Történelmi látlelet szerb módra | Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég

Írta: Zemen Annamária

A kortárs szerb irodalom kiemelkedő alakja, Svetislav Basara új regényében arra vállalkozott, hogy a Parkinson-kór leírásával (ami azonban nem azonos a Parkinson betegséggel) bemutassa a történelmi korok társadalmi zavarait. A Parkinson-kór tehát nem más, mint egy egész könyvnyi metafora.

A regény létező és kitalált történelmi szereplőket jelenít meg, igaz és fiktív életrajzi adatokat használ föl arra, hogy bemutassa a parkinsonizmussá táguló kórt. A töredékekből összeálló Basara-világkép az igaz és hamis állandó harcában ölt testet. A kór csupán fogalmi keret, amelyen belül a szerző játékosan és ironikusan érzékelteti az emberi civilizáció, a történelem és a politika rákfenéit.

Demjan Lavrentijevics Parkinson alakja, identitása nem állandó a regényben. Különböző szereplők személyében bukkan föl egészen váratlanul. (A szokatlan írói interpretációval időnként másfajta elmebajba kergetve a gyanútlan olvasót…) A betegség–egészség problémáját nem sikerül megoldania, de érdekes megközelítésű alapigazságok megfogalmazására szánja el magát:

„Az ember valójában sóvárog a betegségek után – állapítja meg egy helyen –, hogy ne kelljen szembesülnie a vétkekkel, amelyek megbetegítik.” Másutt meg mintha egzisztencialista megközelítéshez folyamodna. „Az ember olyan mértékben azonosul a saját önlétével, ezzel a fantomképpel, hogy teljesen megfeledkezik a saját lényéről, és többé nem lesz képes belátni, hogy az a hamis identitása valójában csak maga a halálfélelem.”

A kettősség bemutatása az egész regényen végigvonul: egészség és betegség, szellem és anyag, háború és béke, vallás és ateizmus, kereszténység és pogányság, geocentrikus és heliocentrikus világkép, teocentrizmus és antropocentrizmus. Súlyos témák ezek már önmagukban is, de így, egy könyvbe sűrítve még elmélyültebb figyelmet igényelnek az olvasótól. Ám ezeket a komoly argumentumokat Basara hol jobban, hol kevésbé kidolgozva, de minden esetben elmaradhatatlan humorral fűszerezve tálalja, igaz ez a humor az esetek többségében – érthetően – fekete.

Basara megállapításai súlyosak, sokszor negatív kicsengésűek, és süt belőlük a csalódottság. „Igaz, hogy a Szovjetunió széthullott, igaz, hogy a politikai rendszer megváltozott, és az átalakulása tovább tart, de Oroszországban lényegében soha semmi nem változik.”

Basara Európa és Oroszország prizmáján keresztül betegségként ábrázolja a történelmet. A visszatérő motívumokra csak legyint, érzékeltetve ezzel, mennyire képtelen saját hibáiból tanulni az emberiség.

„A páciensnek olyan képzete támad, hogy a felesége a segge lyukán át beszél. Ugyan, ugyan! A nők folyton fecsegnek… A páciens papírt zabál. Oda se neki! Az emberek rosszabbat is lenyelnek… A páciens disznók között ébred. Nagy dolog! Leszopta magát az ipse, hiába mentegetőzik, hogy nem szokása inni. Ismerjük az ilyet. Az alkoholista pont arról ismerszik fel, hogy ezt a világért sem ismerné be.”

A regény vezérfonala a nézet, hogy az élet maga egy betegség, és a látszólag legegészségesebb emberek a legbetegebbek: „Maga az ember egy gyógyíthatatlan betegség.” A betegség az ideológiákkal azonosítható. Sőt: helyettesíthető. A 19. és 20. század eszmerendszereivel, a kommunizmussal, a fasizmussal, a szocializmussal, a nácizmussal.

Basara tudatosan szólaltat meg különböző hangokat. Megjeleníti Dosztojevszkijt, Nabokovot, a német Jakob Böhmét, Kemal pasát, Nietzsche gondolatait. Arra utal ezekkel, hogy a történelmi és az életrajzi kronológia minden esetben időbeli paradoxonok csapdáit rejtheti magában. Figyelmeztet az ideológiai hazugságok veszélyeire: nem biztos, hogy minden úgy volt, ahogy az meg van írva. „Mindezek után beláthatjuk, hogy a tudomány nem kutatja, hanem előállítja az »objektivitást«, nem magyarázza, hanem megjeleníti a valóságot.”

Ebben az ironikus, groteszk hangvételű könyvben a történelem és a fikció, vagyis az írói fantázia sokszor fedi egymást. A sokszólamú szerkezet és a szkeptikus írói stílus nyitott kérdést tesz föl. Csupán az olvasón múlik, hogy az igazság és a hazugság között hol húzza meg a határt.

Legvégül egyértelműen kikristályosodik az olvasóban az írói magatartás két fő jellemzője: a szűk látókörű nacionalizmus elvetése és az erős társadalomkritika.

Csak találgatni lehet, Basara miért éppen a betegséget választotta metaforának. (Talán Susan Sontag hatására.) Szintetizáló összefoglalása a sokfelé ágazó történet a gondolatnak: miközben anyagi javakat hajszolva egyre „gazdagabbak” leszünk, ugyanilyen iramban nő bennünk a belső elhagyatottság érzése. Az írás vészharangot kongat: a technológia eszközeinek követhetetlen változása és szellemi kiüresedésünk egyenes arányban áll egymással. Baj van a világgal, a betegség prédájává váltunk.

A végkicsengés pesszimista, hiszen erre a betegségre nincsen gyógymód. Talán csak a humor: „Ej, testvérek, hozták már a sült halat. Őszentségét úgy megörvendeztette a fáintos étek, hogy üdvözült mosollyal függesztette szemeit a halra. Még a hal sem tudta megállni, úgy sülten, visszamosolygott rá.”

Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég
Timp Kiadó, 2010

»Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég  – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg
• Olvass bele!