Barna Dávid: Egy magyar regény (részlet)

Posted on 2011.12.27. Szerző: olvassbele.com

1936. szeptember 26.
Történetem kezdetén egy idősödő, testes úriember lépett Pesten a Ferenc József apostoli császárról és királyról nevezett hídra éjjel fél háromkor.
Mint két mágnes, úgy hevert a város két darabja ezen a szeptemberi kora hajnalon, a Pest és a Buda, hadd mondjam így, ahogy a személyneveket névelősítik a magyar fővárosban, az István, akár a németek, der Stefan; fémes mattfeketén húzódott a Duna csíkja a két ellentétes pólusú város között. És mint valami őslény váza, úgy feszült a folyó fölött a sötét acélhíd.
Az elegáns kabátot és kalapot viselő ősz bajuszú úron kívül senki nem járt a pesti hídfő környékén ezen a csípős hajnali órán. A csillagokat teljesen megfakítva világított a hízó hold a Várnegyed fölött.
A férfi zavart volt és nyugtalan. Otthon nem bírt elaludni, koránfekvő-koránkelő létére még jóval éjfél után is csak forgolódott, mígnem fölgyújtotta a villanyt, hogy akkor inkább olvas, de arra sem tudott figyelni, úgy cikáztak a gondolatai. Hát akkor jár egyet. Felöltözött, kilopózott a lakásból, ki a bérházból, le az utcára. Itt lakott a pesti hídfő előtti téren.
Az első pilonnál járt, amikor egy alakot vett észre a híd közepe tájt. Ahogy közeledett, látta, hogy egy nő. Lány. Aki, bár hallja a férfi közeledő lépteit, nem fordul felé. Hasával a hídkorlátnak dőlve, behúzott nyakkal nézi a vizet.
A múlt héten olvastam az újságban, hogy egy negyven év körüli férfi fölmászott a Szabadság híd Pest felőli, északi pilonjának tetejére, és fölült a Turulmadár szobrára. A tűzoltók speciális egysége az emelőkosárból több mint egy órán keresztül próbálta meggyőzni az öngyilkosjelöltet, hogy jöjjön le velük, de nem jártak eredménnyel. A férfi végül gyúlékony anyaggal lelocsolta, majd felgyújtotta magát és leugrott. Égő teste a híd gyalogjárdájára zuhant. A mentők már nem tudták az életét megmenteni.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte tőle a férfi, ahogy odaért az alakhoz, és megállt közvetlenül a hídkorlát mellett.
– Be kéne ugrani – felelte szomorkásán a lány. Hajadonfőtt volt, rövid, szürke átmeneti kabátot viselt, bordó ruhát vagy aljat, kopott női félcipőt. Nem nézett a férfira.
A férfi elnevette magát.
– Mért nem ugrott már be?
– Nézem, hogy talán a partról könnyebb.
A férfinek újra nevetnie kellett. Lenyűgözte, hogy milyen megkapó módon keveredik a lány hanghordozásában egy külvárosi csitri fellengzőssége és közönségessége a minden nyerseség nélkül való naiv bájjal. Egészen csinos kis lányka volt. Húsz körül lehetett. Egyenes, kissé talán zsíros barna haja épp csak a fülcimpájáig ért, oldalt választékkal, egy-egy csattal eltűzve.
– Ne bolondozz, te – mondta neki aztán már komolyan az úr.
– Én nem bolondozok – felelte a lány, és végre a férfi felé fordult. Fehér gézzel körbe volt tekerve a nyaka, ez eddig nem látszott a kabát gallérjától.
– Mi történt a nyakaddal? – kérdezte az úr csaknem apásan.
– Paradicsomfőzés közben meglökött a főbérlőnőm. Nekiestem a sparhertnek. Három napja a klinikára járok.
Azt a szorongást érezte a torkában a férfi, mint amikor valaki egy rég látott, meghitt ismerősével találkozik.
