W. Somerset Maugham: A legsötétebb óra (részlet)

I.

Keresztülvágott a széles pázsiton, amelyet pompás cédrusok szegélyeztek, aztán az időtől lágy színűre barnult téglafal kovácsoltvas kapuján belépett a tulajdonképpeni kertbe. Ott emelkedett a terasz, körülölelve a mutatós ház egész hátsó oldalát. Lépcső vezetett fel rá, melynek felső részén, mind a két oldalon egy-egy időverte olasz szobor állt talapzatán. A kert a kései augusztus vidám virágaival a terasztól az alacsony vaskerítésig terjeszkedett, mely elválasztotta azt a nagy parktól, és megakadályozta a legelésző gulyát, hogy átkószáljon.

Az asszony fiatal volt, haja világosbarna, a szeme sötétebb, termete magas és karcsú, azzal a szűzies vonással, melyet az angol nő különös módon néha a házasélet éveiben is megőriz. Orra egyenes volt, cimpája finom, szája jól formált, tekintete őszinte. Ajka pirossága még fehérebbnek tüntette világos, tiszta bőrét. A maga nyugodt, majdnem hűvös módján igazán szépnek tűnt, de mivel megjelenésében nem volt semmi feltűnő és nagyon egyszerűen öltözött, addig, míg az ember beszélgetni nem kezdett vele, észre sem lehetett venni. Éppen félénksége miatt sokan úgy vélték, hideg és közömbös, de a vidék legszigorúbb idős úrhölgyei is elismerték a maguk fontoskodó, régimódi stílusában, hogy bár kissé tartózkodó, igazi nemesasszony. Valahogy bántotta őket, hogy láthatóan tökéletesen közömbös számára a véleményük. Bár nem volt semmilyen rangja, a vagyontalan tengerésztiszt lánya értett hozzá, hogy jól nevelt hölgy módjára viselkedjék, aki tudja, hol a helye a társaságban, anélkül, hogy kihívó lenne, és nem akar másnak tűnni, mint ami.

Gondolataiba merült, és arca komoly volt, ahogy keresztülment a pázsiton, de mikor meglátta anyósát, Mrs. Hendersont, aki a teraszon ült, kis mosoly lopózott barna szemébe. Az asztalt teához terítették. A komornyik és két inas éppen azon volt, hogy kihozza a házból bura alatt a teáskannát, a vajaskenyeres tálat, a süteményt, meg az árpalisztből készült kétszersültet. Mrs. Henderson regényt olvasott, de amikor menye hozzálépett, letette.

– Játszottál, May? – kérdezte.

– Nem. Lusta voltam. Éppen most van vége a szettnek, és már jönnek is.

A teraszról hallani lehetett a teniszezők hangját, amint számláltak, meg a labdák csattanását az ütők feszes húrján.

– Tényleg kimerültnek látszol, drágám. Nem gondolod, hogy megártott a meleg? – kérdezte Mrs. Henderson.

May kissé elpirult Mrs. Henderson barátságos, de fürkésző tekintetétől.
– Dehogy. Majd tea után játszom.
– Azt hiszem, Roger örülni fog, hogy játszhat egy partit.

Roger volt a legidősebb fiú, May férje. A múlt este érkezett meg külföldről, és reggel telefonált, hogy a nap folyamán leautózik. Mrs. Hendersonnak születésnapja volt, az ötvenharmadik, és szokás szerint az egész család összegyűlt. Megjött már a két kisebbik fiú, Jim, aki még Oxfordban tanult, és Tommy, aki csak tizenhárom éves volt, és megkezdte a vakációt. Meg a lánya, Jane, és annak férje, Ian Foster. És természetesen Mrs. Henderson férje, a tábornok.

Mrs. Henderson gyanakodott, hogy nem mindig lehet kényelmes nekik hazautazni az ő születésnapjára, különösen azért, mert az augusztus utolsó napjára esett, amikor már fajdra lehet vadászni a yorkshire-i lápokon. Ő azonban szerette őket maga körül látni az évnek ezen a napján, és bár akkor is eljöttek, amikor szívesebben lettek volna másutt – csak azért, hogy kedvére tegyenek –, tudta, szívesen hozzák ezt az áldozatot. Úgy fogadta, mint szeretetük bizonyítékát. Ez volt az egyetlen önzése. Roger, a katona a kémelhárításnál szolgált, és az utolsó háromnégy esztendőben sokat volt távol Angliától. Japánban élt, Amerikában, a múlt esztendőben meg München után Spanyolországban és a Balkánon. Néhányszor Franciaországban is járt, most pedig éppen Lengyelországból érkezett. Mrs. Henderson már nem is remélte, hogy a fiú velük tölti a születésnapot, és örömteli meglepetés volt, amikor reggel meghallotta hangját a telefonban. Hazajövetele teljessé tette boldogságát. De May miatt is örült. Ő mostanában nem sokat látta a férjét. Kár, hogy nem volt gyerekük.

