A bábok élete | Georg Büchner: Leonce és Léna (színház)

(A cikk eredetileg 2011. június 17-én jelent meg az olvassbele.hu-n)

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Fehérre mázolt arcú figurák balettoznak be a színpad közepére. Testüket barokkos jelmezek borítják, fejükön holdfényű paróka. Ruhájukból és álhajukból csak úgy száll a rizspor. Egybeolvad a kopott zöldbe és málló barnába öltözött helyiségben kavargó porral.
A szobában néhány antik bútordarab, hanyagul szétdobálva. A falon kitört üvegablakok és töredezett vakolat. Hol járunk? Raktárépület ez? Esetleg trónterem? A Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna előadása álomszerű, hamiskás, szürreális világban játszódik.

A szobába betóduló viaszfigurák csoportképpé merevednek. Arcukon mintha csodálkozás látszódna. Talán meglepte őket, hogy most itt színház lesz? A közönség mindenesetre megtöltötte a nézőteret. Csináljunk akkor színházat! A kísértetalakok óvatosan kioldalognak a színről. Kezdődhet az előadás.

Popo királya, Péter, a tekintélyes államtanács által megerősítve, elhatározza, hogy fia, Leonce feleségül veszi Léna hercegnőt, Pipi birodalom trónörökösét. Mert ezt kívánja az ország érdeke. És amiről a királyi felség egyszer döntött, az el van döntve. A két fiatal azonban idegenkedik az előre elrendelt házasság gondolatától. Nem illik bele szentimentális, filozofálgató, öngyilkosságra is hajlamos „lényük” ideájába. Távoli vidékre menekülnek hát a szülői önkény elől. Isten, a Sors vagy a Véletlen, mégis összetereli a hercegnőt és a herceget. Micsoda irónia! Önként és dalolva lesznek egymáséi.

Péter király hiába készülődik az esküvőre. Se menyasszony, se vőlegény, uralkodói elhatározás ide vagy oda. A kialakult helyzetben bajos lenne megtartani a fényes lakodalmat. Valerio, a herceg vidám, kalandor útitársa azonban ismeri a megoldást, amely gyógyír lehet minden bajra. Két ember nagyságú babát hoz magával. Eskessék össze őket a fiatalok távollétében. Az eskü után lehullik az álarc. Leonce és Léna büszkén áll a király előtt. Győzött a Szerelem, a Szabad akarat, persze. Lesz nagy vigadalom – és csalódottság, amikor kiderül, hogy az érdekházasság megköttetett. Mert amit a király egyszer eldöntött, az el van döntve. Vagy mégsem?

Tompa Gábor rendező a büchneri alapanyagból az automata gépek látszatvalóságát teremti meg, amelyben üres minden fennkölt szó, álszent minden érzelem, akaratlan minden mozdulat. Az egyéniség nem létezhet. Hús-vér emberek helyett kongó bábfigurák népesítik be ezt a szürreális világot. A maszkok alatt is csak újabb és újabb álarcokra lelhetünk. Ha lehámozzuk a rétegezett arcfestéket, az áporodott gúnyát, nem találunk alattuk az égvilágon semmit.

Pedig mintha mindenki csupa derű lenne. Komédiások tömege tölti be a teret, mi meg vidáman kacagunk. De még a jókedv, no meg a szomorúság is csak felvett póz. A játszók kecses tánclejtése, balettet imitáló mozdulatai valószerűtlenül hatnak, a dallamos énekszavaik hamisan csengenek a piszkos falak között. Láthatatlan gépezet rángatja a bábokat. Papírmasé figurák masíroznak a csettintések ritmusára. A Nagy Marionett Rendező kénye-kedve szerint rendelkezik a bábok élete felett. Mert ők az arcukra rajzolt grimasszal – saját akarat, önálló gondolat nélkül – egy jól kiszámolt rendszer alkatrészei.

Nézzük meg csak közelebbről őket. A király (Váta Loránd) óriásra nőtt csecsemő. Félkegyelmű akarnok, akit kényszerzubbonyba öltöztet a sarkában lihegő udvartartás. Alakja a tehetetlenség fájdalmába görbül. Leonce (Bodolai Balázs) szomorú szemű álmodozó, aki arról csak ábrándozik, hogy a nagy semmittevésben önállósulni fog. De mindannyian tudjuk, hogy legalább úgy a levegőbe beszél az úrfi, mint a játszópajtásai.

Léna (Györgyjakab Enikő) sem csupa élet. Pedig izgága sziluettje mintha némi elevenséget sugározna. Törékeny balerina alakja azonban csupán játékszer… Kinek is a kezében? Mert ne legyen kétségünk, itt irányítás folyik, mégpedig jó magasról. Ahova nem lát el a bábuszem. Lassan leesik a tantusz: senki ne áltassa magát, hogy képes uralni saját létét. Ismeretlen zsugás keveri a lapokat. Pókerarca felismerhetetlen jövőt jövendöl.

Csak Valerio (Viola Gábor) megjelenésében van valami egyedülálló. Mellénye kigombolva, festett ördögarc a mellén. Paróka helyett vörös punk-frizura a feje búbján. Nem csoda, hogy keresi a rendőrség. Hisz bolond a lelkem. Bohócok között a legnagyobb bohóc. A bábok világában az őrült áll leginkább a realitások talaján. Mert ő pontosan tudja, miképpen is működik az egész. Ezért is játssza tovább a nagy marhát.

Természetes megnyugtató érzés elképzelni azt, hogy saját sorunk kovácsai vagyunk. Csak kell egy-két normatív játékszabály, és persze nem árt egy közös nyelv sem. Hogy ugyanazt ugyanúgy értsük. Íme, kész is a nagy játszóház. Megteremtetett az abszolút illúzió. „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.” A szerepeket mint zsákbamacskát egy ismeretlen játékmester húzza elő egy tarisznya mélyéről.

A kolozsvári társulat élő szereplős bábelőadása valószerűtlen vízió. Mert végül is csak arra keressük a válaszokat, hogy mik, illetve kik is vagyunk? Apa, anya, férj, feleség, gyermek, testvér, polgármester, utcaseprő, kőműves, orvos? Egyik sem. Sokféle jelmezbe bújunk, de csak nem találjuk magunkat. Még a báblét is hazugság. Csak egyben vagyok biztos, nem vagyunk marionettfigurák. Fogalmunk sincs, mi a válasz. Ezért kényelmes a bábok álmába ringatni magunkat.

Georg Büchner: Leonce és Léna | Kolozsvári Állami Magyar Színház
Rendező: Tompa Gábor
(Fotók: Bíró István)