sokat kapsz belőlem, és túl gyorsan…

Bocsánatot a csúnya kézírásért, főként ebben a levélben, de betegnek érzem magam. A következő levelem szebb lesz.

K.

Még valami. Nem vagyok jól, holnap kórházba megyek, ahol átszúrnak vagy kikotornak, nem tudom, mit csinálnak velem, fáj az egész arcom, fejem, orrom, arcüregem – ha az agyam is elgennyesedik, valószínűleg észreveszi majd a leveleimen. Pokoli karácsony vár rám, pokoli újév, pocsék minden, láz, fájdalom, rosszullét, veszekedések, problémák, mindenki beteg (igen, a férjem is, bár már elkezdett próbálni). Az angol impresszárióm végleges választ vár az 1959-es programomra, mama a legrosszabb tulajdonságait mutatja, melyeket magamban is felismerek (miért azt öröklöm, ami a legrosszabb a mamában és a papában is, ha éppen fordítva is lehetne?) – hervasztó, lehangoló környezet!

A drámai eseményt, amit nem tudok leírni, majd elmesélem szóban, ha találkozunk, túl hosszú. De semmi köze a kapcsolatunkhoz vagy a levelezésünkhöz.

Most valamit a hűtlenségről. Én is éppolyan hűtlen vagyok, mint maga, és éppolyan sokat szenvedek tőle, mint maga, de ezt meg kell magyaráznom.

Nem hiszek a hűségben, viszont hiszek az abszolút őszinteségben. Soha nem tudok hűséges maradni senkihez, viszont szerencsés vagyok a férjemmel, mert őszinte tudok lenni hozzá, és ugyanolyan nagy bizalmat kapok vissza tőle is. Azt hiszem, ez különleges: mindig biztos voltam benne, hogy én minden őszinteséget képes vagyok elviselni, de mielőtt a férjemet megismertem, senkivel nem találkoztam, aki erre hasonló módon képes lett volna.

Hűnek lenni egyszerűen lehetetlen, ha ez alatt a folyamatos közelséget, melegséget és néma összetartozást értjük. Minden emberben sok egyéni vonás van, és ami egyéni és oszthatatlan, az bizonyos módon hűtlenséget jelent. Nem tudom megosztani mással azokat az élményeimet, melyeket olvasás közben szerzek, és én sokat olvasok, nem tudom megosztani a másik ember iránt érzett szenvedélyes érdeklődésemet és odaadásomat, ami néha nem hagy nyugodni mindaddig, amíg meg nem ismerhetem egy másik ember legrejtettebb vonásait, melyeket eddig nem ismertem – és ezeket a dolgokat nem tudom megosztani a férjemmel, tehát hűtlen vagyok. Említettem Hermann Hesse Narziss és Goldmund című regényét: Goldmund, a művész vándorútján eljut egy városig, ahol pestis tombol; úgy érzi, be kell mennie a városba, kezébe kell vennie a haldoklók vagy a holtak fejét, hogy lássa, és megtalálja, amit keres! Bennem is majdnem ilyen erős ez a szenvedély (ami persze tragikus élményekkel jár) – emlékeztessen rá egyszer, hogy elmondjam magának, hogyan halt meg az anyai nagyanyám!

De őszinte akarok lenni. Fiatal koromban nyolc évig együtt éltem egy férfival; hazugságban, az elejétől a végéig, bár ezt magamnak sem mertem beismerni. Amikor összeszedtem magam, felismertem az igazságot, és vállaltam, hogy annak megfelelően éljek. Drágán megfizettem azokért az évekért. Még ma sem hegedtek be teljesen a sebeim. (Mégsem szeretném utólag meg nem történtté tenni, ami megtörtént.) Most már tudom, mennyire fontos a teljes őszinteség, ami számomra alapfeltétel. Ha valaki nem képes rá, nem tud velem élni. Elviselem az őszinteséget, ebben az értelemben van hűség a házasságomban, még ha nem is a szó hagyományos értelmében.

