A. L. Kennedy: Day háborúja (részlet)

Alfred bajuszt növesztett.
A gyakorlatlan szemlélő azt hihetné, hogy ellustult vidéken, minden munka nélkül, de nem így történt. Sőt nagyon is koncentrált, minden egyes szálat átgondolt, megbizonyosodott róla, hogy párhuzamosak és rendben állnak.

Eddig egész látványosan haladt: a tiszteletre méltó bozót máris megbízhatóságot, nyugalmat sugárzott. Bizonyos előnytelen vonásokkal, fogyatékosságokkal számolnia kellett: hogy alacsony, hogy a keze nem túl finom, a tonzúrája ritkulásra hajlik, hogy lenyeli a szavakat, mielőtt kijöhetnének a száján, hogy folyton a földet nézi – és aztán ott az a pár kiló felesleg is deréktájban, a kondíció hiánya –, de azért nem olyan vészesen csúnya, nem annyira reménytelen.

A fő baj az, hogy fáradt – vagy inkább ingerült, amiért fáradt – vagy inkább belefáradt az ingerültségbe – vagy mondjuk a kettő együtt. Nehezen tudta volna eldönteni. Nem is az, hogy esetlen vagy furcsa, épp ellenkezőleg: Alfred szelíd volt, értelmes, átlagos, semmi több: de még egy átlagembernek is elege lesz néha, kiakad, és például elvárná, hogy időről időre, mondjuk, legyen választási lehetősége. Ez azért jogos, nem? Az ember szereti elhinni, hogy esélye van a szabadságra, valami tere. A lehetőségek közti sáv, az adja meg a teret. De néha végignézel magadon, és semmi mást nem látsz, mint akadályokat, és csodálkozol, hogy egyáltalán ki tudsz lépni az ajtón – vagy az ágyadból, hagyjuk is az ajtót. Van, hogy reggel belenézel a tükörbe, és nem érted, miért nem látszik: hiszen a lényed nagy része mindig is ordított, hogy: kiszállni.

Bajusz ide vagy oda, ez nem változott.

Az a baj, hogy túl sok a feladat: lélegezni, aludni, járni, enni: ezeket nem tudod megspórolni, genetikailag van szükséged rájuk, ezért meg is maradnak. Hol van a többi lehetőség, a sok változtatás, amire esetleg kedved támad – például kisétálni az óceán alá – nem mint hal, gyűlölte a halakat, hanem mint egy ember, akit betakar az óceán: azt mért ne próbálhatná meg? Miért ne próbálhatna meg bármit, ami eszébe jut?

És a gondolkodás, az sem segít, és mégis állandóan gondolkodni kell. Amikor alszol, amikor beszélsz, amikor elvégzed az összes többi kötelező feladatot. Ha nem tudnád fegyelmezni magad, ha nem lennél résen, akkor akármi eszedbe juthatna, pedig ez az egyetlen szabadság, amiből nem kérsz. Van pár gondolat, amit ki tudsz cselezni, dugóhúzóba viszed magad, lerázod őket, de ettől még tovább vadásznak rád.

Vigyázni kell.

Ma reggel Alfred mindenütt érezte őket, kint is, bent is, okoskodtak vele a rossz gondolatok, sunyin. Az arca mögött hullámoztak, mint a piszkos víz, odakint meg besűrítették a szelet, hogy a felület, amivel érintkezett, ami az ajkához ért, gyorsabb és tömörebb lett, mint a puszta levegő. Ma kék szaga volt, meleg Királyi Légierő-kék: mint a gyapjúból felszálló permeteső bűze, és mindenütt az élő kékség szaga: hajfény, hajolaj, meg az a baromi undorító barackrózsaszín szappan, meg a Woodbine-ok és a Sweet Caporalok meg a többi olcsó cigi, amiket hadművelet után osztogattak: Thames cigaretták, az idegeket kisimítani.

– Helló, akkor megint itt a londoni köd.

Pluckrose kezdte londoni ködnek hívni azt a temzei szmogot az eligazításon – először ő, utána mindenki más is. Ez is olyan volt, hogy hozzájuk tartozott, az ő csapatukhoz: „Megint a londoni köd.”

