A Brenner magánnyomoz | Wolf Haas: Halottak feltámadása

Írta: Hudácskó Brigitta

»Nézd meg például a síliftkezelőket. Egész nap csak azt bambulják, hogy nekik aztán nehogy kiessen valaki a liftből. Naphosszat siklanak el mellettük a síelők ezrei. Általában persze senki sem esik ki a liftből, de ha mégis, akkor sincs nagy baj. Csak oda kell ballagni a vészhelyzetkapcsolóhoz, és leállítani a liftet.«

Tök durva, hogy mik jutnak néha az ember eszébe. Nekem például nemrég megvilágosodásom támadt: rájöttem, honnan ered a krimik iránti rajongásom. Ez azért jó, mert így megvan, kit hibáztathatok életem ilyetén alakulásáért, már magamon kívül, persze. Na mindegy, az a lényeg, hogy bár a „Kedvenc osztrák nyomozóim” listán az első helyezett örökREX be van betonozva, a többi hely még kiadó, és éppen nosztalgikus egotripem végén jártam, amikor rábukkantam egy bejegyzésre Wolf Haas Halottak feltámadása című regényéről. Ami krimi, ugye. Méghozzá osztrák krimi. Na, ez kell nekünk.

A Rex felügyelő és a Cobra 11 őrülten vad és pergő akciói után egészen kellemes felüdülésnek ígérkezett a regény, mert ugye itt nem Bécs utcáin vagy az autópályákon száguldozunk, sőt egyáltalán sehova nem száguldozunk, már ha itt tartunk. A Halottak feltámadása ugyanis egy alpesi kisvárosban, Zellben játszódik, ahová leginkább síelni járnak az emberek.

Nyomozónk, Brenner azonban nem a jó levegő miatt üdül már hónapok óta Zellben, hanem azért, mert az előző év decemberében két amerikait megöltek a kisvárosban: beültették őket a síliftbe, felküldték őket félútig, aztán hagyták, hogy a két öreg szép békésen megfagyjon az éjszaka folyamán. Tiszta munka, ha engem kérdeztek.

Olyannyira tiszta, hogy a rendőrség nem is haladt vele semmire – ha haladt volna, akkor a Brenner nem szívná még most is a jó hegyi levegőt. Mi sem természetesebb. Na, szóval a rendőrség elakadt, a Brenner meg kilépett, de hát azzal nem volt se előrébb, se hátrább, mert most meg magánnyomozóként csinálta ugyanazt, amit előtte az állam pénzén: vizsgálódott Zellben.

Végül is olyan volt már lassan, mintha a Brenner maga is odavalósi lenne, mert hát megismert mindenkit: a Liftes Lojzit, aki megtalálta a hullákat, az Aranyozót, a kezetlen német nőt, a Johnny taxist a rózsaszín Chevyjével, a Lorenzet – na, hát mindenkit, aki számít. És igazából nem is csinált ő olyan nagyon semmi különöset, csak így történetek mindenféle dolgok, tudod, és egyszer csak azon kapta magát a Brenner, hogy megoldotta az ügyet. Van ilyen.

Szóval igazából maga a sztori nem a macska pizsamája (főleg, hogy alig történik valami), amitől viszont totál lezsibbadtam, az a narráció. Esküszöm, tiszta olyan, mint amikor a családom elkezd valamit mesélni, mindenkinek van valami közbevetése, és a végén senkinek nincs semmi fogalma arról, hogy miről is beszélünk már egy órája. Ilyen ez a sztori. 184 oldal, barátom, ezt máskor egy este lenyomom, most meg olvastam egy hétig, és menet közben már annyira feladtam a reményt, hogy itt bármi is ki fog derülni, hogy frankón meglepődtem, mikor a végén meglett a tettes.

Mert akár hiszed, akár nem, ez nem egy olyan történet, ahol fontos, hogy ki volt a tettes. Jó, hát persze kell legyen valami kis cselekmény úgy mutatóba, hogy mindenki boldog legyen, de amitől tutira kifekszel, az maga a szöveg. Az akció totál mellékes és az, hogy éppen krimi lett belőle, teljesen esetlegesnek tűnik. Bármiről lehetne ilyen stílusban szövegelni, és nagyjából ugyanennyire lenne jó.

A Halottak feltámadását Bán Zoltán András fordította, mint Haas összes többi művét. Talán – ha kedve támadna – már maga is tudna egy Brenner-sztorit írni.

És hogy ez mennyire jó? Hát, akár hiszed, akár nem, eléggé jó.

Adatok: A könyv fülszövege

Wolf Haas: Halottak feltámadása

Scolar Kiadó, 2009