Sminktükör | Tom Naegels: Válófélben

Posted on 2011.11.23. Szerző: olvassbele.com

Tom Naegels három kemény és többnyire közhelyekkel elintézett témát gyúr össze: a fiatal házasok aktuális válási trendjét; az eutanázia látszólagos engedélyezését és az etnikumok összecsiszolhatatlanságát. Nem szokványos regényről van szó (még ha ma már eleve nem is létezik szokványos regény). Belgiumban műfajteremtő műként tekintenek a könyvre, s újságregénynek (zsurnálregénynek) címkézték. Hogy ez mit takar? Tulajdonképpen nem is olyan nehéz kitalálni.

Soha nem tudtam elképzelni, hogy egy regényt részletekben közölnek le. Én legalábbis sosem voltam az az olvasó, aki türelmetlenül várta a következő hetet vagy hónapot, hogy megtudja, hogyan tovább. Nem véletlen, hogy a filmsorozatok is alapvetően önálló epizódokból épülnek fel, s a részeken átívelő szálak csak másodperceket kapnak. Nem, egy igazi, összefüggő történet lényegében nem darabolható!

Tom Naegels – mondhatnám, hogy mert gyakorló újságíró, de hát volt már előtte is pár újságíróból lett regényíró, vagyis ez önmagában nem lett volna elég, ám ő, ki tudja, milyen indíttatásból – megalkotta a nem epizódos, de újságban közölhető, tehát darabolható regényt. Ráadásul nem magazinról van szó, hanem napilapról! Vagyis van 40 rész, meg 182 oldal, egy-egy rész akkor átlagosan 4,5 oldal, és most mániákusan megszámoltam, hogy akkor az nagyjából 6000 leütés, ami pl. az Ésben elférne egy oldalon, s még a szokásos illusztrációnak is hagyna helyet – simán. Méretében tehát igazodik a mai blogvilághoz, s a részek azért epizódszerűen kerekek, lezártak szinte (de csak szinte), önállóan is megállnak a lábukon; szemben a Dr. House vagy a Castle egyes akcióival, amelyek viszont tényleg megállnak.

Megyek tehát, mondjuk, minden szerdán a metrón, felkapom az aznapit, és elolvasom a folytatást – a melóhelyen már reflektálni is lehet rá. Írótanoncoknak meg tanulni jó – mert rövid műfajról van szó, a rövid mindig nehéz is, ámde hatékony: ha működik, már térdel is a világ.

A rövid műfajoknál persze mindig az a kérdés, hogy mire is futja belőlük. A villanásuk elvakít csupán, vagy valamire rávilágít? Ennél a három témánál már az is elég lehet, ha az ember hozzányúl. A személyes tapasztalatok mindennaposak – a megbeszélésük viszont… Elváltál? Nagyfater otthon kínlódik? Szomszéd bevándorló? A válasz mindig: Sajnálom! A gondolat meg még durvább: Akkor az érintett téma nem képezi a mindennapok részét – nem igazi gond. Az életünk, ha pörgünk, ezeket a témákat egyszerűen átugorja. Ennyi erővel az afrikai éhezőkről is lehetne szó…

Ehhez képest a főhős Tom válik, összejött egy bevándorló csajjal – amúgy is ez a tematikája a lapnál –, s a nagyapja (az apafigura) pedig küzd a méltó halálért. Nehéz lehet ennyi (a fentiek szerint többnyire hárított) helyzetben normális, kiérlelt és kulturálisan vállalható álláspontot kialakítani. Tomnak sem megy. Ő pörög, tehát az események történnek vele, s menet közben próbálja őket feldolgozni. Próbál válaszokat találni a benne is ott élő bunkónak, a tanácstalannak, az együgyűnek és az okoskodónak a kérdéseire, felvetéseire.

Az őszintesége, gondolatainak leírása átlép a mi praktikus hárításunkon. Azon, hogy „ja, hát én igazából nem ismerek személyesen cigányokat…” meg „fiatal vagyok, s az idősebb családtagok haldoklása persze szép nem volt, de én nem éltem át annyira…”, és hogy a barátaim válnak – hát korábban szakítottak, szóval ugyanaz ez is, csak pepitában”.

Tom Naegels (forrás: Knack.be)

De ha belegondolunk, ha éppen történetesen a szociológusi diploma révén sikerül egy igazi cigány közeget megkóstolni, vagy két év után egyből válni, vagy majd a saját apánk lerobbanásához, pelenkáihoz asszisztálni…

Még egy szó a műfaj zsenialitásáról: ez nem Dante tükröt tartó Pokla, ahol minden bugyorban önmagunkat látjuk. Ez csak egy sminktükör. Kicsike, be is csukható, amibe csak úgy útközben pillant az ember, s aztán ha meglát valami nem tetszőt, már zárja is, s legyintve továbblép. Már ha bír.