De nem fog most Pluckrose-ra emlékezni, nem fogja beinvitálni.
Fogd be. Rendben?
És most komolyan. Rendben?
Úgyhogy a zaj elfojtódott engedelmesen, hagyta őt békén, ahol van.

Nem mintha ez olyan világos lenne – a pontos térbeli koordináták –, azon túl, hogy ül valahol, ül egy friss bajusz mögött.

Ezer éve letértek az ösvényről, Alfred észre se vette, mikor, és semmi kétség, hogy eltévedtek, ha egyáltalán tudták, hova tartanak. És valahogy ez is kínos, idegesítő: hogy sehova nem érnek, hogy itt kell bukdácsolniuk és haladniuk ezen a csapáson, amelyik elágazik, kanyarog, aztán végképp faképnél hagyja őket: hogy neki izzadva kelljen áttörnie a tüskés bozóton, egy idegen – Vasyl – háta mögött, akiről mindenfélét hallani, rossz történeteket, késsel.

De semmi baj. Így is élvezem a helyzetet. Egyáltalán nem izgat. Mivel úgy döntöttem, hogy jókedvem van. Idekint olyan tágas és lapos a világ, hogy ez is belefér.

Meg szép nap van, jó egy kicsit pihenni, eltűnni az egészből, ki a nyílt levegőre. Úgyhogy nem csüggedek: nincs miért.

Meg itt legalább béke van, mindig is vágytam egy kis békére. Elég a tömegből. Csak megszállják az ember fejét.

Egyenként, úgy még el lehet bírni az emberekkel, de a tömeggel nem, ez az utóbbi pár hét amúgy is minden volt, csak nem elhagyatott – hurcoltak, kioktattak, ugráltattak – akárcsak régen: nagyon is úgy, mint régen – a többi önkéntessel együtt. A civilizált élet első szabálya: ne jelentkezz önként. Úgyhogy nagyon is helyes, ha ma, amikor nincs rád szükség, fogod és kifújod magad, lehiggadsz, azt meg nem lehet közönség előtt: nem is lehet és nem is méltó.

Vasyl persze nem közönség, ezért nem is számít. Akikről történeteket mesélnek, azokat sosem érdekli, hogy veled mi van. Tőlük azt csinálsz, amit akarsz, úgy tesznek, mintha nem látnák. Pontosan úgy, ahogy tőled is elvárják.

Már jó ideje lezavarták a gyaloglást, letelepedtek egy füves részen, amelyet apró sárga virágok borítottak, de a nevüket nem tudta. A rekettyés képe szelíden remegett a hőségben, Alfred észrevette, hogy a cipőjére és a nadrágja hajtására alaposan felrúgta a fakó port. Adták minden ruháját, nem is az ő felelőssége, de a lénye egy részével mégis felszerelésnek tekintette, amit az ember karbantart. Különben minek hordaná? Mára nincs semmi feladat, semmi szükség rá.

Hogy nézel ki: tiszta mocsok vagy – tetőtől talpig –, ezért jól lerántottak volna, Day. Ezzel komoly bakot lőttél volna. Szégyent hoztál volna minden érintett fejére.

Dugulj el, oké? Ezen nincs mit ökörködni. Ráadásul a királyi irányelvek sem érvényesek már.

A por meg, azt lehet mondani, olyan távoli ott a teste másik végén, semmi köze ahhoz, ami itt fent van, a magángondolatok, a meginvitált gondolatok szép, tiszta világához.

Roston sütöget a nap, lelassít, pihentet – idekint bármi gond lenne, úgyis messziről meglátod, és bőven van idő a következő lépésig. Ez itt a béke hona és éghajlata, a baráti elme pallérozásának ideje.

Alfred megmozgatta az ujjait, és elszántan élvezte az edzett, kiürített morajlást, amely szelíden járatja az agyát a koponyájában, keringeti a vért, őt magát olajozottan, biztonságosan működésben tartja, elképzelte a halk dobolást a tenyerén, amellyel a tarkóját babusgatja, védi az összehajtott zubbony gödreitől és a gomboktól. A gyakorlóruha rémes egy párna. Az ember hajlana rá, hogy azt higgye, valami más célra tervezték.

