1. jelenet | Pliniusnak vérzik az orra. A hátán fekszik az ágyában és belebámul a sötétbe. Dioklész rózsaolajba mártott gyapjúpamacsot tömköd az orrába. Ura nehézkesen veszi a levegőt, torka minden belégzéskor sípoló hangot ad. A sápadt fény nem ér fel a plafonig. Dioklész tunikájába törli olajos ujjait, majd a lámpával, a táblákkal és a vesszővel visszaül az asztalhoz. A punoké a legjobb méhviasz, mormogja Plinius, s a vessző belekarcol az írótábla kevésbé finom viaszborításába; az állandó törléstől maszatos és meg van feketedve. Dioklész megtanult írásra használt kezével hallani, csak a világ kis része jut el hozzá. A sötétben lehetetlen megállapítani, milyen magas a szoba. Pliniusnak az az érzése, hogy a plafon akadozó légzését követve ütemesen emelkedik és süllyed. A hátán fekszik, nyaka alatt párna. Két keze mellette pihen. Méhviaszból mindig a legsárgábbat kell keresni, azt, amelyik leginkább mézillatú, mondja. A világ bölcsessége kínok között, sípolva hagyja el torkát a sötétben. Minden mondat utolsó szótagját elnyújtja, és tökéletesen megformálja, de azok ennek ellenére nyögéssé változnak. Plinius most felemeli bal karját és a hűs, sima, teljesen mozdulatlan falhoz emeli.
Idézet a Naturalis Historia c. műből
A napkelte és a napnyugta kétséget sem hagy afelől, hogy a gömbölyű világ örökös, leírhatatlanul gyors forgással kavarog, s huszonnégy órán belül megfordul a tengelye körül. Nehezemre esik kitalálni, mennyire erős ez az állandó örvénylés, s mennyire haladja meg a fül képességét a hallásra – Herkules nevére esküszöm, tulajdonképpen ugyanolyan nehezemre esik megállapítani, hogy a körülötte, saját pályájukon keringő csillagok adnak-e ki hangot –, s hogy szép, hihetetlen harmóniában cseng-e össze. Számunkra, akik ebben a világban élünk, némán siklik az éjszaka és a nappal is.
Idősebb Plinius
Az óriási építési terület, ahol apám az új színházat építette, tele volt taposómalom-emelőkkel. A leghitványabb rabszolgák dolgoztak itt. Görögül vagy latinul egy szót sem tudtak, arról pedig, hogy mi a színház, fogalmuk sem volt. Nem annyira a mozdulatokat a felemelésre váró nagy kőre átvivő forgó kerékben előre és felfelé vetődő csupasz, izzadt testek látványa ragadott meg. Hanem a hangok; a hús paskoló hangja, ahogy minden pillanatban a gerendákhoz csapódott meg nyögésük, jajgatásuk és érthetetlenül motyogott átkozódásuk. Pont ilyennek képzelem el a világegyetem hangját. Bolygók és csillagok húzzák az igát pályájukon, kötelek, hengerek, emelők nyikorognak és recsegnek. Püthagorasznak elment az esze, amikor kozmikus harmóniákról beszélt. Az univerzum hangját mindig súlyos erőlködésnek éreztem, mintha germán és numídiai rabszolgák vonszolnák taposómalmokban. Az erőlködés folyamatos hangja, melyet időnként túlharsog az ostor pattogása. A tiszta, fenséges éter, mely mogorván levegővé kavarodik, aztán vízzé válik, majd teljesen feladja magát, s föld, agyag, hús és kő lesz belőle, majd olyan keményen, akkora erővel préseli össze magát, hogy kiszökik belőle a lélek, hogy aztán a megkönnyebbülés sóhajával éterként ismét az égre szálljon. A piaci oszlopsortól, ahol tanítottak, láttam a rabszolgákat robotolni és hallottam az egészet. Ez adta az állandó aláfestést, miközben az árnyékban magoltam az istenek teremtését és Trója elfoglalását megéneklő görög verssorokat. Csak olyan szóvirágokkal és gondolatokkal foglalkoztam, amelyeket lélegzetem, a puszta szellem fogott össze.
