Keith Richards: Life – Élet (részlet – Első fejezet)

Első fejezet

Az 1975-ös USA-turnén lekapcsol az arkansasi rendőrség. Patthelyzet.

Miért álltunk meg ebédelni az arkansasi Fordyce-ban a 4-Dice étteremben pont a függetlenség napjának hétvégéjén? Vagy egyáltalán: miért álltunk meg ott bármikor? Tíz évvel ezelőtt már jártunk ezen a vidéken, amely elég híres a bigott vallásosságáról. Az Egyesült Államok rendőrségének az étlapján pillanatnyilag a Rolling Stones a fő fogás. Tulajdonképpen bármelyik rendőr kicsinált volna minket valamilyen ürüggyel, csak hogy előléptessék mint buzgó hazafit, aki kizavarta az országból ezeket a kis köcsög angolokat. 1975-öt írtunk, brutális és durva időszak volt ez. 1972-ben volt az utolsó amerikai turnénk, a Stones Touring Party, és azóta vadásztak ránk. Az amerikai külügyminisztérium feljelentett minket csendháborításért (igaz), polgári engedetlenségért (dettó igaz), tiltott szexért (akármit is jelentsen ez) és persze garázdaságért. Pedig az egyetlen hibánk, hogy amolyan vándorzenészek voltunk.  Megrontottuk Amerikát, mivel lázadásra bátorítottuk a fiatalságot, ezért az Egyesült Államok úgy határozott, hogy soha többé nem tehetjük be oda a lábunkat. Akkoriban még politikai szinten is foglalkoztak az ilyen problémákkal, Nixon például személyesen küldte rá a csatlósait John Lennonra, akit a legszemetebb trükkökkel akart lejáratni, mert úgy gondolta, hogy veszélyezteti a választásokat. Minket akkoriban – legalábbis az ügyvédeinknek hivatalosan ezt mondták – a legveszélyesebb rock and roll zenekarnak tartottak a világon.

Volt egy nagyszerű jogi képviselőnk, név szerint Bill Carter, aki pár nappal korábban egymagában mentette ki a zenekart egy igen fontos szembesítés elől, melyet a memphisi és a San Antonió-i rendőrség rendelt el. A nagydíjat viszont csak Fordyce-ban, ebben az apró városban arathatta le, melyet 4837-en laknak és ahol az iskola emblémája egy furcsa piros bogár. Carter figyelmeztetett minket, hogy mindenképpen kerüljük el Arkansast, és hogy sose térjünk le a főútról. Külön hangsúlyozta, hogy az államban nemrég be akarták tiltani a rock and rollt. (Azért megnézném annak a törvénynek a szövegét: „Ahol hangosan szólnak gyors ritmusok…”) Ehhez képest nekünk sikerült egy vadonatúj, sárga Chevrolet Impalával kóvályognunk Arkansas kihalt országútjain. Az egész Egyesült Államokban talán nem is létezett ennél hülyébb hely, ahol megállhattunk volna egy drogokkal tömött autóval – konzervatív, déli parasztközösség, tele olyan figurákkal, akik egyáltalán nem repestek az örömtől, ha furcsa külsejű idegenekkel találkoztak.

Az autóban ült Ronnie Wood, én, illetve Freddie Sessler, aki egy hihetetlen fazon, nagyon jó barátom (mondhatni az apám volt), és akinek ebben a történetben igen sok szerepe lesz, na meg Jim Callaghan, aki hosszú évekig volt a biztonsági főnökünk. Négyszáz mérföld volt az út Memphisből Dallasba, ahol másnap játszottunk a Cotton Stadionban. Jim Dickinson jelezte, hogy a Texarkana vidék megér egy kitérőt. Jim déli fiú volt, ő zongorázott a ›Wild Horses‹-ban. Mindent kiterveltünk előre. Volt egy rémes repülőutunk Washingtonból Memphisbe, ahol egy váratlan háromszáz méteres süllyedéstől sokan bepánikoltak, zokogni meg üvölteni kezdtek, Annie Leibovitz pedig beütötte a fejét a plafonba. Az utasok megcsókolták a leszállópályát, amikor végre földet értünk. Én az egészből annyit észleltem, hogy egy kicsit körülményesebben lőttem be magam a gép végében, mint szoktam, mivel nem akartam, hogy a hánykolódás miatt kárba vesszen a cucc. Egy kemény löket Bobby Shermantől a turnéra kibérelt, Starship nevű Boeingen.