Érti ezt, Ingmar? A testi dolgokról nem akarok írni, annak nincs ilyen jelentősége. Ennek a nyolcéves pokolnak számomra az a tanulsága, hogy az ember ne éljen vissza a testével; ha valaki hűtlen, akkor azt tiszta lelkiismerettel vállalnia kell. Én nem követelem meg ezt a fajta hűséget a férjemtől, mégpedig azért nem, mert szerintem a házasságban az ember semmit nem követelhet meg; azokban az esetekben, amikor a férjem „megcsalt” (micsoda hülye szó), megértettem, hogy elkerülhetetlen volt, és hogy én magam is mindig „hibáztatható” (másik hülye szó) vagyok miatta. Fájni fáj, nem mondom, de a fogorvosi kezelés is fájni szokott, el kell tudni viselni. Az a legfontosabb, hogy az a fél, akinek rossz a lelkiismerete, az arra alkalmas vagy megfelelő időpontban nyugodtan elmondhassa, ami a szívét nyomja, a szokásosnál nagyobb gyengédséggel legyen meghallgatva, és hogy ezek soha ne adódjanak össze az idők folyamán valamiféle bűnlajstrommá, amit alkalomadtán bosszúból az orra alá lehet dörgölni.

Helyesnek tartja, ha valaki így próbálja berendezni az életét? Ez is csődöt mondhat egyszer, ki tudná megakadályozni, és hogyan?! Semmiképp sem úgy, hogy megvon magától valamit, ami életfontosságú.

Istenem, de sokat írtam, és még mennyi mindent szeretnék elmondani!

Nem beszélek magunkról a férjemnek, mert nem tudom, mi ez, ami köztünk van, és mert nem akarok fájdalmat okozni neki egy olyan pillanatban, amikor nincs ereje a védekezéshez – és jelenleg nincs.

A foglalkozásunk miatt nagyon rendhagyó módon élünk, mindketten nehéz természetű emberek vagyunk, hol egymásra találunk, hol újra elveszítjük egymást, és a sebeink újra felszakadnak. Velem nagyon nehéz együtt élni, és az én segítségemmel most már ő is elérte, hogy vele is nehéz. Amikor megismerkedtünk, én már én voltam, de ő nem ő. Olyan ember volt, aki neveltetése (Djursholm, istenem, ezek a svédek!) és néhány nyomasztóan felelősségteljes gyerekkori élménye miatt mindent magába temetett, előzékenyen és kedvesen viselkedett, és mint művész nem bírt kibontakozni.

Én viszont orosz voltam (tedd ki a lelked az asztalra, tépd és mard a másik lelkét, amíg ki nem szabadul fogságából), és meg akartam ütni. Nem számoltam vele, hogy a folyamat fárasztó és fájdalmas, és a végén olyan ember lesz belőle, akivel nem könnyű együtt élni. Kezd kivirágozni a művészete, de engem közben már elkényeztetett a korábbi kedvességével. Voilà tout! Nehéz, nagyon, nagyon nehéz. De ha már ennyi mindent kiszolgáltatok magának, hozzá kell tennem: a házasságomban nincsenek hétköznapok, rengeteg minden történik velünk, külön-külön is sok élményben van részünk, és rengeteget tudunk nevetni együtt, egymáson és magunkon. Azt hiszem, iszonyúan hálásnak és alázatosnak kellene lennem – és mégis nehéz ember vagyok. Nehéz együtt élni velem, nehezen élem meg a művészetemet – nekem a művészet nem boldogság, hanem szenvedés –, de nem tudok változtatni rajta. Nekem az öröm, a tiszta öröm a magányhoz, a vidékhez kötődik, és mindig valami olyan egyszerű dolgot jelent, mint a levegő, az ég, a fák, a tűlevelek, a moha, a „käbi” (ami fenyőtobozt jelent észtül). Szeretem a fenyőtobozokat, ősszel pedig, amikor hull a gesztenye, mindig felszedek néhányat, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, és a selymes gumókat megforgatom az ujjaim között. Most is van egy a táskámban, melyet Linköpingben szedtem fel a földről.

Ingmar, most már tényleg félek.  A leveleidben többet adsz magadból, mint korábban, és ez erősebb hatással van rám, mint ahogy hittem vagy szerettem volna. Persze én voltam az, aki nagy bátran, szinte vakmerően felhívtalak. A nagy örömhöz, az egyensúly kedvéért, hozzá tartozik az éppolyan nagy kétségbeesés – és én nekifutok, és fejest ugrom a vízbe.

Jan. 28.: tévéfelvétel, ha jól leszek. Ha A nap végét nem hozzák el addig Gävlébe, meg kell néznem, esetleg 27-én. Ha igen, akkor eljössz te is? Vagy ez túl nagy kísértés? Stockholmban találkozunk? Febr. 7.: nyilvános koncert a rádiózenekarral Helsingforsban. Szeretnék együtt repülni veled.

Ingmar, ha mindezt nem akarod tudni, csak arra gondolj, hogy lázam van.

Käbi

Käbi Laretei: Hová tűnt az a nagy szerelem?
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk: Bonyolult érzelmek
• Fülszöveg