Piásan a karibi nyárban | Hunter S. Thompson: Rumnapló

Írta: Bajtai Zoltán

Nem biztos, hogy túl nagy áldás, ha valakinek egy művéből kult-regény lesz. Az olvasóközönség ugyanis hajlamos utána egyműves szerzővé lefokozni az írót. Hunter S. Thompson nevéhez a legtájékozatlanabbak is túlzott magabiztossággal kapcsolják a Félelem és reszketés Las Vegasbant. Leginkább a belőle készült filmet. Egy szűkebb olvasói réteg persze jól ismeri a Rumnapló című, korai regényét is, de szinte automatikusan sorolja mindenki a második helyre.

Illetve még oda sem. Amennyiben ugyanis rákeresünk a Google-ban az író nevére, a főbb címszavakban nem szerepel a Rumnapló. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen Thompsont elsősorban a gonzó-újságírás feltalálójaként ismeri a fél világ, úgyhogy a Félelem és reszketés címszavak mellett a „gonzó” szó fordul elő itt a leggyakrabban. Tartózkodnék itt a gonzó-újságírás definíciójától; bárki könnyedén utánaolvashat a neten.

Az erősen önéletrajzi ihletésű Rumnaplót a 60-as évek elején, huszon-egynéhány évesen írta Thompson, de a regény nem jelent meg egészen 1998-ig. Hőse egy Paul Kemp nevű újságíró, aki megelégelve New York-i életét, Puerto Ricón próbál szerencsét. New Yorkban épp fagyos tél van, a karibi szigeten pedig nyár. Néhány órás repülés után az újságíró egy idegen világba érkezik.

San Juanban első útja a helyi angol nyelvű újság, a Daily News szerkesztőségébe vezet, ahol állás várja. Majd elviszik a lapnál dolgozó újságírók törzshelyére, melynek meglehetősen puritán módon csupán annyi a neve, hogy Al kocsmája. És ezzel nagyjából meg is történt minden. Természetesen a cselekmény csak ezek után bontakozik ki, de ez nem annyira sorsfordító, mint várnánk. Nyilván mindenki arra számít, hogy egy ilyen egzotikus szigeten hátborzongatóan izgalmas és váratlan események történnek majd a – rummámorban tobzódó – főhőssel. Meghökkentő fordulatokból nincs is hiány, ám egzotikus izgalmak helyett valami végtelenül nyomasztó és csüggesztő kilátástalanság árad az egész históriából.

A történet tehát kerek, jól megformált, igazából csak a nagy dráma marad el. Pedig a kellékei adottak. Van egy nő, Chenault, akit a főhős már a repülőgépen kinéz magának, de utóbb kiderül róla, hogy egy helyi újságíró kedvese, akit a pasi New Yorkban ismert meg. Logikusnak tetsző várakozás az olvasó részéről, hogy hősünk majd elcsábítja tőle, és valami hihetetlen mély szerelmi dráma örvényeibe pillanthatunk bele. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Kemp valóban lenyúlja a nőt, de a szerelmi dráma elmarad. Chenault-ról kiderül, hogy csak egy laza kis New York-i nőcske, akihez hasonló százával található a különféle rendű és rangú művészek, újságírók és egyéb léhűtők kétes gyülekezetében. Kemp megszerzi, megunja, és ugyanazzal a mozdulattal dobja is a könnyű zsákmányt.

Szerelmi dráma hiányában valami társadalmi konfliktusra számít az olvasó, ám ez is kimerül nagyjából abban, hogy három amerikai újságíró részegen összetűzésbe kerül egy kocsmárossal, a helyiek kihívják a rendőrséget, akik kegyetlenül elbánnak az amerikaiakkal. Aki viszont azt várná, hogy ebből valami hihetetlen mély társadalmi dráma bontakozna ki, annak is csalódnia kell. Csak annyit tudhatunk meg, hogy az ötvenes évek végén a karibi szigeteken a rendőrség egy szemét, agresszív és korrupt banda volt, az amerikai újságírók meg hasonlóan szemét, züllött és idétlen népség, és kettejük konfliktusa az utóbbi társaságra nézve gyászos kimenetelűnek bizonyul.

Végkifejlet? Ezt most nem árulnám el, de ezzel kapcsolatban se legyenek túlzó várakozásaink. Olcsó tanulság? Nincs. Viszont van egy remek regényünk. Ami végtelenül rokonszenves, egykedvű tárgyilagossággal mondja el azt, hogy az élet nem nagy drámák sorozata, hanem apró, semmitmondó történések láncolata, aminek egy karibi szigeten éppúgy nincs különösebb jelentése, mint bárhol máshol a világon. Thompson attól jó, amitől például az önpusztítást kíméletlen következetességgel dokumentáló William S. Burroughs vagy Charles Bukowski. Az a flegma és szenvtelen hang, amivel ezt a cél és különösebb értelem nélküli, veszett vedelést ábrázolja, stílusát mindenképp az említett szerzőkével rokonítja. Szikár, száraz mondatokban képes elmondani, hogy ez a semmitmondó kis akármi, amit életként tisztelünk, talán súlytalan, talán unalmas, de azért megér néha egy filmforgatókönyvet is.

A Rumnaplóból ugyanis film készült. A Félelem és reszketés adaptációjában annak idején kellemesen csalódtam. Először ugyanis a regényt olvastam el, és arra számítottam, hogy a megfilmesítés szükségszerűen csak ronthat a könyv alapján bennem kialakult képen. Nem ez történt. A film meglepő módon nagyon tiszteli a regény szövegét. Komplett bekezdések vándoroltak át a vászonra, és nemcsak a párbeszédekben köszönnek vissza a regény mondatai, hanem a narrációban is. Mondjuk Terry Gilliam neve amúgy is egyfajta garanciát jelentett.
Egyelőre nem tudhatom, mit hozott ki a Rumnaplóból Bruce Robinson. A saját filmvásznamon a Rumnapló bizonyos jelenetei elég markánsan megformálódtak. Elképzeltem például magamnak azt a lepusztult szobát, ahol Kemp és fotós kollégája, Sala lakik. Ablaka San Juan egy forgalmas utcájára nyílik. Nagyon magas a mennyezet, minden csupa por és pókháló, mindenütt üres rumosüvegek, nincsenek bútorok, és ha kinyitod az ablakot, az utcáról az emberek szemtelenül bebámulnak. Lehet, hogy a filmen ez csalódást okoz majd, de érdemes elolvasni, elképzelni, és utána megnézni. Vagy megnézni, és utána elolvasni. Akármilyen sorrendben.

Az írás az Alexandra Könyvjelző 2011. decemberében megjelent recenzió szerkesztett változata.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Hunter S. Thompson: Rumnapló, fordította: Totth Benedek

Cartaphilus Könyvkiadó, 2011.