Ronnie-val az autóban jött ránk az ötperc. Félrehúzódtunk ebbe az út menti csehóba, a 4-Dice-ba, leültünk, rendeltünk, aztán Ronnie-val kimentünk a vécére, hogy feldobjuk magunkat. Be is téptünk. Sem a vendégek, sem az étel nem tetszett, úgyhogy behúztunk a vécébe, ahol vagy negyven percig lazultunk és röhögtünk. Ilyet pedig nem volt szokás csinálni arrafelé. Legalábbis akkoriban. Szóval ettől csak tovább gerjedt az amúgy is feszült helyzet, és a személyzet kihívta a rendőrséget. Amikor leléptünk, egy rendszám nélküli fekete autó parkolt az út szélén. Alig mentünk húsz métert a kocsinkkal, már hallottuk is a szirénát, már láttuk is a pislogó fényt, majd puskát nyomtak az arcunkba.

Egy zsebekkel díszített vászonsapka volt a fejemen, mindegyik zseb tele drogokkal. De tulajdonképpen minden tele volt tömve drogokkal. Az ajtók is. Csak le kellett pattintani a borítást, mögötte pedig ott voltak a tasakok tele kokóval, fűvel és meszkalinnal. Atyaúristen! Hogy a francba fogunk ebből kikeveredni? Ez volt a legrosszabb időpont arra, hogy letartóztassanak. Már az is kész csodának számított, hogy egyáltalán beengedtek minket turnézni az Államokba. Bill Carter kétévnyi, hosszas munkával járta ki a Külügyminisztériumnál és a bevándorlási hivatalnál a vízumot, amit csak szigorú feltételekkel és kikötésekkel kaptunk meg, melyeket persze betéve tudott az összes nagyvárosi rendőr. A nulladik feltétel nyilván az volt, hogy nem tartóztathatnak le minket drogbirtoklásért, és Carter személye volt a biztosíték arra, hogy ez így is lesz.

Akkoriban egyébként nem nyomtam annyira durván, a turnéra némileg kitisztultam. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy miért vittem magammal azt a sok szart, hiszen így esélyt adtam a rendőröknek. Megkaptam a cuccot Memphisben, de nem szívesen adtam ki a kezemből, pedig fent is hagyhattam volna a gépen, és vezethettem volna tisztán. Miért tettem úgy, mint egy dealer, és raktam tele az autót anyaggal? Talán elaludtam, és rohannom kellett, hogy elérjem a repülőt. Sokat kínlódtam az ajtó borításával, mire elrejtettem az anyagot. Mert a meszkalin egyébként sem az én szerem.

A sapkám zsebeiben hasis, antidepresszánsok és némi kokain. Köszöntöm a rendőröket, széles mozdulattal megemelem a kalapomat, a hasis és a pirulák meg repülnek a bokorba. „Hello, biztos úr! – kalap megemel. – Talán megszegtem valami helyi törvényt? Isten bocsássa meg, angol vagyok. Esetleg az út rossz oldalán vezettem?” Máris előnyben voltam, és a cucctól is megszabadultam. Persze csak egy részétől. A zsaruk észrevettek egy vadászkést az ülésen, és úgy döntöttek, hogy ezt elteszik bizonyítékként, mint „rejtegetett fegyvert”. Szemét, hazug banda! Követnünk kellett őket a városháza alatti garázsba, az úton végig figyeltek minket, nehogy kidobáljuk a szarjainkat az autóból.

A garázsban nem kutattak át minket azonnal. Ronnie-val közölték, hogy: „Oké, te most odamész a kocsihoz, és magadhoz veszed a saját holmidat!” Ronnie-nak volt egy kis kézitáskája, vagy mije az autóban, de ugyanakkor minden cuccát beletette egy zsebkendős dobozba. Ahogy kiszállt, rám szólt, hogy: „Ott van a vezetőülés alatt.” Semmi nem volt az autóban, amit magamhoz kellett volna vennem, úgyhogy amikor én kerültem sorra, csak színleltem, mintha mégis lenne ott valami, közben pedig biztonságba helyeztem a dobozt. Nem tudtam, hogy mi a faszt kezdjek vele, szóval baszakodtam egy kicsit, és becsúsztattam a hátsó ülés alá. Aztán kiszálltam az autóból, és közöltem, hogy nálam tulajdonképpen nincsen semmi. Fel nem foghatom, hogy miért nem szedték darabjaira a kocsit.