– És ezért akarsz beugrani?
Sok az adósságom. Keresetem nincs. Ha hazaállítok, hát mi lesz? Hát mi lesz? Állandóan csak ezzel jön nekem a háziasszonyom. Lassan már hazajárni se merek – mondta a lány, és elbűvölőnek találtatott.
– Hol laksz? – kérdezte már-már elérzékenyülten az úriember.
– A Bercsényi utcában – felelte ő, és mutatta is a kezével Dél-Buda irányában, hogy merre.
Mindketten hallgattak egy darabig.
– Ne hazudozz nekem – mondta aztán egészen váratlanul az úr. A lány összerezzent.
– Nem hazudok – felelte ijedten.
– Mennyit akarsz? – kérdezte tőle a férfi. Ügy nézte, a lány hezitál, hogy megsértődjön-e. De inkább csak előrehajtotta a fejét, és mélyen hallgatott.
Erre meg a kalapos úr szégyellte el magát. De győzött benne a kan.
Én még nagyon tele vagyok vérrel, vigyorodott el görcsös ajakrándulással.
– Gyere – mondta a lánynak.
Az úgy pillantott rá, mint egy kivert kutya, ahogy a férfi elindult Buda felé, a lány pedig utána. A férfi bevárta; lassan mentek, egymás között tisztes távolságot tartva.
A budai oldalon semmi mozgás. A hídfő előtti tér túloldalán, a gyógyszálló előtt két fiákeres bóbiskolt a bakon. A tér innenső szélén mentek végig, az egyetemi épületig a rakpart korlátja
mellett haladva. Mindenki ismer itt a környéken, gondolta magában ingerülten a bajszos úr.
– Hová szoktál menni? – kérdezte.
A lány megmondta a szálló nevét. A férfi beleegyezőleg bólintott. Aztán mégis ő mutatta meg neki az utat, mert az első keresztutcára bekanyarodva pont az ellenkező irányba indult volna el. Senkivel nem találkoztak útközben. A férfi úgy érezte, csaknem boldog. Hogy él.
Gyorsan odaértek. Csöngetni kellett. A portás beeresztette őket, a férfi közölte, hogy szobát akarnak, mi mást, miközben a lány igyekezett olyannak feltűnni, mint aki szabad akaratából áll itt most, hisz így is volt, de amikor egy perc múlva magukra csukhatták a koszvadt kis hotelszoba sötétre mázolt ajtaját, mind a ketten megkönnyebbültek.
Álltak egymással szemközt a petróleumlámpa gyönge fényénél, a férfi most már leplezetlen vágyakozással nézte a lányt, amíg ő a padló és a fal találkozásánál futó vékony szegélylécet bámulta üres tekintettel. A fal valamikor fehér volt, most már inkább halványsárga, ráhengerelt világoskék virágmintákkal. A földön kopott, mélybarnára érett parketta.
Aztán az úr levette a kalapját, kabátját, fölakasztotta őket az ajtó mellett álló fogasra, majd lesegítette a lányét, és fölakasztotta azt is. Aztán megint csak álltak egymással szemközt.
– Vetkőzzünk le, kedves – mondta halkan a férfi, és levette a zakóját. A két ablak közé állított szekrényhez ment, kinyitotta; nehéz dohszag csapott ki belőle. Kivett egy vállfát, ráakasztotta a zakót, aztán kivett még három vállfát, ezeket a franciaágyra dobta. Az ágy nem volt letakarva. Két törtfehér huzatú párna és paplan. Úgy tűnt, legalább az ágyneműt áthúzták.
Becsukta a szekrény nyikorgó ajtaját. Az ajtóra szögelt fogasra akasztotta a vállfát a zakójával.
