Ki beszél itt szerelemről | Új Parrella-regény

Írta: Zemen Annamária

„Nagy hiba volt, tiszta őrület az a döntésem, hogy szerelemből írjak könyvet, és most kénytelen vagyok mindent beleadni ebből a szerelemből. Így, amit most olvasni fogtok, hűséges utastársaim, nem más, mint az utazásról és a szerelemről szóló könyv. És bocsássatok meg nekem, ha úgy tűnik, mintha a kettő egy és ugyanaz lenne.”

Ezekkel a szavakkal indítja Valeria Parrella egyes szám első személyben új regényét, melynek főhőse egy írónő, aki megbízást kap a kiadójától, hogy a lehető legrövidebb időn belül írja meg könyvét, amelynek néhány oldalát már ismerik, és elkészültét türelmetlenül várják. A kiadó felajánlja, hogy finanszírozza az írónő és útitársa költségeit Argentínába, cserébe a könyvet várja. A nő szerelmével, Michelével indul útnak, arra a lehetetlen kalandra vállalkozva, hogy lángra lobbantsa a férfi már csupán pislákoló érzelmeit.

A könyv tehát riportázs – egy útikönyv története és egy véget érő szerelemé. Parrella ezt a formai mixet használja fel eszközül arra, hogy hangot adjon a szerelmi csalódás okozta fájdalomnak, keserűségnek, haragnak, szenvedésnek.

Az oldalakon érződik a kiadó sürgetése. Szemben A fehér tér című regényével ennek a sorait áthatja az utazás keltette sietség, a szinte kapkodó írásmód – mintha az egész átolvasás, szerkesztés nélkül került volna nyomdába. Gyors leütések, sietve, nyersen odavetett gondolatok jellemzik.

Vajon önéletrajzi ihletésű írásról van szó vagy csupán fikció az egész? Parrella játszik: hol belép a történetbe, hol kilép belőle, keresi a megfelelő távolságot ahhoz, hogy elmeséljen egy fájdalmas utat és utazást. Nem a „fehér térben” lebeg többé, hanem egyértelműen a kudarc, a csalódás oldalán találja önmagát. Ám ebben az írásban könnyedebb hangnemet üt meg, s ironikus, sokszor szarkasztikus ábrázolásmódja az érzelmeiben sebzett nő gyógyulásának jeleit csillantja meg.

„Ő mosolyog, de én meg tudom különböztetni a szerelmes mosolyt attól, ami csak úgy tesz, mintha szerelmes lenne. […] De jól van ez így is, jól van, erre most fölösleges gondolni: az utazás, végül is, csak most kezdődik.”

A könyv arról az önpusztító szerelemről beszél, amely már akkor tönkretesz téged, amikor még javában virágzik, s ami még rosszabb, hogy ennek tudatában vagy, mégis ragaszkodsz hozzá. Annyira ragaszkodsz, hogy magaddal viszed Argentínába a férfit, akiről úgy gondoltad, hogy ő az egyetlen és tökéletes. Elviszed magaddal, hogy közelebb kerülj hozzá, pedig tudod, hogy a kapcsolatot már semmi sem mentheti meg. Gyönyörű, ha lehet így fogalmazni, ironikus allegóriában fogalmazza meg a szerelem elmúlását:

„Nekem egy gyönyörű fehér szoknyát (én választottam) vesz ajándékba (a kiadó pénzéből, amiért neki adóznia sem kellett), harangszabásút, anyaga olyan fényes pamut, mintha selyem lenne, kézzel festett fekete motívummal. A felirat spanyolul van, egy tintatartóba süllyedő tollból kiinduló, körbefutó szöveg, mint az írás, amely oly módon járja körbe a dolgokat, hogy a kezdet és a vég eggyé válik. A vég.”

A könyv azonban nem csak erről szól. A szerelem szálai Buenos Airesen keresztül eljutnak Nápolyba, Nápolyból Buenos Airesbe, szerepet kap Maradona, Borges, a tangó és az ízletes, világhírű argentin marhahús. Parrella ebben a regényében sem tagadja meg Nápoly iránt érzett végtelen szeretetét. Játszódjék bár a történet Buenos Airesben, a visszaemlékezések és a párhuzamok felállítása által utalásokat találunk Nápoly városára is.

Minden összekapcsolódik valamivel, az argentínai utazás tudatosan vezet el minket az érzelmek világába, amit maga a regény címe is jelez: »Ki beszél itt szerelemről« – mondat végi írásjel nélkül. Vajon miért nincs kérdőjel, felkiáltójel vagy bármilyen írásjel? Mert már maga a cím is azt sugallja, hogy nem állhatunk meg a tényeknél. A felszín képszerű bemutatásán túl le kell szállni a mélységekig, fel kell tárni az érzelmek sokrétegűségét és összetettségét.

Modern történet, érdekes lélekanalízis, az érzelmek szembeállítása a racionalitással. És újszerű írásmód. A könyv magyar nyelvű megjelenése még várat magára. Reménykedjünk…

Valeria Parrella: Ma quale amore (Ki beszél itt szerelemről) – Rizzoli, 2010