Közben rájöttek, hogy kiket kaptak el: „Óóó, na nézd mán’! Néhány élő legenda!” Csakhogy fogalmuk nem volt, hogy mit kezdjenek az őrizetes sztárbrigáddal, úgyhogy elkezdtek erősítést kérni az állam más részeiből is. Nem tudták, hogy mivel vádoljanak minket, és azonnal berezeltek, amikor megpróbáltuk elérni Bill Cartert, mivel ez volt Bill Carter szülőföldje. A környéken nőtt fel, ismert minden helyi rendészeti irodát, minden seriffet, minden ügyészt, ügyvédet és vezető politikust. Talán már bánták is, hogy bizalmasan figyelmeztették a sajtót arról, kiket kaptak el, ugyanis a nemzetközi újságok és tévék már kint gyülekeztek a bíróság előtt – egy dallasi tévécsatorna még egy kisgépet is bérelt, hogy elsőként érjenek oda, és elsőként tudósítsanak. Vasárnap délután volt, a zsaruk Little Rockot [Arkansas fővárosa] hívogatták, hogy tanácsot kérjenek az állami rendőrségtől. Közben ahelyett, hogy lecsuktak volna minket, vagy legalább ennek a látszatát közvetítették volna kifelé, inkább laza „védőőrizetben” tartottak a rendőrfőnök irodájában, azaz akadt némi mozgásterünk. De hol van Carter? Az irodák bezártak az ünnepek alatt, és mobilok sem voltak akkoriban, így beletelt egy kis időbe, míg megtaláltuk.

Időközben megpróbáltunk megszabadulni a cucctól, de ugye be voltunk lőve. A hetvenes években rémesen el voltam szállva. Színtiszta kokain volt nálunk: drága, minőségi, vegytiszta anyag. Freddie Sesslerrel kíséret nélkül mehettünk ki a vécére. „Atyaég, be vagyok tépve” – mondta Freddie. Több üveg volt nála, tele antidepresszánsokkal, és annyira ideges volt, hogy elejtett egy üveget, mielőtt lehúzta volna a pirulákat a vécében. Kibaszottul sok türkiz és piros tabletta gurult szerteszét, miközben a kokaint is tolta lefelé a vécén. Gyorsan bedobáltam a csészébe a füvet és a hasist, lehúztam, de az a szemét nem ment le, mert túl sok volt, úgyhogy csak húztam, öblítettem, és akkor észrevettem, hogy a pirulák átgördültek a fülkeajtó alatt. Próbáltam összeszedni őket, bedobni a csészébe mindet, de nem tudtam, mert Freddie és az én fülkém között volt még egy üres, ahol kábé ötven pirula hevert a padlón.
– Jesszusom, Keith – mondta Freddie.
– Nyugi, Freddie – válaszoltam. – Én már mindet lehúztam, te is lehúztad már mindet?
– Azt hiszem. Talán.
– Oké, akkor most menjünk a középső fülkébe, és szabaduljunk meg azoktól is.

Kibaszottul nagy szarban voltunk. Hihetetlen volt, bárhova néztem… sosem gondoltam, hogy egyszer az életben ennyi kokóm lesz. Freddie átlagos kinézetű aktatáskája bent volt a kocsi csomagtartójában, de a zsaruk még nem nyitották fel a tetőt. A táska tele volt kokainnal. Ha átkutatják, biztosan megtalálják. Freddie-vel úgy döntöttünk, hogyha ez megtörténik, akkor azt mondjuk a zsaruknak, hogy ő csak egy stoppos, viszont az ügyét szívesen rábízzuk a jogtanácsosunkra, amint feltűnik a színen.