A drótszerű fű átbökött Alfred ingén, de valamiért ez is nagyon megnyugtatta, akárcsak a rovarok éneklő zöngése buckás kilométereken át. Így elfeküdni, ez nagyon jó – hosszú ideje nem érezte magát ilyen kielégítően, ráadásul ez az idegen itt mellette, ez a Vasyl, ez a kis barom még javít is a dolgon, ahogy ül itt és hintázik és helyezkedik és vacakol, pattintgatja folyton azt az amerikai öngyújtót, szívja a lopott amerikai cigarettáját. Az öngyújtót is lopta nyilván.

– Muszáj ilyen hangosan dohányoznod? – Igen, muszáj. Muszáj. – Fura kiejtése van, mintha a nyelve megsérült vagy elzsibbadt volna. – Mert jó. A legjobb minőség. Kér? – Száraz hang, fénytelen: olyan, mintha a fickó egy része meghalt volna, bár kit érdekel; semmi közöd hozzá. – Nem dohányzom. – Mindenki dohányzik, Mr. Alfred. – Akkor én senki vagyok, Basil. – Élvezte, hogy olyan embert idegesít, akit nehéz lehet kiborítani. – Vasyl. Vasyl. Nem nehéz név. Szép ukrán név. De Slavkónak is lehet szólítani. Ez a másik nevem. Jobb név. – Úgy érted, középső név? Hogy Basil Slavko. – Úgy értem, hogy a másik nevem. Más név, más dolgokra. Vasyl. – Ez már olyan ingerültnek tűnt, amennyire egy halott hangtól telik, de még mindig nem volt kellőképpen kiborulva. – Hol szerezted azt az öngyújtót? – és úgy tette hozzá – Vasyl –, hogy garantáltan ernyedt és túl hangos legyen, hiszen senkinek nem kell mások nevével izgatnia magát, ma már – nevetséges a részletekhez ragaszkodni –, és talán mert egy kicsit kereste is a bajt. Eltűnődött, nem ezért jött-e tulajdonképpen ide: kiruccanni a pusztára egy kis gyakorlat és okulás céljából, meg valakivel lerúgatni a veséjét, aztán elhúzni a csíkot. Egy kis változatosság.

De Vasyl csak kuncogott egyhangúan, amitől Alfred enyhén émelygett, és röhejesen érezte magát, aztán: – Vegyen. – Ahogy a paklit odakínálta, élesen megbökte a vállán. – Vegyen. Ízleni fogja. – Vasyl a karjára dőlt, szuszogott, izzadt. – Valódi Chesterfield.

– Az egyenruhája talán még Alfredénél is melegebb. Alfred megvárta, amíg a seggfej elhúzódik. – Te vegyél helyettem. Én senki vagyok, emlékszel? Nincs más név. Nincsenek más dolgok.

– Oké. Alfred odasandított, látta, hogy Vasyl egy másik cigarettát is meggyújt, mindkét kezében egy, és vigyorog: a mélyen ülő szeme aggodalmas, de legalábbis valami tervbe mélyed, valami sürgető kérdésbe – a szája viszont láthatóan barátságos és elégedett. Fura a bőre, gödrös: Alfrednek a repesz, a robbanás jutott róla eszébe. Ami nem illett a hangulatához.

– Meg nem mondanám, hogy nézel ki. – Alfred hátrasüllyedt, a fejét visszaillesztette a két tenyerébe, és kinyújtózott. – Mint egy ember sok cigarettával. – Volt ebben valami hangsúly vagy él, aztán hörgő nevetés, amely gyors köhögésben vezette le magát, aztán csönd, majd ritmikusan egy slukk balról, egy slukk jobbról. Én sosem dohányoztam, bármi volt is. Azt mondták, végül úgyis rászokom, de nem. Mama nem engedte, nem hagyta, hogy minden pénzemet erre költsem, aztán mindenféle balesetek miatt ette magát, hogy mi jöhetne, benzin, motor meg tűz. Mondtam, ne aggódjon. De az ember úgy csinál, ahogy a Mamája mondja, nem, töki? Ahhoz kell valahogy tartani magát.
És küldtem is neki egy kis pénzt. Keveset.
Nem mintha kért volna.
Sose kért volna.
Megpróbáltam.
Ez a lényeg. Hogy megpróbáltam.

