Khalid Boudou: Pizzamaffia (részlet)

PROLÓGUS

Ami történt, megtörtént

 

Ami történt, megtörtént. Szinte minden taccsra ment. Ami meg nem, az nemsokára fog.

Jobbra és balra úgy zúgnak el mellettem a kocsik, ahogy az elmúlt hónapok, amikor is úgy felpörgött minden és akkora hegyekben állt a baj meg az idióta vita, hogy még arra sem volt időm, hogy valamennyire magamhoz térjek. Csak a munka meg a harc. A harc meg a munka. Wallah, másfél év alatt gyerekből férfi lettem. Úgy nézek ki, mint egy férfi. Úgy figyelek, mint egy férfi. Úgy gondolkodom, mint egy férfi, és főként úgy harcolok, mint egy férfi. Az igazi férfi úgy harcol, hogy közben mindent elpusztít. Én is mindent el fogok pusztítani.

Egy fenevad rejtőzik bennem. Az elején még kicsi volt, de aztán jókorára megnőtt. Mostanra ragadozó nagyvad lett belőle. Nyúl pedig a zsákmány. Nem hagyom, hogy meglógjon. Ráhasalok a kormányra, és nyomom neki ezerrel. A torkomban dobog a szívem. Majd leszakad a gyomrom. A testem megfeszül. A kezem megfeszül. A lábam, mint az íj. Az idegességtől, meg attól, amit benyeltem, hogy elnyomjak magamban minden együttérzést Nyúl iránt. Hogy még véletlenül se higgyem megint azt, hogy nem tehet róla. Hogy ne felejtsem el: az emberek mind kisstílű gazemberek, akikben nincs egy szemernyi jóindulat sem. Nem, egy férfi nem érthet és nem sajnálhat meg senkit. Egy férfinak az a dolga, hogy odacsapjon.

Ezért adok most gázt. Még több gázt. Meg még többet. És még annál is többet. Arwiena! Hogy sisteregjen az aszfalt! Hogy beleremegjen! Pusztuljon minden és mindenki! A mellettünk elszáguldó autók vezetői a homlokukra bökdösnek. Az idióták. Az idióták! Könnyen pofáznak ezek a béna csávók. Szépen hazakocsikáznak, ahol sajtot zabál az egész család, a gyerekeik meg a saját szobáikban hancúroznak a barátaikkal vagy a szerelmükkel.

Hiányzik Alice. Nyúl fel se fogja, mit tett.

Fura látványt nyújthatunk: két feltűnő, pizzaszállító dobozzal felszerelt robogó versenyez az autópályán. A Novara pizzéria vörös és a Melodia pizzéria kék robogója. Néhány autós hadonászó mozdulatot tesz a karjával, hogy menjünk ki a külső sávba. Nyilván azt gondolják magukban, hogy ez a két pizzafutár megőrült. Gyáva kukacok! Gyáva faszok, dögöljetek meg mind! Ki nem találnák, hogy kerültünk a pályára. Tekintetünk a messzeségre tapad. Most már nincs senki, aki megfékezhetné a fenevadat. Összeszorítom a fogaimat. Látom, hogy ez a büdös, mocsok Nyúl ki szeretne jutni a menekülősávba.

Hátranéz, ránt egyet a motoron, majd néhány méteren át egy keréken krosszozik. Tazz, mintha ezzel meg tudna félemlíteni! Kapd be! Tőlem fejjel lefelé is mehetsz, akár még repülhetsz is, kurvára nem érdekel! Most már férfi vagyok. És elkaplak. Én már senkitől sem félek.

Nyúl újból visszanéz. Azt látja, hogy én is a hátsó kerekemen egyensúlyozok, így teszem nevetségessé. És persze tovább bírom, mint ő. Alaposan be van szarva. Ez a göndör köcsög pontosan tudja, mit tett tönkre, és hogy milyen büntetés jár érte.

Még néhány méter. Megint gázt adok. Adj neki! Adj neki! Nyomjad neki tökig! Remeg a robogó. Sír a robogó. Nyüszít a robogó. Én is remegek. Én is sírok. Én is nyüszítek. Gázt neki! Még több gázt neki! Még többet! Amennyit csak lehet! Hadd visítson! Arwiena!

Majdnem! A lábammal már meg tudnám pöccinteni a kipufogócsövét. Őrült módjára szlalomozik az autók között. Lassításra kényszeríti őket. A vezetők csak bámulnak ránk elképedve. De mit érdekel engem? Úgy néznek, ahogy akarnak. Ez most nem egy megrendezett bemutató. Ez itt a valóság, érted? Harc két férfi között. Tony Montana és Tony Banana harca. Nyúl előreszegett fejjel száguld a bal oldali sávban. Mint a képregényekben! Az autók meg szünet nélkül dudálnak. Mindenki minket néz. Kettőnké a pálya. És nemsokára már csak az enyém lesz. Ez tuti! De egyre idegesebb vagyok, mert félek, hogy lekapcsolnak bennünket a közlekedésiek. Mit felelek majd, ha megkérdezik: „Mi az istent csinál?”