De hol van Carter? Eltelt egy kis idő, mire rendeztük sorainkat, eközben a tömeg az épület előtt akkorára nőtt, mintha lázadás készülődne. Mississippiből, Texasból és Tennessee-ből is jöttek a népek, hogy tanúi legyenek a bulinak. Addig viszont semmi sem történt, amíg meg nem találtuk Cartert, aki egyébként a stábbal utazott, de aznap éppen a jól megérdemelt szabadnapját töltötte nem messze tőlünk. Akadt időm azon elmélkedni, hogyan feledkeztem meg a szabályokról. Nem szabadott megszegni a törvényt, és nem állíthattak le a zsaruk. Márpedig – különösen délen – rendőrök voltak mindenfelé, és megszámlálhatatlan, látszólag törvényes módszerük volt arra, hogy ha éppen arra van kedvük, tönkre is tegyenek. Simán lecsukhattak akár kilencven napra is. Pont ezért mondta Carter, hogy tapadjunk rá a főútra, mert az a vidék nagyon durva volt akkoriban.

A korai turnéinkon elég sokat jártunk arrafelé. Az útszéli fogadókban bármi megtörténhetett, és érdemes is volt felkészülni erre. 1964-ben, ’65-ben, vagy ’66-ban egy délvidéki kamionparkolóban jóval durvább dolgok estek meg, mint bármi, ami egy városban történhetett. Tipikus déli arcok ültek a parkolók éttermeiben, és lassan ráébredtünk, hogy nem ilyen kefehajú, tetovált figurákkal fogjuk elkölteni életünk legkellemesebb ebédjét vagy vacsoráját. Általában zavartan csipegettünk, vagy szóltunk, hogy: „Ó, bocsánat, ezt elvitelre kérném.” A hosszú hajunk miatt alapból lánynak néztek minket. „Helló, csajok! Táncolunk egyet?” Haj… kicsinyes dolgok, amelyekről nem is gondolnánk, hogyan változtatják meg a világot. Akkoriban London bizonyos részein és lenn délen nagyon hasonlóan reagáltak a külsőnkre. „Helló, édes” – és egyéb ilyen faszságok.

Visszagondolva könyörtelen összecsapások voltak ezek, de akkoriban sohasem gondolkoztunk rajta. Első pillantásra idegennek tűntünk, és nem voltunk tudatában, hogy milyen hatást váltunk ki az emberekből, de azért fokozatosan beletanultunk. Például rájöttem, hogy egy ilyen helyen, ha meglátják nálam a gitárt, és tudják, hogy zenélek, akkor egy perc alatt a helyére kerülnek a dolgok. Szóval jó ötletnek tűnt, ha a fogadókba beviszünk egy gitárt. „El tudod azt játszani fiam, hogy…?” Néha elővettük a hangszert, és játszottunk a vacsoránkért. Néha viszont átmentünk a város másik oldalára, ahol a feketék tanyáztak. Ott megtanulhattuk a leckét. A fekete zenészek mindig gondoskodtak rólunk: „Hé, akarsz egy numerát ma estére? Az a lány odáig van érted, még sosem látott olyan fazont, mint te.” Szívesen láttak minket, kaptunk enni, és voltak csajok is. A város fehér része halott volt, de a túloldal egyszerűen ütött. Ha ismertük a helyi csávókat, fasza gyerekek voltunk. Felbecsülhetetlen tapasztalat.