Homérosz és Hésziodosz összesodort, agyonszopogatott halhatatlanságait ízleltem nyelvemen, az árnyékban, az oszlopsoron, a Novum Comum-i piacon. Ahogy a rabszolgák munkájának a taposómalomban, úgy az enyémnek is az volt a célja, hogy mozgásba hozza és életet adjon a holtnak; én a halott léleknek, ők a halott anyagnak. Egy későnyári délutánon egy rabszolga elpusztult a taposómalomban, kilehelte lelkét burkából, elegánsan felemelkedett és elvegyült a felettünk lévő fényes éterben. Akkor halt meg, amikor nekifeszült a kőnek, s időbe telt, amíg felfedezték. A taposómalomban robotoló két társa nem torpant meg, folytatta a sehova sem vezető előre és felfelé mászást. A halott, aki hozzájuk hasonlóan négykézláb mászott előre, a hátára fordult, a deszkák a koponya és a gerincoszlop találkozásánál a tarkójának csapódtak. Nem reagált. Tetemét kilökték a kerékből, s egy másik rabszolgát vetkőztettek le, majd hajtottak be a helyére. A hulla egész délután a kerék mellett hevert, a napon, az építkezés kellős közepén. Felsőteste kitekeredett, ahogy ott feküdt a hátán. Egyik szeme csukva volt, a másik nyitva, germán sötétkéken meredt az égre. Az erőlködéstől és a teljes mozdulatlanságtól, mely az erőlködés következménye volt. A kerék tovább forgott a tetem mellett, az eleven mozdulatokat továbbította a halott anyagnak, a színház hatalmas kőtömbjeinek. Meg merem kockáztatnia, hogy a színházban, miután felépült, sosem mutattak be ilyen hatásos darabot.
Idézet a Naturalis Historia c. műből
Korunkban a legmagasabb férfi Gabbara volt, Arábiából érkezett hozzánk az isteni Claudius uralkodása idején – kilenc láb magas volt és kilenc unciát nyomott. Augustus idején ketten is fél lábbal magasabbak voltak nála, eme figyelemreméltó testeket egy Sallust kertjében álló sírban őrzik. Pusiónak és Secundillának hívták őket.
Idősebb Plinius
Még azelőtt történt, hogy láttam volna a halált vagy a gyilkolást. Még azelőtt történt, hogy anyám és dajkám karjaiból apám és ügyfelei felügyelete alá kerültem. Nyár volt és fullasztó forróság, én pedig anyám szoknyájába csimpaszkodtam. Sallust kertjének hosszú promenádjain sétáltunk, melyet éppen ezekben a napokban nyitottak meg a járókelők előtt; udvariasan köszönnöm kellett a többi gyereket sétáltató asszonynak. Két félénk apróság, akik nem ismerik egymást, elbújnak anyjuk mögött, a ruhájába kapaszkodnak, és fejüket kidugják combja mögül. Micsoda pillantásokat küldenek ezek a gyerekek egymásnak! Ha tehetnék, ölni tudnának, már ha lehetségesnek tartanák. Mandulafenyő, nyárfa, platán. Hűs márványpadok az árnyékban, ahol az idős hölgyek szusszannak egyet türelmetlen unokáikkal. A keskeny, meredek ösvények a kert különböző szintjei között, a vörösessárga por, mely felkavarodik és a szandálokra, lábakra meg a tóga szegélye menti hajtásokba telepszik.
Harald Voetmann
A szatócsok és az ajándékárusok kiáltása: Salvé domina! Anyám vörös agyagból készült kis szamarat vásárolt nekem. A bőrszíjon függő csecsebecsét nyakláncnak szánták. Anyám bevett a szíjból, hogy a csuklómon hordhassam, s így ne fedje el az előkelő származásomat hirdető, mellemen lógó aranygolyót. Az ajándékárus bőre sötét volt és cserzett a verőfénytől meg a portól, amelyben egész álló nap ácsorgott. Görög akcentussal beszélt, fülében nagy oxidálódott rézkarikát viselt. Üggyel-bajjal lehajolt hozzám és így szólt: „A szamár szorgos állat, emlékeztessen mindig a szorgalomra, barátocskám. Dolgozz, kis csacsi, hasznodra fog válni.”.
