Lélek-törékeny ifjúság | Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés

Írta: virginiawoolf

Mi menthet meg egy életet? Egy gondolat? Talán egy másik ember szerelme? Vagy éppenséggel egy könyv? Előfordulhat, hogy a három így együtt, esetleg külön-külön. De az is lehet, hogy egyik sem, mivel hogy: „mindenkinek önmagát kell megmentenie.”

A lányregényes cím ellenére A házassági összeesküvés mindezen kérdésvariációk özönét kínálja. Az viszont már egyértelműen kijelenthető, hogy Jeffrey Eugenides agyafúrt szerelemkönyve nem egykönnyen adja magát – de vajon született már olyan szellemi kalandregény, amelyik igen?

Végre valahára egy három(fő)szereplős nagyregényt vehettem a kezembe! Bevallom, megkönnyebbülten sóhajtottam fel az első oldalak olvasása közben. Abban az esetben ugyanis, amikor egy szerző azzal indít, hogy felsorakoztat kéttucatnyi karaktert, már az elején elveszítem, vagyis hát meg sem lelem a fonalat. Itt és most fellélegezhettem: két férfi, meg egy nő, ezúttal nem okozhat gondot észben tartani a relációkat. Ebben talán nem is tévedtem, bár a többit az olvasóra bízom.

A házassági összeesküvés hősnőjének már a neve is édes allúzió – Madeleine, tudják az emlékidéző sütemény Proust remekművéből. Adott tehát ez a romantikus érzületű lány, aki bár a mában él, a viktoriánus regények szerelmese, és akkor érzi magát igazán biztonságban, ha „egy tisztességes adag Jane Austen” van a közelében. A történet férfi főhőse – Leonard –, a csodálatos elme, aki karnyújtásnyira van az induló szuperkarrier lehetőségétől, de az édes élet helyett a mániás depresszió poklában vergődik. A szerelmi háromszög „néma” szereplője Mitchell, aki évek óta reménytelenül szerelmes Madeleine-be, így a diploma megszerzése után képletes és valóságos lelki kanosszát jár. Ha még nem mondtam volna, mindhárman végzős főiskolások a regényidő kezdetén…

Nem nehéz ezek után kitalálni a folytatást. Sorsszerűen, Madeleine feleségül megy Leonardhoz, Mitchell szenvedés­története kiteljesedni látszik a „maradéktalan boldogtalanságban”, Leonard pedig hol a gyógyszerek, hol pedig a saját agyának fogságában vergődik. Az szintén nyilvánvaló, hogy a három szereplő sorsának alakulása nem mutat ilyen folyamatos ívet. Mivel azonban az ördög – és a regény bonyolultsága – a részletekben rejlik, többet nem árulok el. Illetve annyit még igen, hogy az útkereséseik végén visszapillantva, nem különbözve az előttük járó generációktól, hőseink is elmondhatják magukról a papírízű, ámde Oscarra díjazott igazságot: »Ilyenek voltunk«.

Ennek a múlt században, annak is a nyolcvanas évek Amerikájában játszódó regénynek, mint bizonyára feltűnt, nem a sztori a sava-borsa. Az Eugenides-mű kiinduló- és végpontja maga az irodalom. A fikció valósága az, ami egyfajta jó komornyikként tessékeli be szereplőinket a nagybetűs Élet előszobájába. A házassági összeesküvés szellemi izgalmát pontosan ezért, az érzelem (19. századi regények) és az értelem (dekonstruktivista irodalomelmélet) összecsapása adja. Minden kornak megvannak a divatszerzői, lásd Jane Austen, no meg az ikonikus gondolkodói, mint például a 20. század második felének – Roland Barthes. A regényben szimbolikusan ők vívnak meg az életbölcselet jussáért.

Nem véletlen hát, hogy a regényben amolyan gondolati imamalomként ismétlődik egy-egy idézet, legyen az majd két évszázados bölcsesség vagy tegnapi felismerés.

„…minden írás, már maga az írás mint cselekvés is fikcióképző, még akkor is, ha megtörtént eseményeket írunk le.” (Roland Barthes)

A szerző a regény során újraértelmez, olykor mulatságos iróniával kezel irodalmi toposzokat, irányzatokat. Jól gondolja s még jobban alkalmazza azt a kreatívírás-tudományt, aminek a segítségével körbe-körbe szaladgálhat a posztmodern mókuskerekén. S erről meg az jut eszembe, hogy bármennyire is jól csengett, felülírnám az előbbi mondatomat, miszerint az irodalom lenne a nagybetűs Élet előszobája. Merthogy inkább nevezném átjárónak, olyan folyosónak, amelyik ki-be járást engedélyez a múlt és jövő között, és ahol a jelen tapasztalása mindig az olvasón/befogadón múlik.

Zárógondolatnak eredetileg azt szántam, hogy akinek a családjában, a szerettei között akadt mániás depressziós, NE vegye a kezébe a könyvet, de mégsem ezzel fejezném be. Elképzelhető ugyanis, hogy ahogy nekem, úgy másoknak is van kiért imát mormolniuk a saját siratófaluknál, azt pedig soha nem késő megtenni. S hogy ezen zokogni kell? Igen, én is megtettem. Közben meg nem feltétlenül, mert az elején idézett mondatot megelőzi egy másik: »Senki sem képes arra, hogy másokat megmentsen. Mindenkinek önmagát kell megmentenie.«

Az pedig, hogy ebben egy gondolat, egy másik ember szerelme vagy egy könyv lehet-e segítségünkre, az tulajdonképpen nem igazi kérdés. Ha úgy tetszik, Jeffrey Eugenides regénye választ adhat kezdő és haladó szerelmeseknek éppen úgy, mint életművészeknek és a „maradéktalanul boldogtalanoknak”. Alapmű.

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés
Tericum Kiadó, 2012
Fordító: Kovács Kristóf

»Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg
• Olvass bele!