Előfordult, hogy két vagy három bulit csináltunk egy nap, persze nem túl hosszúakat. Húsz perc, esetleg fél óra, de háromszor egy nap. Vetésforgóban léptünk fel, zenés-táncos előadások között, vagy fekete zenészek előtt, után, de amatőrök és helyi fehér zenészek is színpadra álltak. Délen bármi megtörténhetett. Városok, államok jöttek egymás után összemosódva. Mereven bámultuk a fehér csíkokat az út közepén, változatosságot csak az jelentett, amikor valaki benyögte, hogy „szarnom kell”, vagy hogy „éhes vagyok”. Ez a fehércsík-láz. Karolina, Mississippi és egyéb ilyen államok mellékútjain bementünk az út mögötti, eldugott, apró és zsúfolt színháztermekbe. Egy klozetért az életünket adtuk volna, de amikor megláttuk a „férfiak” feliratot a vécén, akkor ott állt egy fekete tag, aki közölte, hogy „csak színes bőrűeknek”. Azonnal leesett, hogy „engem megint diszkriminálnak!” A csehók párás ablakain át hihetetlen zenék szűrődtek kifelé.
– Hé, álljunk már meg itt!
– Á, veszélyes lehet.
– Dehogyis! Gyerünk, hallgassuk meg ezt a szart!
Mindig játszott egy zenekar, iszonyat nagydarab fekete csávók  üldögéltek bent, na meg akadt pár táncoló kurva is, akiknek néhány dollár lógott ki a tangájából. Pár pillanatra mindig megfagyott a levegő, amikor beléptünk egy ilyen helyre, mivel nem sok fehér ember járt ott előttünk. Azt persze egyből levették, hogy a balhéhoz kevesek vagyunk, minthogy egyáltalán nem hasonlítottunk a helyiekre. Nagyon kíváncsivá tettük őket, mi pedig igazán élveztük az ottlétet. De újra és újra útra kellett kelnünk, miközben volt olyan hely, ahol napokig maradtam volna, hogy a franc essen belé! Ki akarna lelépni onnan, ahol isteni fekete csajok dörgölik az ember fejét a hatalmas melleik közé? Senki. Nekünk viszont menni kellett, úgyhogy beültünk az autóba, áradt belőlünk a parfüm és az izzadság szaga, a zene pedig elhalkult a hátunk mögött. Úgy tűnt,mintha egyenesen a mennyországba kerültünk volna, mert egy évvel azután, hogy megtöltöttük a londoni klubokat, már olyan helyeken jártunk, amelyekről nem is álmodtunk volna. Mississippiben is ez volt a helyzet. Zenéltünk, tiszteltek minket, pedig ott és akkor éreztünk rá igazán a dolog ízére. Gondoljunk csak bele! Az ember blues-zenész akar lenni, a következő percben kibaszottul jó lesz, és egyszer csak ott áll közvetlenül Muddy Waters mellett. Olyan gyorsan történt mindez, hogy fel sem tudtuk dolgozni, csak később döbbentünk rá mindenre, mert akkor tényleg felfoghatatlan volt. Egy dolog eljátszani egy Muddy Waters-számot, és megint egy másik dolog vele játszani.

Bill Cartert végül lenyomozták Little Rockban. Egy kerti partin henyélt egy barátjánál, egy bírónál – remek egybeesés. Bérelt egy gépet, és pár órán belül megérkeztek. Carter haverja ismerte azt a helyi rendőrfőnököt, aki át akarta kutatni az autót, de közölte vele, hogy szerinte a rendőrségnek ehhez nincs joga, és figyelmeztette, hogy függesszék fel az ügyet, amíg ő oda nem ér. Minden leállt még két órára.

Bill Carter főiskolásként a helyi politikai kampányokban épített karriert, úgyhogy minden fontos arcot ismert az államban. Ráadásul azok az emberek, akiknek valaha Arkansasban dolgozott, addigra a leghatalmasabb demokrata pártiak lettek Washingtonban. Wilbur Mills volt a mentora Kensettből, aki 1974-ben már a képviselőház egyik bizottságának elnöke volt, vagyis elég fontos ember, ha nem tévedek. Carter szegény családból származott, a koreai háború idején csatlakozott a légierőhöz, majd a zsoldjából fizette a jogi egyetemet, aztán a titkosszolgálat embere lett, és végül Kennedy testőreként dolgozott. A dallasi merénylet napján éppen egy továbbképzésen ült, pedig mindenhova eljárt Kennedyvel, megtervezte az útvonalait, és megismerkedett minden hivatalos személlyel minden egyes államban, ahova Kennedy ellátogatott. Tűzközelben volt. Kennedy halála után a Warren-bizottság egyik nyomozója lett, aztán jogi magánpraxist épített Little Rockban, ahol nagykutyák ügyvédje lett. Tökös gyerek volt. Tisztelte a törvényt, a szabályokat, a korrekt eljárást, az alkotmányt. Rendőröknek is tartott előadásokat. Aztán védőügyvéd lett, mert besokallt attól, hogy a rendőrök már-már megszokásból durvák, visszaélnek a hatalmukkal, és megszegik a törvényt. Igaz volt ez majdnem mindegyikre azok közül is, akikkel összetűzésbe került a Rolling Stones-turné idején. Majdnem az összes városban így ment, amelyiket a turné érintette. Carter a szövetségesünkké vált.