A tunika mellén lévő zsebből egy fügét húzott elő és kényszeredett mosollyal nekem adta. A füge össze volt passzírozva. „Köszönd meg az úrnak” – noszogatott anyám. Ő azonban nem volt úr. A szamarat pedig, amelyet tőle vásároltunk, gyerekkezek készítették, nem a görög ügyetlen, piszkos ujjai. Az agyagban látni lehetett az apró ujjhegyek el nem simított lenyomatait. Dolgozz, kis csacsi. A görög Sallust kertjében egész nap agyagfigurákat árult, melyeket valahol gyermekei gyártottak tömegével. A kis állatot nem szeretetből vagy kíváncsiságból készítették, s bár néhány perccel korábban még azért nyúztam anyámat, hogy vegyen nekem egyet, most kedvem lett volna összetörni. Egyáltalán nem hasonlított szamárra. A nyaka túl rövid és vaskos volt. A lábai gacsibák és nem egyforma hosszúak, képtelen lett volna megállni. Ráadásul bandzsított. És megfeledkeztek az orrlyukakról is. „Hogyan sarkallhatna munkára? Hiszen kontármunka”, mondtam.
Az oszlopokra táblákat szögezték fel a legfrissebb hírekkel; acta diurna; pletykák, esküvők és válások, a hozomány nagysága, hogy mit lát a férfi a lányban, végül egy kút Suburrában, hallottad, hogy kinek a férjét választották be a tízek tanácsába; jóslatok és a csillagos ég magyarázatai, jó hírek nektek, akiknek férje vagy fia Germániában van; reklámtáblák a sétány fáinak vaskos törzseire szegezve, nagy tiszteletnek örvendő asszonyok, az Esquilin dombi Marcus Scorius csilingelő pénzérmékért megvásárolná levágott hajkoronátokat, járuljatok egy kicsit hozzá a háztartáshoz, valódi egyiptomi kozmetikum, stimuláld férjedet núbiai dobtánccal, bravúros fellépést mondhatok magamnak az udvarnál, szőrtelenítés, olcsón és fájdalommentesen, nem kívánatos állapotok megszüntetése az egészség veszélyeztetése nélkül, családi átkok feloldása, hozzon magával egy kakast vagy egy fekete kutyakölyköt áldozati állatnak, ismeri-e a város legjobb halszószát, béreljen siratókórust szerettei emlékére, drágakövek és festmények, a legcsodálatosabb elefántcsontból készült miniatűrök dióhéjban, rendelje meg családtörténetét görögül vagy latinul. Íme betekintést nyertem az asszonyok világába.
Éppen akkoriban tanultam meg olvasni, és minden egyes táblánál kamatoztatni akartam újonnan szerzett tudásomat. Mi volt még ott? Zavaros vízgyűjtők, nyüzsgő rovarok. Legyek, atkák, szúnyogok, darazsak és fénylő szitakötők is. Emlékszem, hogy láttam, amint egy szitakötő társa hátára száll. Egy darabig így köröztek zümmögve, lustán kanyarogva a levegőben. Feltételeztem, hogy párosodnak. És igazam is volt. A felül lévő szitakötő azonban váratlanul felemelkedett, a másik pedig ernyedten, egyenes vonalban a földre zuhant. Felemeltem, elfedte a tenyeremet. Nyakán harapásnyomokat láttam. A látványtól jobban kirázott a hideg, mint azoktól az állatviadaloktól és gladiátorküzdelmektől, amelyeket később apámmal és üzleti kapcsolataival kellett végignéznem a nemeseknek fenntartott helyekről. Sem a görög, sem saját szerzőinknél nem bukkantam soha semmire a szitakötők párzásáról. Vajon a hím azért ölte meg a nőstényt, mert túlságosan felhevült? Vagy talán azért, mert az aktus kellős közepén rádöbbent, hogy a nőstény nem méltó arra, hogy fiakat nemzzen neki? Vagy talán ellenkezett, és ezért kellett megbüntetni? Nehezen tudom elképzelni, hogy a görögök nem figyelték meg ezt a jelenséget, és nem tartom valószerűtlennek, hogy az a magyarázat, hogy a görögországi szitakötők nem gyilkolnak párzás közben, s ilyesmit csak Itáliában lehet tapasztalni. Sallust kertjében a legszélesebb sétány végében paviloncsoport állt, melyet Julia, az isteni Augustus unokája építtetett, mielőtt kegyvesztetté vált volna.
