Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés (részlet)

A szerelem bolondja

Vegyük szemügyre legelőször is a könyveket. Itt vannak Edith Wharton regényei, nem ábécésorrendben, hanem a megjelenés dátuma szerint besorolva, aztán a Modern Könyvtár teljes Henry James-sorozata, ezt az apjától kapta a huszonegyedik születésnapjára, meg a diákévek szamárfülekkel elcsúfított papírkötésű könyvei, zömmel Dickens, némi Trollope, továbbá egy tisztességes adag Jane Austen, George Eliot, no és a híres-hírhedett Brontë nővérek. Mellettük egy halom fekete-fehér papírfedelű Új Irányzatok-kiadvány, elsősorban verseskötetek, például H. D. és Denise Levertow költeményei. Aztán a Colette-regények: ezeket annak idején kizárólag suttyomban olvashatta. Aztán a Couples első kiadása: ez az anyjáé volt. Madeleine hatodikos lehetett, amikor belelapozott a végébe, most meg, saját legnagyobb meglepetésére, ebből ollózott a szakdolgozatához, amit a házassági összeesküvésről írt. Vagyis, röviden összefoglalva, van itt minden, ami egy kisebb, de azért tekintélyes hordozható könyvtárhoz kell. Itt van szinte minden, amit Madeleine még a főiskolán olvasott: egy, látszólag találomra összehordott könyvgyűjtemény, melynek fó­kusza az évek során egyre szűkült. A végén már olyan lett, mint egy személyiségteszt, méghozzá a bonyolultabbak közül, amikor nem le­het előre kitalálni, miféle válasz lenne ínyére a kérdezőnek: nem, itt bizony őszintén kell válaszolni, akár még azt a kockázatot is vállalva, hogy végül visszavonhatatlanul eltévedünk őszinteségünk labirin­tusában. Aztán már nincs is más dolgunk, mint várni az értékelést, abban a reményben, hogy a „Művészi” kifejezést kapjuk, esetleg a „Szenvedélyes”-t; sőt beérnénk azzal is, hogy „Érzékeny” – de titok­ban attól félünk, hogy „Nárcisztikus”, vagy épp „Közhelyes” díszeleg majd a lap alján. Végül azonban valami olyasmit kapunk értékelésként, amivel attól függően elégszünk meg vagy sem, hogy miként alakult a napunk, illetve ki az aznapi randipartnerünk: hogyaszongya „Gyó­gyíthatatlanul romantikus”.

Ez volt tehát a könyvtár, amely Madeleine hálószobáját ékesítette. Ő maga is itt feküdt, a fején párna: a diplomaosztás reggelén. Már kiolvasta az összes könyvet, volt, amelyiket többször is, bekezdéseket húzott alá, de segítséget ezúttal egyiktől sem várhatott. Megpróbált tudomást sem venni a szobáról, sem semmiről, ami idebenn volt. Sze­retett volna visszacsúszni a jótékony félálomba, amelyben az utolsó két-három órát töltötte. Tudta, hogy ha teljesen felébredne, semmi sem mentené meg azoktól a kellemetlenségektől, amelyeknek, sajnos, nagyon is a tudatában volt: például az előző este elfogyasztott alko­hol mennyiségétől és sokrétű mivoltától; és attól, hogy lefekvés előtt elfelejtette kivenni a kontaktlencséjét. Tudta, hogy ha erre gondolna, óhatatlanul eszébe jutna az is, tulajdonképpen miért ivott – pedig az ivás egyáltalán nem szerepelt a tervei között. Így aztán, más választása nem lévén, Madeleine eligazította a fején a párnát, hogy kizárja vele a reggeli napfényt, és megpróbált visszaaludni.

De hiába. Mert amikor már épp elaludt volna, a lakás túlsó végé­ből felharsant az ajtócsengő hangja.

Június elején a Rhode Island-i Providence-ben a nap ilyenkor már jó két órája fent jár az égen. A sötétből kirajzolódnak az öböl körvo­nalai, a Narragansett Erőmű gyárkéményei. Úgy kapaszkodik felfelé a nap, mintha csak a Brown főiskola címerétől leste volna el a példát. Való igaz. Láthatta a címert épp elégszer: ott díszlik mindenütt a fő­iskola területén, a zászlókon, az oszlopokon, mindenütt. A címeren bölcs és jóságos arca van a napnak, bár, hála a főiskolát alapító baptis­ták hagyományos pesszimizmusának, felhők veszik körül, mintha azt akarnák sugalmazni a baptisták, hogy a tudatlanság sötétje még nem oszlott el teljesen az emberek világa felett. Ezzel szemben a valóságos nap e pillanatban épp felvette a küzdelmet a körülötte gomolygó fel­hőkkel: és ez a küzdelem meg is hozta a maga gyümölcsét. A felhők közül újabb és újabb, egyre erélyesebb fénysugarak törtek át, hogy halvány reménnyel töltsék el a hozzátartozók szívét, akik, miután egy teljes hétvégét átkucorogtak és átdideregtek, most ott tébláboltak a főiskola körül, abban a reményben, hogy az évszakra fittyet hányó időjárás kivételesen kegyes lesz hozzájuk, és nem rontja el a rájuk váró nap, a diplomaosztás napjának örömeit. Végül pedig ragyogó nap­sütés árasztott el mindent: a Főiskolai Dombot, a György-kori kúriák mértani rendben épített hálózatát, a viktoriánus házak magnóliaillatú előkertjeit, a téglával kikövezett sétányokat és a sétányok mentén fel­feszített drótkerítést – ez utóbbi simán beleillett volna egy Charles Addams-képregénybe, vagy épp egy Lovecraft-sztoriba is.