A legfőbb ütőkártyái a régi washingtoni kapcsolatai voltak, és nyilván felhasználta őket 1973-ban, amikor visszautasították a vízumkérelmünket. Amikor először ment a mi megbízásunkból Washingtonba, kapásból azzal szembesült, hogy Nixon kormánya a legeslegalsó szintig uralja és ellenőrzi az összes közigazgatási hivatalt. Közölték vele, hogy a Stones soha többé nem turnézhat az Államokban. Eltekintve attól, hogy kikiáltottak minket a világ legveszélyesebb, leglázítóbb, a törvényt leginkább semmibe vevő, legordenárébb rock and roll bandájának, közrejátszott még a Mick iránt érzett össznépi ellenszenv is, amiért az előző turnén Uncle Sam-jelmezt öltött a színpadon. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy őt ne engedjék be. Pedig az csak egy jelmez volt! Meg kellett védenünk magunkat minden támadástól. Brian Jonest például egyszer azért tartóztatták le a hatvanas évek közepén, mert – emlékeim szerint – a New York állambeli Syracuse-ban, a válla köré tekert egy amerikai zászlót, amit a színpad mögött talált. Az egyik csücske viszont lelógott a földre. Ez már a koncert után történt, amikor mentünk volna vissza a szállodába, de a rendőri védőkíséret a szálló helyett betoloncolt minket a kapitányságra, és elkezdtek üvölteni, hogy: „A földön ráncigáljátok a zászlót? Megalázzátok a nemzetünket! Csőcselék!”

Priuszom volt – ez kész tény. Köztudott, hogy heroinfüggő voltam, és persze mi mást írtak volna rólam az újságok? 1973 októberében Angliában elítéltek kábítószer-birtoklásért, előtte, 1972-ben pedig Franciaországban ugyanezért. A Watergate-ügy akkortájt kezdett forrósodni, amikor Carter nekilátott elintézni, hogy újra beléphessünk az Államokba. Nixon néhány bérence már rács mögött volt, és Nixon is hamarosan együtt bukott Haldemannal, Mitchellel meg a többivel, majd azok is bebuktak az FBI-tól, akik benne voltak a John Lennon ellen folytatott hadjáratban.

Carternek akadt előnye a bevándorlási hivatalnál: valaha ő is közéjük tartozott, a törvény oldalán állt, és persze tisztelték, amiért Kennedynek dolgozott. Csak annyit szólt, hogy: „Tudom, fiúk, mit éreztek”, majd meghallgatást kért, mivel úgy vélte, hogy igazságtalanul bántak el velünk. Hosszú hónapok kitartó munkájával bedolgozta magát. Különösen figyelt az alsó szinten dolgozókra, akikről jól tudta, hogy megakaszthatnak bármilyen ügyet. Vizsgálatoknak vetettem alá magam, hogy bebizonyítsam, tiszta vagyok. Egy párizsi dokihoz mentem, akitől már párszor kaptam olyan papírt, melyen az állt, hogy makkegészséges vagyok. Aztán Nixon lemondott. Carter akkor megkérte a főhivatalnokot, hogy találkozzon személyesen Mickkel, és ítélkezzen felette. Mick felvette az öltönyét, és nyilván levette a hivatalnokot a lábáról. Micknél sokoldalúbb faszit sosem ismertem. Ezért is szeretem. Nincs számára lehetetlen, szerintem képes lenne még Sartre-ral is filozófiai vitába bonyolódni, akár franciául is. Mick a helybélieket is jól kezeli mindenütt. Carter Memphisben kérvényezte a vízumot, mert ott jóval csendesebben mentek a dolgok, mint New Yorkban vagy Washingtonban, az eredmény pedig meglepő fordulatot hozott. A vízumok tulajdonképpen csak egy dolgon múltak: Bill Carter a Stones-zal turnézik, és személyesen garantálja, hogy nem lesznek rendzavarások, és nem történik semmilyen törvénybe ütköző dolog a turné idején. (Kirendeltek mellénk egy kísérő orvost is – majdhogynem fiktív figura volt, csak párszor tűnt fel a színen, aztán áldozatául esett a turnénak, azaz kipróbált néhány gyógyszert, és lelépett egy groupie-val.)