Ó igen. Jó fiú voltam. Gyilkoltam, loptam, durván beszéltem, de dohányozni nem dohányoztam, és jó fiú voltam. Nagyszerű srác, ja.

Az ég lebámult Alfredre, hirtelen érdeklődni kezdett iránta, ő meg felbandzsított, érezte, hogy egyensúlyba kerülnek, és ez feloldja, lemossa a tagjait. – Valamerre vihar volt. – Alfred lelassult, a határán volt, hogy átessen egy kellemes, sima zuhanásba.

– Hogy? Magas fátylak, felhőfoszlányok, ahol a legerősebb a kék: megtanulta, hogy ez mit jelent. – Cirrosztrátusz… páratartalom… Odafent fagy van. Minden megfagy. – Tetten érte a gondolatot, mielőtt beljebb hatolt, gonoszra fordult volna. – Nyilván vihar lesz. Mármint volt. – És örült, hogy nem hallotta, hogy senki nem hallotta, mivel már jól megnyugodott, de sosem lehet tudni, hogy miből lesz feszültség, mi okoz gondot valakinek. Az emberek kiszámíthatatlanok – végül mindig ugyanaz derül ki, ha köztük vagy: hogy semmire nem lehet mérget venni. Bárki szilánkokra mehet a szemed láttára.

Kurva borzalmas, nem, öcsém?
És nem illik hozzánk. Mi vidámak vagyunk, magasan járunk, kurva magas a kedvünk.

Igen, csak ez a kurva Alfred Day nem magas kurvára. Kurvára százhatvankét centi, a kurva zoknimban, köszi. Vagyis alacsony.

Vagyis hasznosan alacsony.
Ahogy Pluckrose mondta is: – Ez itt barátom és kollégám, Day őrmester, Alfred F. És mielőtt szóba hoznák: nem egy satnya kis köcsög, hanem hasznosan alacsony. Különben hogyan préselnénk be a lövésztoronyba?

Pluckrose: aki maga is őrmester volt, bár nem illett hozzá – nem mintha a tiszti rang jobban illett volna –, az arca egyszerűen összeférhetetlen a légierő irányelveivel: rossz kisugárzás, a feljebbvalók folyton félreértették. Ráadásul képtelen volt befogni a pofáját. – Nem én kértem, hogy idejöhessek. – Körülkémlelt Alfred feje fölött azon az első napon, vigyorgott a csupa kék hangár előtt: egyesek csak álltak, mintha más nem jutna eszükbe; mások keresgéltek, mintha késésben volnának, mintha elvesztettek volna valamit, mintha megfeledkeztek volna róluk; a többiek meg nem-magukban, egyszerre csak már nem-magukban. – Jobban mondva, a király maga hívott. Van is egy írásos meghívóm… nyilván közreműködők révén, az ember nem is számít másra, de mégiscsak jelent valamit, azt gondolnám. Persze erre már önként jelentkeztem. És azóta se bánt velem senki előzékenyen; rajtad kívül. – Levigyorgott, és Alfred semmi kételyt nem fedezett fel benne, semmi nyugtalanságot, csak ezt: hogy jól szórakozik. – Ha ezt tudom, el se jövök. Nincs is ez elég hatékonyan megszervezve, legalábbis idáig. Inkább, bassza meg, mint egy iszonyú nagy csatatér. – És a szeretetre méltó hangjától az egész káromkodása személytelen lett, nem dühös, inkább mintha afféle zenei aláfestés volna. – Most komolyan. Úgy értem, itt az ember, baszd meg, halálra is fagyhat, rögtön az elején. És félek, hogy lesz ez még rosszabb is.