Az asszonyok és a gyerekek itt bámulhatták meg az udvar elhunyt torzszülöttjeit bebalzsamozva, illatos anyagokkal, szantálfával, szegfűszeggel és nárdussal kitömve. A pavilonok kis kört alkottak, és körbevették a legnagyobbat, melyben Pusio és Secundilla teteme függött horoggal a plafonra akasztva. Nehéz elképzelni, hogy ez a két óriás – a legmagasabb emberek, akikkel korunkban találkozhattunk – a világ két különböző tájáról származott és nem volt rokonságban egymással, mégis azt állítják, hogy Secundilla trák volt, Pusio ellenben egyiptomi. Ahogy ott lógtak, egyforma magasak voltak, lábuk pont elérte a pavilon padlózatát.
Vézna testüket sötétlila, koruknál fogva gyűrött bőr borította, – mely hasonlított az árustól kapott összelapított fügére, melyet ugyan nem akartam megenni, mégsem mertem elhajítani abbéli félelmemben, hogy anyám elnáspángol háládatlanságomért. Bár Pusio életében minden bizonnyal sötétbőrű volt, most egy árnyalatnyival sem volt sötétebb Secundillánál. Fejüket a nyakukba akasztott kampó miatt mindketten leszegték, mintha szégyenkeztek volna, karjuk pedig ernyedten csüggött testük mellett. A pironkodó arckifejezést csak kihangsúlyozta üresen meredő, festett üvegszemük, mely tekintetüknek egyszerre kölcsönzött bamba és rémült kifejezést. Karjuk hosszú testükhöz képest túl rövid volt, s mintha hiába nyújtózkodtak volna nemi szervük után.
Pusio kezével látszólag el akarta takarni sötétlila, egyenetlenül kitömött péniszét, míg Secundilla inkább szemérmetlen mozdulattal próbált szemérméhez érni. Secundilla combja és farpofái gömbölydedek és teltek voltak, egyébként azonban mindkét test sovány volt, szerintem a kerekség csalás volt, s csak az asszony halála után formálták ilyenné, hogy messziről meg lehessen állapítani, hogy a két hosszú, kiszáradt lény közül melyik a nő. Kétségbeesett testtartásukat látva arra gondoltam, hogy az elsatnyulás aktív cselekedet – és mindkét lényt az aktív elsatnyulás állapotában ragadták meg, bár egyikük látszólag el akarta takarni szemérmét, míg a másik csak még inkább közszemlére akarta tenni azt. Anyám kezét a fejemre tette és lehajolt hozzám. Nevetett, bizonyára viccesnek találta a látványt. „Képzeld csak el, hogy léteztek ekkora emberek, Gajus”, suttogta a fülembe, s a pavilonban mindenütt asszonyok sutyorogtak gyermekük vagy unokájuk fülébe. Én azonban nem találtam viccesnek a látványt. Anyám nevetésében egy másik nevetés visszhangzott. Rajta keresztül a természet is megmosolyogta ezeket a torzszülötteket, melyeket nem más célból teremtett, mint hogy nevetséges, undorító korcsok legyenek. Ezen a napon elegem lett a nők világából.
Fordította: Soós Anita
Typotex Kiadó, 2012
Science in fiction sorozat
Olvass bele 
Posted on 2012.07.13. Szerző: olvassbele
0