Egyszemélyes csoportterápia | Singer Magdolna: Júlia vagyok, és válok

Írta: Szeifert Natália

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak” – így végződik a legtöbb mese, amit gyerekkorunkban hallunk. Így képzeljük valahogy a felnőtt élet legszebb pillanatainak egyikét, amikor megtaláljuk a társunkat egy életre, és az esküvői harangok zúgásában a narrátor elmormolja ezt a zárómondatot. Akkor kezdődik a végtelen boldogság, holtunkiglan.

Amikor ez tényleg megadatik, arra egyáltalán nem gondolunk, hogy tulajdonképpen mi is kezdődik el, mitől lesz az a bizonyos határtalan boldogság velünk és bennünk az életünk végéig. Arra pedig végképp nincs forgatókönyvünk, hogy a dolgok elromolhatnak (és, mint Murphy óta tudjuk: el is romlanak), s akár válásra is sor kerülhet.

A válás, akár házasság, akár papír nélküli kapcsolat végét jelenti, mindenképpen kudarcélmény mindkét félnek. Ilyenkor gyakran elkerülhetetlen a segítségkérés. Barátoktól, szakembertől vagy  csoportterápiától várhatunk lassú enyhülést, ahol – mint az Anonim Alkoholistáknál –, a hozzánk hasonló problémával küzdő emberekkel együtt próbálhatjuk meg kibogozni életünk összekuszálódott fonalát.

Singer Magdolna Júlia vagyok, és válok című könyvét olvasva gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon kiknek is szól ez az írás? Önsegítő könyv ez, vagy inkább naplóregény? Ahogy olvastam, arra jutottam, hogyha egy barátnőm most készülne válni, egyáltalán nem valószínű, hogy éppen ezt a könyvet ajánlanám neki segítségképpen.

Júlia egyes szám első személyben ad helyszíni tudósítást a válás poklának legmélyebb bugyraiból, leginkább naplóhoz hasonlító szövegben, ami azonban kevesebb, mint egy regény, de önsegítő kézikönyvnek semmiképp nem nevezhető.

A válók csoportjában ismerjük meg ezt az ötvenes nőt, akivel talán az a legnagyobb problémám, hogy azt hiszem, kevesen tudnak vele azonosulni, és egyáltalán nem a kora miatt. Júlia rendkívül csinos, sportos, csodálatos munkabírású, sikeres pszichológus (!), aki tulajdonképpen a Tökéletes Házasságnak készül véget vetni, húsz év után. Talán tévedek, de azt hiszem, a válás problémáival küzdő nők többsége – egyszerűen nem ilyen.

A férj, Barna, szintén pszichológus, közös vállalkozásaikban is együtt dolgoztak, s mindketten túl voltak már egy váláson két évtizeddel azelőtt, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak. Júlia a rengeteg munka és a végtelen hitvesi beszélgetések, kapcsolatuk lelki és testi ápolása mellett felnevelte két közös gyereküket is, kettőt hozott a házasságba, így négygyermekes, ötvenes nőként  sorozatban ad interjúkat újabb és újabb megjelenő könyvei kapcsán, valamit autistákkal foglalkozik.

Ha Singer Magdolna Júlia-könyvét egy válófélben lévő, elkeseredett, ötvenes nő kezébe nyomnánk most, amikor mindennek a negatív oldalát hajlamos észrevenni, nem kizárt, hogy nagyot taszítanánk rajta a lejtőn lefelé, már ami az önbecsülését illeti. Kivéve persze, ha ő is előadásokat tart az egyetemen, interjúkat ad, karitatív tevékenységet végez, tökéletesen nevelt négy gyermeket, és bármikor előkap a fiókból egy érte rajongó szobrászművészt vagy egy helyes harmincas pasit, aki örömmel fekszik le vele.

Nem mondom, hogy nem lehetne a könyv bárki (férfiak és nők) számára tanulságos. Hasznos, mert kiderül, milyen komoly hangsúly van egy házasságban a beszélgetésen, az élmények, érzések egymással való megosztásán. Nincs szemérmeskedés, szóba jön a húsz év alatt alábbhagyó, sőt szinte eltűnő szexuális vágy is, az intelligensen kezelt nehézségek, sőt, a „nyitott házasság” kérdése.

Megszívlelendő gondolatokat olvashatunk arról, Júlia hogyan néz szembe az önmagáról kialakított képpel, és arról, hogy milyen példaértékűen bírálja felül és ostorozza magát. Arról is, hogy egy kapcsolat lezárásával vajon nem a saját hordhatatlan szerepünket akarjuk-e levetni. De a legeslegtöbbet mégis Júlia hosszas szenvedéséről, ami nagyjából a könyv felénél már komolyan fáraszt.

Ha megpróbálom úgy tekinteni, hogy a pohár félig tele van, akkor a kötet minden női olvasónak kis biztatást jelenthet: íme, a sikeres, vonzó nők is ugyanúgy ki tudnak borulni, mint bárki más, még akkor is, ha szépségük és érdemeik teljes tudatában vannak.

A könyv legelején pár soros pillanatképek erejéig bepillantunk a terápiás csoportba, de végig hiányoltam, hogy a többi szituációt végül nem látjuk, nem kapunk más nézőpontokat. Egyetlen egyszer jelenik meg a szomszédasszony azzal, hogy ő nem tud olyan tisztességesen viselkedni a saját válása kapcsán, mint Júlia. Nem olvashatunk azokról a (szerintem) életszerűbb példákról, ahol a válófélben lévő nő nem beszélget négy órán keresztül a Zserbóban a szeretőhöz költözött férjjel csupán azért, mert mindketten a lehető legkíméletesebb, legnyugodtabb válást szeretnék megvalósítani. Ahogy más, „a pszichológus is pszichológushoz jár” típusú történetekben, itt is felmerülhet az olvasóban az a nyomasztó érzés, hogy az érzelmek és gondolatok végtelenül hosszú, rend- és módszeres boncolgatásának van-e, lehet-e értelme ilyen mértékben.

E sorok írója, aki a válás témáját szintén testközelből ismeri, bajban lenne, ha ajánlania kellene a Júlia vagyok-könyvet. Aki most van krízisben, annak aligha segít, aki túl van rajta, annak meg már talán fölösleges visszabámulni a legmélyebb bugyrokba.

Adatok: A könyv fülszövege

Singer Magdolna: Júlia vagyok, és válok

Garbo Kiadó, 2010