Világvége után (vagy előtt) egy nappal | J. R. dos Santos: A hetedik pecsét

Írta: Salamon Eszter

A közelmúltban meglobogtatott és be nem teljesült több világvége-jóslat után érdemes elolvasni egy megalapozottabb és elgondolkodtató világvége-víziót. José Rodrigues dos Santos portugál újságíró kötete, A hetedik pecsét a globális felmelegedéssel kapcsolatos veszélyekre hívja fel a figyelmet. Természetesen most is kalandregény formájában, Noronha professzor főszereplésével.

Dos Santos újságíróként vágott a regényírásba, gyaníthatóan – több más szerző motivációjához hasonlóan – azért, hogy számára fontos témákról olyanokhoz is szólhasson, akik egy oknyomozó riportot nem olvasnának el. Ennek a műfajnak talán az első hazai megjelenése Jostein Gaarder Sofie világa című regénye volt, még a kilencvenes évek derekán. Kalandos történetbe ágyazva ismertette meg a filozófia történetét a széles olvasóközönséggel. Hasonló indítéka volt két ismert magyar szaktudós szerzőnek is. Lőrincz L. László sokszor nyilatkozott arról, krimijeit azért kezdte írni, hogy bemutathassa a távol-keleti kultúrát a magyar átlag olvasónak. A másik ilyen tudósi példa dr. Kertész György – egyébként Lőrincz ifjúkori barátja –, aki a Vízipók csodapók sorozatot találta ki hasonló célzattal.

A szerző magyarul már korábban megjelent regényében, az Isteni formulában jelenik meg először Tomás Noronha professzor. Ez alkalommal az Interpol képviseletében lép kapcsolatba vele egy feltűnően falánk orosz. Meggyilkoltak ugyanis egy tudóst az Antarktiszon, másik kettő pedig – potenciális gyanúsítottak – eltűnik. Az egyikük a Noronha valamikori osztálytársa, így rá az a feladat vár, hogy kutassa fel régi barátját. A kalandok ebben a regényben Oroszországon és Ausztrálián át vezetnek, és a kalandok mellett sok mindent megtudhatunk a földrészről, a kontinens bennszülöttjeiről és a mitikus helyként tisztelt híres monolitról, az Ulururól.

A kalandos regény fő üzenete azonban sokatmondó: az olvasó figyelmét a globális felmelegedés és a szénhidrogén-függőség veszélyeire hívja föl. A mostanában divatos, mítoszokból, szaktudományokból, rejtélyekből és életveszélyből összegyúrt művek között dos Santos regényei a jól megalapozottak közé tartoznak. A történet szilárd történelmi és tudományos alapokon áll, az élvezhetőség érdekében egy csipetnyi erotikával, a most oly népszerű kabbalisztikus misztériummal, kódokkal, gasztronómiával és alig ismert helyszínek bemutatásával fűszerezi a történetet, s közben apránként és többször is megismételve csepegteti az olvasónak a fontos információkat.

A szénhidrogén-függőségtől való szabadulást a regény a vízben keresi. Sok tudós álma ez, s a történet pontosan mutatja be ennek elméleti alapjait, habár még nem következett be a technikai áttörés, amely lehetővé tenné a víz felhasználását energiaforrásként.

A történet mellékszálaként megismerjük Noronha professzor édesanyjával kapcsolatos – sokak számára ismerős – gondját is. Az egyre több problémával, esetleg Alzheimer-kórral küszködő emberek már nem számíthatnak arra, hogy családjuk körében töltik az alkony éveit. A hagyományos, többgenerációs, a feleségre háziasszonyként számító családmodell felbomlásával megváltozik a nemzedékek közötti viszony, más megoldási formákat kell választani.

Ezt a történetszál nem simul bele a regénybe, testidegen marad ugyan, mégis jó, hogy Noronha figuráját plasztikusabbá teszi.

A hetedik pecsét kisebb csalódás az Isteni formula után, pedig Nagy Viktória fordítása hozza a korábbi színvonalat. A történet közel sem annyira jól kidolgozott, mint a korábban megjelent regényé, ám mindenképpen érdemes elolvasni – és főleg erősen elgondolkodni rajta.

Az írás a szerepalapitvany.hu portálon megjelent cikk szerkesztett változata.

Adatok: A könyv fülszövege

J. R. dos Santos: A hetedik pecsét

Kossuth Kiadó, 2011.