Út a bizonytalanságba | Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok

Posted on 2011.12.20. Szerző: olvassbele.com

Képzelj el egy kisfiút, aki azt sem tudja pontosan, hogy hány éves, mert a hazájában a születés rögzítését nem tartják fontos dolognak. Képzeld el szomorkás mosolyát, amelyben mindig bujkál egy jó adag irónia. Képzeld el, amint tízéves kora körül útra kel, teljesen egyedül, útra, amely csaknem ugyanannyi ideig, vagyis egy évtizedig tart. Utazik az ismeretlenbe, szülői támasz, pénz nélkül, és olyan helyre próbál eljutni, ahol végre fölnőhet, tanulhat, dolgozhat, szabad lehet.

Ez a kisfiú Gazníban született, egy afgán városban. A hazár népcsoporthoz tartozik, etnikumának létét hol a tálibok, hol a pastuk teszik bizonytalanná, állandó rettegésben, létbizonytalanságban tartják őket. Édesanyja ezért úgy dönt, hogy kimenekíti fiát az országból, mert idegenben a bizonytalanság is jobb, mint hazájában a biztos halálra predesztinált sors. A végleges búcsú estéjén az édesanyja három kéréssel hagyja sorsára a fiát (három, mint a mesében, de ennyivel a mesei elemek el is tűnnek a történetből): „Három dolgot semmiféleképpen se tégy soha az életben, Enaiat dzsan. Először is ne nyúlj kábítószerhez. Másodszor: ne használj fegyvert. Harmadszor: ne lopj.”

Ennyi lett Enaiat útravalója, hozománya, semmi egyéb. Ezzel a három intelemnek szánt kéréssel indul útjának a kisfiú, hogy Pakisztánon, Iránon, Törökországon, Görögországon keresztül végül Olaszországban köthessen ki, és ott találjon igazi hazájára. A ma már húsz év körüli fiatalember, Eianatollah Akbari mesélte el a hihetetlen kalandokkal, tragédiákkal, keserűséggel és felnőttet is megpróbáló viszontagságokkal teli történetét egy írónak, Fabio Gedának. A fortyogó, a mélyből lávaként előtörő, elfelejthetetlen események sokaságából, vagy éppen az idő múlásával tompuló, homokszemekké morzsálódó emlékfoszlányokból, az igaz meséből ő írt megrázó erejű, hiteles regényt. Gyimesi Csilla bravúros tehetséggel tette át magyar nyelvre.

A történet megrázó, túl igaz ahhoz, hogy elfelejtődjék. Szót emel az igazságtalanság, a határtalan emberi zsarnokság, a tudatlanság ellen. Bemutatja a korrupt rendőrséget, a sokszor kegyetlen embercsempészeket, a tömérdek arcátlan embert, akik kihasználják az illegálisan rejtőzködő, hivatalos papírok nélkül bujkáló, rabszolga módra dolgozó menekültek kiszolgáltatottságát. A kiskorúak munkára kényszerítését, a visszatoloncolásokat, a duplafalú kamionaljakban történő, több napos utazásokat, a gyalogszerrel megtett utakat a fagyos hegyekben, a gumicsónakos tengeri utazást. De a sok gonoszság és keserűség közepette megjelenik, ha csak csírájában is, az emberi segítőkészség, a szolidaritás, az önzetlen, előítéletek nélküli szeretet.

Fabio Geda és Enaiatollah Akbari

Szívszorító a történet, fölkavaró és megható, fájdalmas olvasmány – mégsem nélkülözi a humort. A drámai események ellenére hangvétele könnyed és nyugodt, mellőz minden pátoszt, s csöppnyi irónia fűszerezi. Átüt rajta a mesélő optimizmusa, életszeretete, jövőbe vetett hite.

Enaiat azt ismételgeti, hogy a tények a fontosak, az események, nem pedig a személyek. Geda próbál minél többet megtudni a szereplőkről, de Eianat mindig így válaszol: „Már beszéltem neked erről. Engem az érdekel, ami történik. Az az asszony azért fontos, amit tett. Nem számít, hogy hívták. Nem érdekes, hogy milyen volt a háza.”

És akkor is, amikor a történés drámai, amikor Enaiat egy megfagyott hulla lábáról húzza le a cipőt a hegyekben, hogy tovább tudjon menni, amikor magára hagynak egy legyengült, fiatal fiút a török hegyekben, mert nincs mód arra, hogy segítsenek rajta, amikor a háborgó tengeren a gumicsónakból szemük láttára esik ki egyik barátjuk, és örökre elnyelik a hullámok, anélkül, hogy a többiek segíteni tudnának – a narráció mindvégig dagályosság nélküli marad. Mintha az elbeszélő szemérmessége tiltaná, hogy a szerencsétlenséget kihasználja saját sikere érdekében. A hang éppen azokon a részeken a leghalkabb, ahol éppen a legmegrázóbb eseményekről olvashatunk.

Olaszországnak nem újdonság a menekültek látványa, testközelsége. Az utóbbi hónapok emberi cunamija, az észak-afrikai országokon végigsöprő forradalom következtében az olasz földre áradó embertömeg azonban már súrolja a tűrőképesség határait. Gyakran bűnözőkként tekintenek rájuk, akik csak azért jöttek, hogy lopjanak és csaljanak. Nem gondolunk bele, hogy ők is emberek, mint mi, nem gondolunk arra, hogyha valaki mindent kockáztatva elhagyja szülőföldjét, és beleveti magát az ismeretlenbe, a bizonytalanba – akkor nagyon el lehet keseredve, kilátástalannak érezhette a jövőjét. Olyan élethelyzetbe került, amelyben nincs más választása. Nem gondolunk arra, hogy minden embernek saját élettörténete van, ami csak az övé, és ezt a történetet meg kellene hallgatnunk és értenünk.

Enaiat és Fabio Geda könyve segíthet a megértésben, a tolerancia megerősítésében. A regény üzenete szívünkbe hatol, elgondolkodásra késztet. A kettős morális kicsengés egyrészt azt igazolja, hogy akarattal, hajthatatlansággal, kitartással az ember elképzelhetetlen hőstettek végrehajtására képes. Másrészt érzékennyé tesz minket, hogy meglássuk: a menekültek történeteiben ott rejtőzhet egy csipetnyi Enaiat sorsából is. Miután elolvastuk, talán nem fordítjuk el többé a tekintetünket, és nem teszünk úgy, mintha nem vennénk észre az illegális emigránsok szeméből sugárzó szenvedést és félelmet. Az elutasítás helyett a segítségnyújtást fontolgatjuk.

Fabio Geda

A könyv ezen kívül megfogalmazása az igaz, önzetlen szeretet példájának. Azé a végtelen anyai szereteté, amely képes lemondani saját gyermekéről, hogy megmentse őt a jövőtől. Ebben a jövőben csak az látszik bizonytalannak, hogy gyilkossá válik-e a felnövő nemzedék, vagy még mielőtt ez bekövetkezhetne, áldozattá.

Enaiat mesél, szinte csak önmagának, akkor is, amikor hallgatni könnyebb lenne. Emlékezik akkor is, amikor egyszerűbb lenne feledni. És Fabio Geda ír, abban a reményben, hogy az üzenetet minél többen megkapják. Csak rajtunk múlik, hogy címzettekké válunk-e. Fedezzük föl, hogy tengerben valóban élnek-e krokodilok.