Majdnem tökéletes csere | Ruth Rendell: Lopott élet

Posted on 2012. január 8. vasárnap Szerző:

0


Írta: Kleyer Éva

Lopott élet - címlapBenet Archdale, a fiatal, sikeres írónő nyakába hirtelen két nagy gond szakad. Kétéves, egyedül vállalt és nevelt, imádott kisfia meghűlése olyannyira súlyosbodik, hogy már a kórházi beavatkozás sem tudja megmenteni, gégegyulladásban meghal. És épp ekkorra esik rég nem látott, elmebajos anyja kéthetes látogatása, amely felkavarja gyermekkora rettegett anyaképét, amit pedig szívesen söpört az elfeledett emlékek közé. Benet összeomlik, senkiről és semmiről nem akar tudni.

Be- és kiszámíthatatlan anyja egyszer csak megjelenik a házban egy szőke, két év körüli kisfiúval. A gyászoló Benet tudomást sem akar róluk venni, azonban ahogy az elmebeteg öregasszony érdeklődése megszűnik a kisgyerek iránt, mégis felülkerekedik benne az anyai ösztön, gondozni kezdi a kicsit azzal az elhatározással, hogy nem engedi halott kisfia helyét elfoglalni a szívében, és az első adandó alkalommal visszaviszi a gyereket az igazi anyjához. Két dolog azonban gondolkodóba ejti: az egyik a gyerek hátán lévő kék-zöld foltok, vágások meg az egyértelműen cigarettacsikkektől származó égésnyomok, a másik: a bulvársajtó révén tudomására jutó információk a gyerek igazi családjáról.

A másik család a londoni szegénynegyedben él, körülményeit, mindennapjait ismerjük meg. Munkakeresés és munkanélküli segély, mindennapi kocsmázás, kilátástalanság, primitív érzelmek és életek, szürkeség, lepukkant környezet. Itt él Carol Stratford, a háromgyerekes, kihívóan szép, fiatal özvegy húszéves szeretőjével. A házasságából származó első két gyerek állami gondozásban, a kicsi Jason – aki isten tudja, kinek a fia – pedig csak teher anyja nyakán. Hol a szintén iszákos nagymama vigyáz rá, hol a szomszédok, így történhetett, hogy másfél napig senkinek nem tűnt fel hiánya.

Az ügyet gyorsan felkapja a bulvármédia, így derül ki, hogy a gyerekről még fénykép sem készült. Az anya másfél napi aggódás (és ugyanennyi gyászidő) után visszatér csapongó életéhez, kocsmai munka, takarítás, kis bolti lopások, sok-sok kocsmalátogatás és sok férfi… Az egyetlen ember, akit a gyerek eltűnése komolyan foglalkoztat, a fiatal szerető, Barry. Már csak azért is, mert a rendőrség őt gyanúsítja a kisfiú megölésével. Holttest ugyan nincs, bizonyíték sincs, Barry minden idejét a gyötrő féltékenységnek és a gyerek apja utáni kutatásnak szentelheti.

Benet, a történet főszereplője két boldogító felfedezést tesz. Az egyik az anyjával kapcsolatos: akitől gyerekkorában úgy rettegett, félt, akit szégyellt, mert annyira MÁS volt, mint a többiek mamája, most megváltozott. Viselkedése már majdnem normális lett – igaz, a normalitást inkább alulról közelítve –, és Benet legyőzi magában azt a kicsi kora óta magában ismételgetett mantrát: „Nem szabad gyűlölnöm az anyámat!”. Sőt, már ki tudja mondani – ha csak magában is –, hogy: Szeretlek anya!

És tulajdonképpen neki, vagyis az őrült asszony egy őrült pillanatának köszönheti, hogy elveszett gyermeke helyett kapott egy másikat, akit a kezdeti elutasítás után nemhogy a szívébe zár, de szinte szerelembe esik vele.

Ruth Rendell angol írónő Barbara Vine név alatt is publikál. Több mint ötven könyvét, novelláját számos nyelvre lefordították, történeteiből filmforgatókönyvek és filmek születtek. Pszichotrillerjeiben a »ki tette« helyett a »miért tette?« válik központi kérdéssé. A romantikus megszállottság, a tévesen értelmezett kommunikáció, a lehetőségek és a véletlenek hatása és következményei az érintett bűnözők emberi jellemvonásaira, a pszichikai okok kutatása áll történetei középpontjában. Munkáiba, ahogy ebbe a történetébe is, beleszövi az elmúlt negyven év társadalmi változásait, olyan problémákra is rávilágítva, mint a családon belüli erőszak, vagy a nők társadalmi helyzetének változása.

Könyveinek sikere azt bizonyítja, hogy egyszerű eszközökkel, patakvér és hullahegyek nélkül (vagy csak némi jelképes, inkább csak dekorációs célú mennyiséggel) is lehet feszültséget teremteni. Elegendő, ha a megfelelő számú szálak megfelelő mértékű bonyolítása, ám mesteri kézbentartása mellett a szálak a sztori végére egy középpontban találkoznak, akár a pókháló. És mire a háló összeáll, összeáll a kép is. Ám a végkifejlet – és ebben igazán mesteri az írónő – soha nem kínál hepiendet, nincs egyértelmű megoldás. Mindig marad egy-egy nyugtalanító kérdés, amellyel az olvasó magára marad, hogy még sokáig morfondírozhasson rajta.

Ruth Rendell

Ruth Rendell

A lopott élet című, 1984-es krimiben (The Tree of Hands, Borbás Mária fordította kitűnően), a sors különös játéka – vagy a pszichokrimi koronázatlan királynőjének mesteri meseszövése – ötvözi a félelmetes valóságot a döbbenetes bizonyossággal. Elkeserítő, ahogy megmutatja: milyen lehetőségeket kínál az élet, hogy elmeneküljünk sorsunk elől, mégsem ragadjuk meg a kínálkozó alkalmat. Ehelyett – mint ebben a történetben is – a legártatlanabb cselekedetek rémisztő következményeként átlagos emberek élete kerül kritikus helyzetbe más, kevéssé normális emberek tettei következményeként.

Itt majdnem megvalósul a tökéletes gyerekcsere. Hiszen Benet imádott fiának haláláról szinte senki nem szerez tudomást, a lopott kisfiúról pedig sehol nem létezett fénykép, és talán senkinek sem hiányzik igazán. Így élhetnek boldogan tovább, amíg csak meg nem halnak.

Vagy mégsem…?

Adatok: A könyv fülszövege

Ruth Rendell: Lopott élet

Partvonal Kiadó / Pszichokrimi sorozat, 2011