Mit feleljek erre? Harcolok a pizzaháborúban? Bosszút állok? Apám üvöltésére gondolok? Arra a rohadt has táncosnőre?

Vagy elmeséljem nekik, mennyire megbíztam Faris bácsiban? Vagy meséljek egyből Nyúlról, az unokatestvéremről? Biztos padlót fognának. Ahogy most én.

Mindjárt megtörténik. Látom, hogy Nyúl beszorul a kocsik közé. Nem tud kimenekülni a jobb oldali sávba. Tenyérnyi helye sincs. Erre a sanszra vártam. Vinnyog, liheg, köhög alattam a motor. Gázt neki! Gázt neki! Gázt neki! A menekülési sávon beelőzök. Most már úgyse fordulhat meg. Tolják az autók, kénytelen jobbra kanyarodni. Na, most megszívtad, Nyúl!

Most sokkal lassabban megyek. Hagyom, hogy kicsivel előttem átjöjjön ebbe a sávba, majd kilövök, és mint a rakéta elhúzok mellette. Most ott kacsázik köztem és a vaskorlát között. Csak úgy kalapál a szívem. Kóstolgatom a vérét. Már nincs több menekülési lehetősége. Mindjárt elkapom. Még egy egész rövid szakasz. Odaérek. Elérem. Összeszedem minden maradék erőmet és taszítok egyet a dobozon, amiben a kibaszott Melodia pizzáit szállítják. Nyúl kacsázni kezd, végül kicsapódik jobbra, egyenesen neki a korlátnak. Puff! Átrepül rajta, és kőkemény csattanással a padkán landol.

Fékezek. Akkor most tényleg mindennek vége?

 

MÁSFÉL ÉVVEL KORÁBBAN

Pandzsabipizzamixcsütörtök

 

– A pizza nem keréktárcsa! Nem csak úgy odakenjük, hanem lágyan és érzéssel helyezzük a dobozba!

Faris bácsi tudta, hogy kell irányítani a dolgokat.

Hatalmas pörgés volt. Pizza itt, tészta ott. Dobozt nyitni, dobozt zárni, fel a nyeregbe. Calzone, Vesuvio, Salsiccia Piccante, Funghi, Maffioso és Mamma Mia… hopsz, mind be a termozsákba és már tűzünk is el vele. Nincs megállás. Zied a, conio!

– Robbie! Robbie! Ezeket gyorsan a Hendrikskadéra! – kiáltottam.

– Hát az meg merre van?

– Ahol a jó édesanyád lakik. Egyszer már felinstalláltathatnál egy navigációs rendszert a fejedbe! Ne csináld már! Hát már csak tudod, merre van a Hendrikskade? A Mondrian sulinál!

– Tényleg!

– Tényleg, bizony! Ha csak egy napot is jártál volna suliba, biztos megjegyezted volna, te paprikajancsi!

– Én a suliból csak a húgod lakcímére emlékszem, Bram. Nekem annyi elég is volt.

– Na, most már szedd össze magad, kopi!

– Gyermekeim, elég a szövegből! Gyerünk, tiempo! Húzzatok bele! Égjen a talaj a lábaitok alatt!

Faris bácsi mindig ezt kiabálta, ha sürgetni akart bennünket: égjen a talaj a lábaitok alatt!

A csütörtök mindig iszonyú hajtós volt. Már délután négykor óriási volt a zaj.

Az üzlet a Hexagon bevásárlóközpont közvetlen közelében áll. Az meg nem kicsi. A „bevásárlóestén” a személyzetnek mindig jó sokáig bent kellett keccsölnie. Olyankor szinte mindenki nálunk rendelt pizzát. Bizony ám, wallah, a mi pizzánkkal tömték meg a népek a hasukat. Persze nem csoda, hisz Faris bácsi jóvoltából nekünk volt a városban a legfinomabb pizzánk. És a mélyen tisztelt vevők jutalomból még ajándék pontokat is kaptak. Ezt még jobban kajálták:

 

Minden tizedik ingyen van!

Ennek ellenére a csütörtök volt a legnyugisabb és leghangulatosabb nap is. Mert olyankor tényleg mindenki benn volt. Faris bácsi, a nagybátyám, Nyúl, Robbie, Jeffrey meg én. Azon az utolsó csütörtökön, úgy értem, az utolsón, amikor még minden oké volt, szokás szerint Faris bácsi sütötte a pizzát. Az unokatestvérem, Nyúl meg a kopi Robbie kiszállítottak. Jeffrey, az a borostás kis patkány, aki hetente néhány órát dolgozott nálunk, felvette a rendelést a pultnál és csinálta kasszát. Belevaló csávó volt, és ha nagyon kellett, rá lehetett bízni a pizzasütést és a kiszállítást is. A Novarában csak belevaló csávók dolgozhattak, akiknek száz kezük volt és értettek mindenhez. Én magam a hívásokat fogadtam, a fennmaradó időben pedig az egyszerűbb feltéteket meg ilyesmiket készítettem. Nem kell ám nagy dolgokra gondolni. Mondjuk kisütöttem olajban a gombát vagy a padlizsánt, és adtam hozzá paradicsomszószt meg fokhagymát. Ilyesmik.