Carter biztosította a hivatalt, hogy a turnét amolyan titkosszolgálati precizitással, a rendőrség közreműködésével bonyolítja majd. Persze voltak bizalmasai, akikkel megbeszélte, hogy jeleznek, ha a szervek le akarnának kapcsolni minket. Ennek köszönhetően számtalanszor menekültünk meg tőlük. A dolgok rendesen bekeményedtek az 1972-es turné óta. Háborúellenes tüntetések zajlottak országszerte, na meg a Nixon-időszak is a nyakunkon volt. Az első bizonyítékát ennek San Antonióban éltük meg június 3-án. Ezt a turnét akár nevezhetnénk a „felfújható fasz turnéjának” is, mivel egy hímvessző nőtt nagyra a színpadon, amíg Mick a ›Starfucker‹-t énekelte. Klassz volt, habár megfizettünk érte, mert Mick onnantól kezdve minden későbbi turnén kellékeket akart, hogy ne legyen olyan feltűnő a lámpaláza. Memphisben például egyszer óriási utánajárással elefántokat hozattunk a színpadra, de az egész úgy végződött, hogy összetörtek néhány rámpát, és teleszarták a színpadot még a főpróba alatt, úgyhogy inkább lemondtunk róluk.

Az első koncertünkön Baton Rouge-ban még nem volt probléma a felfújható fütykössel. Csakhogy az a pöcs vonzotta a zsarukat, akik addigra már meg sem próbáltak minket a hotelban, az öltözőben vagy utazás közben letartóztatni. Csak a színpadon kaphattak el, szóval megfenyegették Micket, hogy letartóztatják, ha a péló előkerül San Antonióban. Patthelyzetbe kerültünk. Carter figyelmeztette őket, hogy a tömeg lebontja a stadiont, ha elmarad a koncert, de azt is felismerte, hogy a közönség valószínűleg nem ragaszkodik annyira a mutatványhoz. Mick végül engedett a hatóságok kérésének, szóval a pöcs nem emelkedett az ég felé San Antonióban. Memphisben ismét megfenyegették Micket, hogy letartóztatják, ha elénekli a ›Starfucker‹-t, de Carter ott leállította a zsarukat, amikor az arcukba nyomott egy rádiós játszási listát, miszerint két éve nyomják a számot a helyi rádiók, és eddig senki nem tiltakozott ellene. Carter a turné minden egyes pillanatában eltökélten harcolt a rendőrség ellen, mivel a zsaruk folyamatosan le akarták kapcsolni a zenekart. A törvényt semmibe vették, és azzal sem törődtek, hogy nincsenek bizonyítékaik. Rendszeresen átkutattak minket, hátha találnak valamit.

