Vathy Zsuzsa: Columbo autója (részlet)

Posted on 2011.12.17. Szerző: olvassbele.com

Nagy család vagyunk

Utálom a hideget. Ezt utálom a legjobban. A tél különben nincs ellenemre, szeretem a fehér háztetőket, meg amikor az utcákon a sok szemetet eltakarja a hó, de ahogy az ujjaim elfehérednek, nem érzek semmit, és kiejtem a kezemből a kulcsot meg mindent, akkor szeretném, ha abban a pillanatban vége volna a télnek, elolvadna az összes jég, és a csatornákban, ereszekben folyna a víz, mint március elején. Ez egy betegség tulajdonképpen, hogy hidegben nem érzem a kezemet, neve is van, arról az orvosról nevezték el, aki felfedezte – a név és a kór –, de mi az ördögért jegyezném meg? A lényeg, hogy az ujjakban elvékonyodnak az erek, és nem jut el a hegyükig a vér.
A dzseki, ami rajtam van, szőrmével van bélelve, szóval bundás. Télen és ősszel és tavasszal is ezt hordom, volt egy sapkám is, de elvesztettem, úgyhogy mindig csuklyás pulóvert kell hozzá felvennem.
Engem Rolandnak hívnak, utálom, ha azt mondják Rolcsi, a családban – mi egy nagycsalád vagyunk – nem mindenki tudja megjegyezni a nevem, persze inkább csak az öregek nem. Van vagy harminc unokatestvérem, és ha az unokatestvérek unokatestvérét is hozzáadom, legalább kétszázan vagyunk.
El kell mondanom egy titkot. Ebben a nagycsaládban én vagyok, aki a legtöbbet tanult. Ha az óvodát nem számítom, pedig ott is sokat tanultam, tizenkét éve járok iskolába. Vagyis az előkészítővel együtt tizenhárom. A kerületünk a roma gyerekek számára működtet egy művészeti iskolát, négy alsó osztály, utána négy felső, oda jártam én is, a testvéreim is. Ez a művészeti iskola nem képez énekeseket, festőket, színészeket, de aki tehetséges, elindítja. Talán furcsa, hogy miért pont romáknak találták ki, a tanáraim jobban meg tudnák mondani, meg az igazság az, hogy eredetileg nem annak indult, csak a környék lakossága valamiért átalakult.
Amikor leérettségiztem, Színművészeti Egyetemre jelentkeztem, nem véletlenül, tizenkét éves koromtól játszottam egy színjátszó társulatban. Nem vettek fel, viszont felvettek egy szakmunkásiskolába, ahol két éven át festést és mázolást tanulok. Itt kapok ösztöndíjat, amibe beleszámítják a tanulmányi eredményt, kapok étkezési utalványt is, mindez együtt annyi, mint a minimálbér. Ha ezt elvégzem, újra jelentkezem egyetemre, csak akkor már szakmám is lesz, a tanulás mellett pénzt is kereshetek. A közgazdaságit vagy a jogot biztosan elvégzem, előbb-utóbb a Színművészetit is. Nagyon jó a memóriám. Ha meg akarok tanulni egy verset, beviszem magammal a vécére, és mire elvégzem a dolgom, kívülről tudom.
Roli ezzel befejezte a bemutatkozást, leállította a Skoda Fabiát, és azt mondta az utasának, megérkeztünk. Itt lakunk.
Az utas úgy került a fiatalember autójába, hogy egyik ismerőse, aki a Családsegítő Szolgálatnál dolgozik, szólt neki, az ő nevével megegyező nevű roma család lakik a Kén utcában, mind a négy gyerekük a művészeti iskolába jár vagy járt. Őt furdalni kezdte a kíváncsiság, valóban van-e roma ága a családjának, bármelyik családnak lehet, miért ne, és megkereste őket. Telefonon felhívta Danóékat, hol és hogy találkozhatnának, erre ők felajánlották, hogy húszéves fiuk, Roland elmegy érte, és autóval elhozza.
A Kén utcai egyszobás lakás, ahol a hattagú Danó család lakott, tiszta volt és ügyesen berendezett – a berendezés vitrint, heverőt, összecsukható ágyakat és egy plazmatévét jelentett –, ezeken kívül semmi más nem fért volna el a szobában.
Erika, Roli anyja harminchét éves, alacsony asszony, telt, de nem kövér, kivágott, flitteres ruhájában ünneplőbe öltözöttnek hat, azt mondja, takarító volt tíz évig a hátrányos helyzetűek óvodájában, nemrég az óvodát megszüntették, vagyis összekapcsolták egy másik óvodával, most állástalan. Családjából csak ő lakik a fővárosban, szülei, öt testvére Szabolcsban. Apja a téeszben dolgozik, száz tehén tartozik a keze alá, mind a mai napig elismert állatgondozó.
– Családomból mindig mindenki dolgozott – mondja Erika. – Anyám dohányt tört, kapált, ha kellett, takarított, reggel elment, este jött haza. Én hétévesen már főztem, tejet vittem biciklivel a csarnokba, fel is borultam vele egyszer, és amikor még nem értem fel a sparheltet, odahúztam az ágyamat, úgy kevertem a rántást.