– Brahim! – szólt a nagybátyám. – Brahim! Kész van már a Melanzana és a Trifolati?

A fenébe, tök elfelejtettem!

– Melanzana és Trifolati! Igen, már jön is!

És közben még a telefon is megszólalt.

– Halló! Novara pizzéria, tessék, itt Brahim.

– Halló, a Novarával beszélek?

– Halló? Halló?

– A Novarával beszélek?

– Tessék, Novara! Már írom is a rendelését!

– Kérek egy Calzone di Marét és egy Vegi… Vegitin…

– Vegetarianára gondol?

– Igen, igen, arra! Ugye az az, amin nincs szalámi?

– Igen, vegetáriánus.

– Teljesen vegetáriánus?

– Asszonyom, a vegetáriánus az vegetáriánus. Nálunk nincs félig vegetáriánus. Érti ugye? Akkor azt kéri?

Közben sóhajtottam egy jó nagyot. „Nyögjed már ki, kehba! – biztattam magamban. – Rajta, nyögd már ki!”

Ezalatt Faris bácsi meg egyre csak sürgetett.

– Brahim, mindjárt kész a boltosok pizzája! Most már tényleg jöjjön az a Melanzana és az a Trifolati! Különben hogy intézzem a rendelést? Járjon a kezed! Nyomjad, öcsém! Tiempo! Tiempo! Zied! Zied! Arwiena! Arwiena!

Mindig halálra röhögtem magam, amikor a nagybátyám azt kiabálta, hogy „Arwiena!” Azt hiszem, valami káosszerűséget jelent. A szabad kezemmel gyorsan megfogtam két kisebb serpenyőt, és feltettem őket a tűzre. Egy kevés olívaolajat bele, aztán az egyikbe mehet egy maroknyi padlizsán, a másikba meg a gomba.

– Halló, itt van még?

Az a nyomorék nő közben egyfolytában nyomta a szöveget.

– Igen, igen…

– Lehetne tenni egy kis szalámit arra a Vegire?

– A Vegiteranára? Persze. De akkor miért nem rendel inkább Valtellinát? Azon szalámi meg zöldség is van.

– Igen, de az nem teljesen vegetáriánus.

– Ja, értem! Tökéletesen igaza van, asszonyom. Az tényleg nem teljesen vegetáriánus. Akkor ennyi?

– Igen, ennyi. Ja, és tenne még hozzá egy kis ketchupot is? Lehet?

– Ketchupot? A pizzára? Semmi akadálya, kedves Waaierné asszony. Kábé egy fél óra, drága asszonyom, és már ott is van!

– Olyan aranyos, hogy maguk mindig „drága asszonyomnak” szólítanak. Hadd gratuláljak ezúton is a finom pizzáikhoz! Én…

– Köszönöm szépen, drága asszonyom! Már megy is a pizza ketchuppal! Viszhall!

Letettem a telefont.

– Bácsi! Azizi! Faris bácsi! Egy Calzone di Mare és egy Vegetariana egy kis szalámival!

– Micsoda? Akkor miért nem inkább egy Valtellina?

– Mit tudom én! Ez az a béna nőci a sarki munkaközvetítőből.

– Ja, annak van egy kis beütése… Viszont csinos. Annak nem Valtellina, hanem vazelin kéne!

– Még ketchupot is kér a pizzájára!

– Na, a fene a jó dolgát! Hát, mi vagyok én, sült krumplis? Oké, fiúk! Hadd jöjjön mind!

Faris bácsi odasietett a kemencéhez.

– Arwiena! – kurjantotta ismét.

És ez így ment egész csütörtökön, amíg késő este egy doboz Red Bullal a kezünkben be nem zártuk a boltot. Olyankor még meghajigáltuk egymást pár tésztagombóccal, és feltettünk valami brutális zenét, többnyire a Panjabi Hit Squadtól a Panjabishitet, tudod, azt a tök jó indiai currydance zenét. Az nagyon zamek! Attól úgy takarít az ember, mint a gyorsvonat. Aztán Robbie, a futár csávó kedvéért nyomattunk egy számot attól a fűrészelős, jump stílusban utazó bandától is. Aztán kicsit később Nyúl nekiállt beatboxolni, mire Faris bácsi, mint mindig, most is elénekelt valami cseppfolyósat, valami brutálisat, valami őrült frankót. Wallah, olyankor tényleg szorult némi energia a Novara pizzériába. Az az utolsó szupercsütörtök is kőkeményre sikerült.

(Bérczes Tibor fordítása)

Bővebben a könyvről: Ha robban a nagy pizzabomba

Adatok: A könyv fülszövege

Khalid Boudou: Pizzamaffia

Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2011