Már állt a bál, mire Carter megérkezett a bíró barátjával Fordyce-ba. Komplett sajtóhad vonult fel, és lezárták az utakat, hogy több ember ne juthasson be a városba. A rendőrség ki akarta nyitni a csomagtartót, mivel biztosak voltak benne, hogy ott drogot találnak. Egyes vádpont: felelőtlenül vezetek, mivel a kerekek csikorognak, mikor kihajtunk a parkolóból. Húszméternyi gondatlan vezetés. Kettes vádpont: eltitkoltam, hogy fegyver van nálam. A vadászkésemről volt szó. Kevés volt ez ahhoz, hogy joggal nyitogassák a csomagtartót, ahhoz valami alapos gyanú kellett volna, vagy valami bizonyíték, hogy ténylegesen bűncselekmény történt. Egyébként meg az átkutatás törvénybe ütköző, és ha még találnának is cuccot, akkor is ejthetik az ügyet. Abban az esetben kinyithatták volna a csomagtartót, ha bármilyen csempészárut észrevesznek, amikor benéznek a kocsiba, csakhogy nem volt bent semmi. „Alapos gyanú” – két szó, amelyen összekaptak a különböző hivatali személyek, és egyre durvábban vitáztak, ahogy teltmúlt az idő. Carter tisztán látta az aduászt, hogyan keverhetnek minket „alapos gyanúba”. Az a rendőr, aki megállított minket, azt állította, hogy marihuánaszagot érzett az autóból kiáramlani, amikor elhagytuk a parkolót. Erre alapozva akarták kinyittatni a csomagtartót. „Ezek azt hiszik, hogy most jöttem le a falvédőről” – mondta Carter. A zsaruk be akarták magyarázni, hogy amíg kiléptünk az étteremből, beszálltunk a kocsiba, és elindultunk, még volt időnk rágyújtani egy spanglira is, és annyi füstöt eregetni, hogy azt méterekre az autótól érezni lehetett. Ezért tartóztattak le minket – legalábbis ezt mondták –, de ez már önmagában megkérdőjelezte az állításuk hitelességét. Carter nekiállt megvitatni a kérdést a már amúgy is felbőszített rendőrfőnökkel, akinek éppen ostrom alá vették a városát, de közben nagyon jól tudta, hogy keresztbe tehet a másnapi, teltházas koncertünknek a dallasi Cotton Stadionban. Csak annyit kellett elérnie, hogy itt tart minket Fordyce-ban. Bill Gober rendőrfőnökben nemcsak Carter, hanem mi is a klasszikus paraszt rendőr archetípusát láttuk. Igazi Bible Belt-arc [A Biblia-övezet” – az USA déli, vallásban tobzódó vidékére használt szleng], hasonlított az egyenruhás haverjaimra a londoni Chelsea kapitányságról, ahol szintén tudták, hogyan kell átértelmezni a törvényt, vagy visszaélni a hatalmukkal. Gober zsigerből utálta a Rolling Stonest – a ruhák, a frizurák, a mondanivaló, a zene, és persze az állandó harc a törvény őreivel. Meg persze az engedetlenség. Mert Elvis bezzeg képes volt azt mondani, hogy: „Igen, uram”, de ezek a hosszú hajú surmók nem. Úgyhogy Gober bevállalta, hogy kinyitja a csomagtartót, pedig Carter figyelmeztette, hogy ez esetben képes elmenni a legfelsőbb bíróságig. Persze az volt a hab a tortán, amikor a csomagtartó kinyílt. Fetrengve röhögtünk.

Ahogy Tennessee-ben átszeltük a folyót az arkansasi West Memphis irányába, találtunk néhány italüzletet, ahol leginkább illegális szeszfőzdék barna címkés italait árulták. Ronnie és én totál bevadultunk, és bevásároltuk az összes létező bourbont a következő remek nevekkel: Flying Cock, Fighting Cock, Grey Major. Apró kis flaskák egzotikus, kézzel írott címkékkel. Hatvan darabnál is több lapult a csomagtartóban, úgyhogy rögtön meggyanúsítottak szeszcsempészettel is. „Nem-nem, mi vettük őket. Fizettünk értük” – közöltük. Az a csomó pia összezavarta őket. A hetvenes években jártunk, a piás ugye nem narkóskategória, ráadásul akkoriban még élt az a fajta felfogás, hogy: „Végtére is, ők férfiak. A férfiak pedig whiskyt isznak.” Végül megtalálták Freddie lezárt aktatáskáját, ki akarták nyittatni, de Freddie azt mondta, hogy elfelejtette a zárkombinációt. Feltörték a táskát, kinyílt, és ott volt benne két tasak vegytiszta kokain. Gober azt hitte, elkapott minket. Vagy legalább Freddie-t.

Belekerült némi időbe, hogy ilyen késő este megtalálják a helyi bírót. A faszi egyenesen a golfpályáról érkezett, ahol egész nap piázott, szóval rendesen be volt rúgva.

Ami ezután történt, az már inkább egy abszurd vígjáték. A bíró odavonszolta magát a pulpitusra, az ügyvédek és a nyomozók pedig mind-mind próbálták meggyőzni a saját álláspontjuk helyességéről. Gober azt akarta, hogy a bíró mondja ki, a kokaint teljesen törvényes úton találták meg, mivel úgy mindannyiunkat bevarrhatott volna. Ezzel az aprósággal vitathatatlanul keresztbe tett volna a Rolling Stones jövőbeni karrierjének. Legalábbis Amerikában.

(Bus András és Fencsik Tamás fordítása)

Bővebben a könyvről: Megfejteni a Chicago bluest

Adatok: A könyv fülszövege

Keith Richards – James Fox: Life-Élet

Cartaphilus Kiadó, 2011