Alfred, akinek a szavai egy csomóban voltak a nyelve alatt, ott is szégyenkeztek, megejtett egy tartózkodó „Igen”-t. Mindent rövidre fogott, maradt a biztonságos kifejezéseknél, amiket leválasztott Staffordshire-ről, hogy passzoljanak a Királyi Légierőhöz.

Fejben közben is gyakorolt.

Lesző és vótá. Neem vagyó és neem vótá.

Leszel, voltál, nem vagy, nem voltál. Vagy lettél volna, vagy lehetnél.

Minden hosszabb lett, hogy így kezdted mondani, nyersebb, azzal a sok gáncsoskodó l-lel: hogy mindet ki kellett tenni.
Vótam.
Vagyok. Voltam. Amilyen voltam. Amilyen gyönge voltam.

Az apja mindig azt mondta: – Né beszéjjé gyöngén. – De úgy értette, ne beszélj úgy, mintha hülye volnál, úgy értette, Alfred hülye. Alfred most már durván beszél.

De akkor sem beszél úgy, mint Pluckrose, nem is akar: Pluckrose egy másik Angliából jött. Pluckrose megszólalhatna a rádióban: lehetne a rendőrfelügyelő, mondjuk, Paul Temple barátja, vagy egy úriember, akinek elvesztek az iratai, és Sexton Blake segítségét kéri. Egy úriember, akinek rengeteg mondandója akad, és pillanatnyilag a panaszai sorolásával foglalatoskodik.

– Némelyik hatalmas lekváros konzerv még a Nagy Háborúból való. Szilva- meg almalekvár, a lövészárkokból maradt. Meglehetősen baljós. Alfred nem is akart úgy beszélni, mint Pluckrose, csak mint önnön megváltozott lénye, a legjobb tippje, milyen is lehet egy ilyen Day őrmester.

Alfred további változásaihoz ott volt a kiképzés, volt segítség, az egészbe valamiféle örömmel vágott: ahogy összefogta a két kezét, pihenjhez egymásba lendítette őket, az egyikben megfogta a puskatus nyakát, ellenőrizte a zárdugattyú játékát, megtanulta a mozdulatait, ezt az új formáját: hogy ő az, aki a lövésztorony közepén ül, ő a géppuska szíve.

Olyan érzés volt, mint szabadon választani, szabadnak lenni. Volt, hogy ez sütött a leheletéből reggelente: hogy ezt a friss bőrét engedélye van megtartani, szeretni a hajózó élet kereteit és szokásait. Bár ez most talán más, itt most hivatalból és komolyan van jelen, túl nagy a nyüzsgés, hogy segítséget találjon. Van néhány tartozéka, mint a beszéde, ami nincs igazán rendben, nem működik tökéletesen, ami talán azt jelzi, hogy komolyabb hibái is lehetnek, bár még nem talált rájuk. Elképzelte, hogy hibázik, kihullik a rostán, eltűnik északon valami hideg és céltalan helyen, és krumplihéjak meg latrinák világában baszakodik a földi személyzetben. És vajon nem lenne-e gyávaság, sima félelem, amit be sem kell vallani, mivel a hibák halmozásával egyszerűen kioldalogsz a veszélyből? És addigra talán már másoknak is ártottál, mert megrémültél. Megmondták: ha pánikba esel, az értékes felszerelésben tehetsz kárt, kiképzett embereink veszhetnek oda miattad.

Pluckrose azóta is beszélt, miközben a kapuk felé tekingetett, a plafonra, Afredre és Alfred – összeráncolt – homlokára, meg a mellényzsebe fölött az egyetlen szárnyra – melynek tövébe odahímezték, hogy LL, a légi lövész fegyvernemi jelzését, a képesítés jelét. Alfred első sikeres vizsgája. Élete első vizsgája.

(Fordító: Mesterházi Mónika)

Bővebben a könyvről: Szűk légtérben

Adatok: A könyv fülszövege

A. L. Kennedy: Day háborúja

Geopen Könyvkiadó, 2010