Nevet mindenki, főleg a három lány, aki eddig még egy szót sem szólt, a vendég is, akiről csak annyi derült ki eddig, hogy Danónak hívják őt is.
Az apa folytatja, de ő nem a gyerekkorával kezdi, hanem azzal, hogyan ismerkedtek meg a feleségével.
– Erikával a munkásszálló előtt találkoztunk, ő takarító volt és tizenhét éves – abban az időben már tizenhat éves kortól lehetett dolgozni –, beszélgettünk, sétáltunk, elmentünk moziba, a kirakatokat nézegettük. Ez volt az udvarlás. Igaz, Erika? – A lányok kuncognak és azt kérdezik, meddig tartott? A választ nyilván tudják, mert már előre nevetnek.
– Három hétig.
– Azután?
– Három hét múlva összeköltöztünk. Akkor Erika nővére is Pesten lakott, az udvarukban volt egy üres mosókonyha, kimeszeltük, berendeztük. Ez volt az első lakásunk. Nemsokára vettünk egy tévét meg egy öreg Zsigulit, ezzel kezdtük a közös életünket.
Roland kajánul nevet, azt kérdezi, és az esküvő? Anya és apa összenevetnek. Még most se volt meg, húsz év után. Majd ha Klaudia vagy Erika vagy Dzsenifer férjhez megy, együtt tartjuk meg. Egyszerre tartunk két esküvőt. A három lány, csuda vékonyak, a legnagyobb tizenkilenc, a legkisebb tizenhárom éves, frizurájukat mintha egy divatlapból mintázták volna. Mindegyiken rövid szoknya, vastag harisnyanadrág és élénk színű pulóver. Klaudia most végzi a szakiskolát, bolti eladó lesz, Erika fodrász szeretne lenni, Dzsenifer balett-táncos.
– Az én családom Encsencsen él, mondja a gyerekek apja, ott az egész falu zenélt. Danó Pistának hívták az apámat is, mint engem, gitár, tambura, cimbalom, hegedű, minden hangaszeren játszott. Mi gitározni, hegedülni tanultunk az öregektől, igen szigorúan fogtak bennünket, aki nem figyelt oda vagy hangoskodott, kiküldték.
Tizenöt évesen, amikor elvégeztem a nyolc osztályt, felhoztak Pestre, hogy dolgozzak, mellette járjak zenetanárhoz, de ez csak egy évig tartott vagy addig se, hazamentem. Amikor újra visszajöttem Pestre, már csak dolgoztam, a zenetanulás abbamaradt. Többféle munka után az Aszfaltútépítőknél horgonyoztam le, húsz éve náluk dolgozom. Bejártuk az országot, a szakmában több ezer ismerősöm van. Most a téli szünet vége felé járunk, és már nagyon várom, hogy dolgozhassak.
– Mi is, mi is – kiáltozik a családja. – Mi is nagyon várjuk!
– Ez így nem élet – mondja Danó Pista –, reggeltől estig semmi dolga az embernek, legfeljebb elmegy vásárolni, segít takarítani. Szerencsére, jövő hétfőn már kezdünk. Még csak gépeket takarítunk, karbantartjuk őket, de egy-két hét múlva már aszfaltozunk.
Végül a vendég is elmondja röviden a családfáját: anyai ágon bajorországi telepesek, először malmuk volt, később hentesüzletük, azután kocsmájuk. Apai ágon földművesek egy Somló-hegyhez közeli faluból. Ott, ahol jó bor is terem.
Ezután arra jutottak, nem valószínű, hogy rokonok, igaz, nem lehet számon tartani egy család valamennyi hajtását, de a rokonságnak kicsi a valószínűsége. Azért jó, hogy összetalálkoztak.
A vendég, aki egy szót se mondott arról, mivel foglalkozik, van-e családja, hol dolgozik, csak annyit, hogy nagy nénje, Danó Lídia, akit mindenki Lidi mamának szólított, és tizenöt éve halt meg, olyan legendákat mesélt a családról, amilyenek csak a mesékben vannak, de a felmenők mind állították, hogy igazak, és hogy valóban létező személyekről szólnak. Majd ha lesz ideje, utánajár és kideríti.
Azután elővett a táskájából egy üveg somlai bort, saját termés, azt mondta, és hogy köszöni, amiért ismeretlenül meghívták. Majd kezet fogott mindenkivel, és elköszönt. Ragaszkodott hozzá, hogy villamossal menjen haza. Rolandnak intettek a szülei, hogy kísérje le a vendéget – nemrég egy idős asszonyt raboltak ki, mondták, leütötték, hogy elvegyék a táskáját –, szinte semmi sem volt benne. Pont egy nyugdíjas asszonynak volna sok pénze?
Amíg a villamos megérkezett, a megállóban beszélgettek. Roli felváltva tegezte és magázta az apjával nagyjából egyidős férfit, mezítláb volt, vietnami papucsban és melegítőben. Az istenért, mondta neki a mégse-rokon, rajtam sapka, sál, csizma, menj vissza, megfázol. Dehogyis, mondta Roland, és végignézett magán, fel vagyok én öltözve. Amikor a villamos feltűnt a lámpánál, az útkereszteződésben elköszöntek egymástól.