A nap beragyogta a Rhode Island Művészeti Akadémia gyepét is, ahol egy végzős festő szakos növendék, aki egész éjjel talpon volt, most egy Patti Smith melódiát fütyörészett. Napfény szikrázott a hangszereken (egy tuba és egy harsona voltak azok): a Brown rezesbandájának két tagja érkezett ilyen korán a gyülekező helyszínére. Ebben a pillanat­ban mindketten ideges pillantásokkal méregették a világot, szemük­ben a kérdéssel, hogy vajon hol maradhatnak a többiek. A kelő nap sugaraiban sütkéreztek a kis mellékutcák is, melyek a dombról le, a szennyezett vizű folyó felé tartottak. Napsugár csillant meg minden egyes ajtókilincsen, bogárszárnyon, fűszálon. És mintha csak össze­beszélt volna a kelő nappal, megszólalt, de mint egy startpisztoly, olyan erővel, Madeleine kapucsengője.

Eleinte Madeleine nem is hallotta magát a csengőt, csak a hang­rezgés futott végig a gerincén, akár az áramütés. Tudta ő jól, hogy kik nyomják a csengőt: a szülei, Alton és Phyllida. Azt ígérte nekik, hogy fél nyolckor együtt reggeliznek. És nem éppen tegnap hangzott el az ígéret, de még áprilisban. Ám a szülők hajszálpontosan érkeztek, autóval, egyenesen New Jersey-ből. Egyszer sem álltak meg útközben, annyira várták már, hogy kigyönyörködhessék magukat a friss diplo­más lányukban. Mellesleg erre a diplomára – ők ezt így látták – nemcsak a lányuk lehet büszke, de ők maguk is. Madeleine osztotta ezt a nézetüket, azzal az egyetlen, apró különbséggel, hogy ő nem látott a nap nagy eseményében semmi ünnepelnivalót. Nem volt büszke a diplomájára. Nem, semmi kedve sem volt ünnepelni. Ha jobban belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs, mitől olyan nevezetes ez a mai nap, és hogy mit tartogat számára a jövő.

Először arra gondolt, hogy nem is válaszol. De tudta, hiába, hogy ő nem, mert valamelyik szobatársnője biztos megteszi, és akkor aztán mindenképpen el kell magyaráznia, hogy hová tűnt el tegnap este, és hogy kivel. Madeleine tehát, más választása nem lévén, kikászálódott az ágyából, és, mintegy akarata ellenére, két lábra állt.

Az első pillanatban ez a felállás egész jó ötletnek látszott. Csodák csodája, könnyednek érezte magát; na jó, talán egy kicsit szétesettnek. De aztán kifolyt a vér a fejéből, úgy tűnt el onnét, mint a homok a homokóra felső részéről, le a gerincén, és puff, már be is robbant a fájdalom a tarkójába.

És mindeme zűrzavar kellős közepén, mintha tudná magáról, hogy ő mindenek eredője és kútfeje, újra felharsant a kapucsengő. Madeleine kiment az előszobába, mezítláb vánszorgott a kaputele­fonhoz, felvette, majd lenyomta a kagylót, hogy legalább a csengőt elhallgattassa.

– Halló?

– Hát veled mi van? Nem hallod a csengőt? – Alton hangja, mint rendesen, most is mélyről jött és parancsolóan szólt, fittyet hányva arra a tényre, hogy egy aprócska mikrofonból ered.

– Bocs – nyögte válaszképpen Madeleine –, épp zuhanyoztam.

– Ja, persze, el is hiszem – morogta az apja. – Volnál szíves been­gedni minket?

Madeleine úgy döntött, hogy semmi kedve hozzá. Először is min­denképpen le kell tusolnia.

– Inkább lejövök – nyögte a telefonba.

Most azonban már volt annyi esze, hogy ne engedje el a Beszéd gombot, úgyhogy Alton beszélhetett, amennyit csak akart, ő nem hallotta. Végül mégis elengedte a gombot. – Apu! – szólt bele a te­lefonba, de Alton, úgy látszik, kibeszélte magát, mert a kagylóból néma csend áradt.

Madeleine okosan használta ki a kommunikációban beálló pilla­natnyi technikai szünetet: nekitámasztotta szegény fejét az ajtónak. Hűvös, kellemes érintése volt a fának: rögtön fel is ötlött benne a remény, hogy ha sokáig így marad, homlokával a gyógyító erejű falapnak támaszkodva, talán elmúlik a fejfájása. Sőt, ha valahogy si­kerül megoldania, hogy a fejét idetámasztva hagyja, méghozzá egész napra, de közben azért kimenjen az utcára is, talán valahogy túlélheti a reggelit a szüleivel. Aztán már csak a diplomaosztóra kell valahogy elvergődni, megkaparintani azt a papírdarabot, és azzal belépni a diplomások világába.

Dacosan felemelte a fejét, újra megszólalt.

– Apu!

Csakhogy ezúttal Phyllida ragadta magához a beszéd fonalát.

– Maddy! Mi van veled? Légy szíves, engedj be!

– A szobatársnőim még alszanak. Mindjárt lejövök, ne nyomkod­játok a csengőt!

– De hát szeretnénk megnézni a lakásodat!

– Jó, de nem most. Lejövök. Ne csöngessetek!

Levette a kezét a telefon gombjairól, hátralépett, kihívó arccal mé­regette a készüléket, lesz-e mersze megszólalni még egyszer. Nem volt, Madeleine tehát sarkon fordult, hogy bevonuljon a fürdőszobába.

Fordító: Kovács Kristóf

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés
Tericum Kiadó, 2012

• Recenziónk: Lélek-törékeny ifjúság
• Fülszöveg