– Segítsen – mondta most a lány, és hátat fordított a pocakos, nála épp csak valamivel magasabb úrnak; ő erre odalépett hozzá, és fönn kezdve sorban kigombolta a bordó, hosszú ujjú ruha öt gombját. A parasztlányosan telt, húsos tagok láttára kis híja volt, hogy nem csettintett a nyelvével. A ruha alatt világos kombinét viselt. A lányka fölvett egy vállfát a paplanról, rátette a ruhát, de még mielőtt a zakó mellé akaszthatta volna, az úriember átölelte és nagy hévvel megcsókolta.
A maradék ruháikat már csak ledobálták magukról az ágy mellett álló székre, és lerúgták magukról a cipőt; a férfi azért, mert annyira kívánta a lányt, a lány most már azért, hogy ne okozzon csalódást a férfinak. Ezzel együtt az úr meglehetősen kétségbeejtőnek találta a kedves és szép fiatal lány fehérneműit.
A paplanra dőltek le, nem takaróztak be. A lány meglehetősen fázott, de nem merte mondani.
A férfi is fázott egy kicsit, de rendesen látni akarta a lány testét. Az suhant át az agyán, mi van, ha beteg ez a csitri, de csaknem szentségtörőnek érezte a gondolatot, hát gyorsan el is hessegette magától. Szorosan a lányhoz bújt, csókolgatta az arcát, a vállát, a nyakát a kötés körül, gyengéden, ahol érte. A lány gépiesen próbálta viszonozni a csókokat a gyorsan mozgó férfifejre.
Az úr a hátára fordította a lánykát, ő maga az oldalára feküdt, szőrös jobb combja a lányén, már lihegett, míg a lány olyan merev volt, mint az ágydeszka alattuk. Ahogy lassú, szaggatott mozdulatokkal tövig beleerőltette csontkemény farkát a lány alig-nedves hüvelyébe, még az is felvillant a férfiban, hátha a lány nem is élvezi a dolgot. De akkor már késő volt az empátiához.
Egyszer azért megállt közben a férfi, a lány ránézett. Hogy beteg-e, azért nem élvez, ez a kérdés jött volna az úriember szájára.
– Öreg embernél már nem megy olyan vígan, mint a fiataloknál – ezt mondta végül, hadd élvezze legalább ő az aktust, igya csak föl bűntudatának az önsajnálat ásványaival telített cseppjeit a szomjas föld, mint egy iszonyú, mozdulatlan állat. Egészen lassan kezdte újra, aztán begyorsított, és egy hörgő felhangokkal telített sóhajtással elélvezett. Megremegett a szárazföld és a tengerfenék, láttam, ahogy óriási hullámok borítják be a partközeibe épült atomerőmű sérült reaktorait.
Közvetlenül a baleset után még úgy tűnt, nem történt komolyabb katasztrófa, másfél hónappal később húsz kilométeres körzetben kiürítették az erőmű környezetét, és közölték: évtizedekre.
Újnak, frissnek, vidámnak találta magát a férfi, ahogy kikászálódott a lányból, és az ágy szélére ült. Le volt nyűgözve, és ezen az sem módosított egy szemernyit sem, hogy amikor az öntöttvas falicsaphoz ment, hogy megmosdjon, ragacsosnak érezte a farkát. Valami gyógykenőcsöt használ a lány, gondolta.
Szappan nélkül, csak vízzel mosta meg magát. Aztán a lányra nézett. Ott feküdt az ágyon, ahol hagyta.
– Te nem akarsz megmosdani?
Egészen ijedten nézett az úrra a lányka. Mért kéne, hogy megmosdjon, azt kérdezte a szemével.
– Leteszed a földre a lavórt, s úgy.
Mint aki félreértette az előbb a kérdést, olyan hanghordozással válaszolt:
– Úgy igen.
Fölállt az ágyról, s odalépett a férfi mellé a csaphoz. Egy kissé el volt csúszva a nyakán a kötés. A férfi hegedő, párhuzamos macskakarmolásokat vélt látni ott, ahol megégette magát a lányka.
– De akkor tessék elfordulni.