Az embernek semmi sem lehetetlen

Gondoltam volna, hogy tudok festeni? Nem. Már óvodában sokat rajzoltam, főleg autókat, ha tanfelügyelő jött hozzánk, az óvónő mindig az én rajzomat mutatta meg neki, de amikor hatodikban Angela néni kiválasztott öt diákot, én voltam a legfiatalabb, fogalmam se volt róla, hogy mit kell csinálnunk.
Igaz, négy rajzóránk volt egy héten, agyaggal és merített papírral is megtanultunk bánni, és az sem mellékes, hogy a tárgyat Angela néni tanította. Próbálom magam elé képzelni az akkori Angelát: vállig érő, szőke haja van, arca, szeme aprólékosan kifestve, szempillája olyan, mint egy ejtőernyő, a ruháját vagy ő, vagy iparművész tervezte, a cipőjének pedig olyan magas sarka van, hogy fogadok, lábujjhegyen kell benne járnia.
Angela nénivel úgy kezdődik a heti négyszeri találkozás, hogy beviharzik az órára, letesz mindenki elé egy fehér papírt, kiborítja az asztalra a pasztellkrétákat, ránk néz – az osztályból most éppen heten vannak jelen, állítólag influenzajárvány van –, és azt mondja:
– Mindenki kiválaszt egy színt, lerajzolja vele, amire gondol. Amit képzel.
– De semmi nem jut eszembe!
– Nekem se.
– Dehogynem. Gyorsan gondolj valamire, mert egy perc múlva csere.
– Jó. Akkor legyen ez egy ufó szeme.
– Csere.
– Ez mi?
– Ez egy betű a roma ábécéből.
– Csere. Próbáljatok meg azonosulni a képpel, és tegyetek bele valamit magatokból. Csere.
Hat csere után a rajz visszakerül ahhoz, akinél először volt, aki rajzolni kezdte. Hétféle szín van mindegyikben.
– Kész. Ez mi? – Hajózás a láthatatlan vízen. – Ez? – Egylábú medve. Ez? – Iti hazatelefonál. – Ez? – Békalencse.
Angela néni az asztalfiókból előkap egy albumot, felmutatja. – Mit jelképez a kék szín? – Ég, tenger. – Mi kapcsolódik hozzá? – Nyugalom. Anyaság. – Helyes. A női princípium színe a kék. Nem véletlenül ábrázolják Szűz Máriát kék köpenyben. – Biztos? – kérdezi Selka Bori, aki mindennek az ellenkezőjét szeretné gondolni. – Pirosban nem? – Sose. A barna minek a színe? – Földszín. – Mit jelent? – Meleget, nyugalmat. – És a diplomácia színe is. – Valaki felnyerít. – Hallod? A diplomaták mindig barna cipőben járnak. Barna táskával. – Selka Bori rálicitál – És a zsebkendőjük is barna.
Így néz ki Angela néni egy órája. Én a rajzórákat jobban szerettem. Jobban is rajzolok, mint festek, mégis, egy József Attila-kép festésére választott ki Angela néni, négy másik diákkal együtt. József Attila ugyanis egy vagy két évig ide járt a mi iskolánkba, róla nevezték el. Több képe és szobra is van a folyosón – százéves az iskolánk –, hol pofont adunk szegénynek, hol sapkát teszünk a fejére, hol az orrát törölgetjük zsebkendővel. Tiszta röhej. A képpel öt vagy hat díjat nyertünk, azóta ott van az iskola tanárijában.
Mikor készült? Hányadikos voltam? Kik csináltuk? Pontosan nem is emlékszem rá. Csak arra, hogy mielőtt a képet elkezdtük, Angela néni elmondta, mit szeretne, ha megjelenítenénk a képen.