– Itt van Jane – mondta Mrs. Henderson, és könnyedén mosolygott.

Jane Foster belépett a kapun, felment a teraszra, és az egyik székbe rogyott. Különösnek tűnt, hogy Mrs. Hendersonnak ilyen lánya legyen. Mrs. Henderson magas, csinos, ősz hajú hölgy volt, finom vonású arca kissé szigorúnak látszott, de gyöngéd volt és barátságos. Fekete ruhát viselt, Jane azonban zöld flanelnadrágot meg zöld és sárga színű merész, geometriai mintás kabátot. A lábán sárga szandál, szörnyűségesen vastag parafa talppal. A szandálból kilátszottak vörösre festett körmei. Mrs. Henderson legidősebb gyermeke, ez a magas, kissé férfias nő, harmincnégy éves volt. Sötét haját vörösre festette, és arcát olyan vastagon púderezte, mint a színésznő, aki éppen a rivalda lámpái alá készül. Ennek a durva vonású asszonynak az a kétségtelen vágya, hogy csábítónak lássék, szánalmas lett volna, ha groteszkségében nincs valami megkapó. Az egész Jane vicc volt, és az ember hamarosan rájött, hogy ő érzi ezt, és tudatában van a dolog humorának. Hogy külsejének fantasztikumát még jobban hangsúlyozza, bal szemén zsinóron függő, keret nélküli monoklit viselt. Az imént már említett idős úriasszonyok megegyeztek abban, ha nem ismernék Jane-t, azt lehetne mondani, szörnyen közönséges. Kevés dolog akadt azonban, ami elkerülte az éles szem figyelmét a monokli mögött, és mivel sejtette a hölgyek véleményét, bő anyagot szolgáltatott megjegyzéseikhez.

– Furcsa – mondogatták azok panaszosan –, hogy a férfiak, úgy látszik, szeretik.

Valóban bosszantó volt, hogy vacsoráknál, amikor a férfiak megitták a portóit és bejöttek a szalonba, Jane körül gyülekeztek és harsogva nevettek, miközben ő a vidéki társaságban szokatlan nyíltsággal szellőztette nézeteit a dolgokról; amúgy általában. Pedig az apja és az anyja olyan rendes emberek voltak.

Mrs. Henderson, miután tüzetesen megszemlélte Jane-t, felhúzta szemöldökét.

– Szegény Jane, miért kell neked annyi festéket rakni magadra, itt az Isten háta mögött, vidéken, így nyáron és délután?

– Furcsán érzem magam, ha nem készítem ki az arcomat – válaszolta Jane, és elővette szájrúzsát, majd végighúzta az ajkán, amelyen már amúgy is vastagon volt a festék.

– Kevésbé lennél furcsa, ha nem tennéd. Jane teli torokból nevetett.

– Drágám, édes vagy, és én nagyon szeretlek. Mrs. Hendersonnak volt némi humora. – Olyan közönséges vagy, hogy a szomszédok akaratlanul is arra gondolnak, valami badarságnak kellett köztem és valamelyik vadőr között történni, ez pedig azért kellemetlen, mert csak tizenkilenc éves voltam, amikor születtél.

– Na és történt, anyus?
Mrs. Henderson és May nevetni kezdtek.

– Bolond vagy, Jane – felelte Mrs. Henderson, aztán néhány kanál teát tett a kannába, majd vizet öntött rá. – Hamarosan itt lesznek, ugye? Ki játszik?
– Apus és Tommy, Dick Murray meg Dora ellen.
– Hát akkor miért nem jön teázni Jim?
– No miért? Kötéllel sem lehet lehúzni a pályáról, ha Dora ott van.
– Ne légy ostoba, Jane – válaszolta kissé rendreutasítóan Mrs. Henderson.

Jane még jobban a szemébe nyomta monokliját.

– Drágám, előtted semmi sem marad titokban. Azt tudom, hogy legalábbis nekem semmit sem sikerülne elhallgatnom. Nem tudom, hogy Dora szereti-e Jimet, de annyi biztos: Jim olyan szerelmes, hogy se nem lát, se nem hall. És ezt te is tudod.

Mrs. Henderson megkavarta a teát. Menye meg lánya fürkészve néztek rá. De ő vállat vont.

– Szegény báránykám, csak huszonegy éves. Majd elfelejti Dorát, ha visszamegy Oxfordba.

(Tábori Mihály fordítása)

Bővebben a könyvről: Háború szerelem idején

Adatok: A könyv fülszövege

W. Somerset Maugham: A legsötétebb óra

Parvonal Kiadó, 2011