Le is rajzolta. A vasúti sín és a ruhaszárító kötél, amin a kiterített ruhák lógnak, középen keresztezik egymást. A bal felső sarokból jön a mozdony. Középen egy épület, lehet az egyetem is, az ablakban egy tanár, mondjuk, Horger Antal, aki eltanácsolta a költőt a szegedi egyetemről. Attila két alakban jelenik meg, egyszer húszévesen, az egyetem épülete előtt, amint éppen nekiindul a világnak. Zsebre tett kézzel ballag, egyáltalán nem szomorú, sőt. Mintha éppen akkor fogalmazódna a fejében a későbbi vers, hogy „ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek”. A másik József Attila-arc egy festmény alapján készült, a halálba induló költő néz ránk róla. Ezt is Magyar Zoli vállalta, azóta ő híres festő lett, úgy tudom, külföldön él. A kép felső részén két vers van megjelenítve, baloldalt az Altató, jobboldalt a Betlehemi királyok, lent pedig, bal felől az, amit én festettem, a Mama.
Esküszöm, nem emlékszem rá, mennyi ideig dolgoztunk a képen. Három hétig? Három hónapig? Arra sem, hogy a földre volt terítve a vászon, és mi előtte térdeltünk, vagy egy állványra volt kifeszítve. Csak arra, hogy Angela néni ilyeneket mondott: kevesebb vizet! Sötétebbre keverd! – Máskor megfogta a kezünket, és kiigazított bennünket.
Azt még nem mondtam, az egész azzal kezdődött, hogy Angela néni felolvasta a kiválasztott verseket – Altató, A Dunánál, Betlehemi királyok, Mama, Születésnapomra, Kései sirató, Eszmélet, Nagyon fáj – , ezek alapján kellett József Attilát bemutatnunk. Amikor a versek végére ért, valamennyien remegtünk, talán sírtunk is. Én azonnal tudtam, hogy a Mamát akarom megfesteni. Megjelent előttem a nyekergő kosár, a lépcsőn kapaszkodó gyerek, a padláson kifeszített kötél és az alacsony termetű anyuka. Az én mamám is alacsony, a lába egy kicsit vastag is, és otthon kék szoknyában, mellényben szokott dolgozni. Ez eddig egyáltalán nem nehéz. De hogy lesz benne, hogy „a ruhák fényesen suhogva, keringve szálltak a magasba”?
– Annak is benn kell lenni – kérdeztem Angela nénitől –, hogy „szürke haja lebben az égen”?, hogy „kékítőt old az ég vizében”?
– De még mennyire – mondta Angela néni, egy pillanatig rám is nézett, aztán már valaki máshoz beszélt, mert az ő óráira mindig jönnek ismeretlenek is, akiknek másképp, mégis ugyanazt magyarázza, amit nekünk. A szemüveges, fiatal férfinak akkor azt mondta: – Festéskor, remélem, beválik, amit olyan gyakran emlegetünk, hogy a roma gyerekek együtt dolgozni jobban tudnak, mint egyedül. Csoportos munkában húzzák egymást. Önérzetük nagy, mindegyikük meg akarja mutatni, hogy mi re képes. Egészséges exhibicionizmus, ezt kell ki használnunk. – A férfi csodálkozik, Angela néni gyorsan hozzáteszi… – És ne felejtsük el, a gyerekek többsége itt hátrányos helyzetű, szeretethiányban szenved. Az iskolán kívüli időt csavargással, bandákban töltik. A dicséret, a buzdítás, az idő örömteli eltöltése igen fontos számukra.

Vathy Zsuzsa

Még arra emlékszem, hogy két és félszer egy méter nyolcvan volt a kép, a tanáriban akasztották fel, ott van most is. Tényleg jól sikerült. Akik a vidámabb dolgokat kedvelik, azt mondják, a képen a fiatal József Attila alakja az igazi, másoknak a három király tetszik. Én meg úgy vagyok vele, nem érdekel, hogy szomorú vagy vidám, az érdekel, hogyan van megfestve. Ha jól, felőlem lehet szomorú is, nem kell, hogy vidám legyen.
Angela néni beceneve egyébként Barbi, mert az alakja, szeme, frizurája, ruhája, mindene pontosan olyan, mint a Barbie babáké.