Az emlékezés könyve | Zsámboki Mária: Tűnő árnyékom közepében

Írta: Szeifert Natália

Ébren vagyunk vagy álmodunk. Emlékezünk. Fotóalbumot lapozunk. Minden emlék megmozdul. Nagyon is ébren vagyunk. Álmodunk. Emlékezünk, a nagymama kertjében. Anya napozik, apa örökre lelép. Vörheny égeti a bőrünket, kicsik vagyunk a hatalmas, nehéz paplan alatt. Körbefon a súlyos magány, és a nehéz levegőben valami örökös szomorúság csírái kelnek életre. Zsámboki Mária vékony kötetében feloldódok, már-már magam is eltűnök. Tűnő árnyékom közepében.

A cím egy idézet, Louis Aragontól. (Elémbe állt az Újhidon – fordította: Somlyó György.) Az egész kötet, benne az összefüggő novellák tulajdonképpen szintén idézetek. Egy élet idézetei. Az emlékezés emlékei, ahogy már az első fejezetben a saját kusza mementó-gyárunkra ismerünk: Igen, megvan a kép, tudom, hol készült, itt a kert, itt van az akácfa, a szaletli, de nem lehetett a kerítés azon az oldalon, mert máshogy emlékszem. Emlékszem valamire, ami újabb kérdéseket vet fel. Hogy is volt ez pontosan? Pontosan sosem tudjuk meg.

Zsámboki Mária könyve nekem első olvasatban ezt mondja: Felejtsd el, amit a precizitásról gondoltál. Persze, nem arról van szó, hogy a múltat bárki kénye-kedve szerint formálja, alakítsa olyanná, amilyenné szeretné. Itt egy sokkal szigorúbb pontosság van jelen. Azoknak a képeknek, érzéseknek kifinomult rögzítése, amelyek a folyton változó én-szűrővel készülő emlékek előhívó laboratóriumában kristályosodnak ki.

Kezdetben gyerek-perspektívából készült fotókat hívunk elő, amikor minden nagyobb, minden varázslatosabb és talán ijesztőbb is, mint amilyen pontosan lehetett. A nagymama kertjében az akácfán van egy láthatatlan titokbarát, akinek csaknem mindent el lehet mondani. Ő bizonyára tudja azt a kurtán-furcsán véget érő anekdotát is a születésről. Novemberi születés, anya vajúdik, egy orosz, pontosabban szovjet katona viszi be a szétlőtt ablakú klinikára. Fegyverrel fenyegetőzik, hogy lássák el az asszonyt. Mindenki azt hiszi, hogy a katona az apa.

A kislány, aki mindezt most felidézi, valahányszor hallja a történetet, mindig megkérdezi, hogy az anyja végül elmondta-e, hogy az a katona csak véletlenül volt ott, és hogy ki is az igazi apja. De anya – ez a szépséges, hideg, álomkabátban járó nő – erre mindig csak annyit válaszol: Nem kérdezték.

Megvannak a gyerekek kincsei, a ki tudja honnan odakerült usánka például, amit mindig szegény Jocó fejébe kell nyomni, amikor forradalmat játszanak. A kislány így nő, nődögél, egy férfiak nélküli nagymama-házban, ahol pont akkor romlik el a rádió, amikor kiderülhetne, hogy a ruszkik nem mentek haza. De persze megtudják, amikor a vasárnapi ebéd mellé két szovjet tiszt érkezik átkutatni a házat. Aznap a játék arról fog szólni, hogy a Jocó mellé még számos szovjet katona kell, akik nem hogy nem mennek haza, de győznek, és ennek talán csak a kis Jocó örül, de valószínűbb, hogy még ő sem.

A kamaszkor egy csodálatos, tűpettyes kabát történetén át köszön be egy téli reggelen. A kislány perspektívájából a nőébe érkezünk. Anyáról ekkor derül ki, hogy nagyon is precíz. Tökéletes pontosságal találja el azt az egyetlen mozdulatot, azt a pillanatot, amivel apró szilánkokra töri a formálódó énképet.

Ez az anya bőségesen megérdemli, hogy az orránál fogva vezessék. Legalábbis egy darabig. Tiltások és kényszerek anyja ő, de a lánya már konokul szembe megy vele. Nem hagyja magát eltiltani az apjától, például. Az ő ötvenhatos apjától, aki harmadolással szabadult, akivel slágergyanús titkos találkozásra készül a Nemzetinél, ott, igen, ahol a hatos megáll.

A fotóalbum aztán egy valódi képpel is gazdagodik, csoportképpel, amin a leendő nagymama Nápolyba utazik. Nagyanyák bölcsességével és régi, mély titkokkal kibélelve áll előttünk a nyitott album. Hosszan, élvezettel bogarászunk egy barna fényképet, amin ismeretlen, rég halott emberek állnak. Utazók. Ezzel a lendülettel be is repülünk az anyaságba, az Anyanaplóba, ahol a gyerekek kérik már számon a jó kis hazai ízeket a kislányon, nőn, anyán, akivel végiglapoztuk a családfát.

Ő maga is éppen úgy vágyik a gyerekkor ízeire, mint a tulajdon lánya, s azt írja: “De aztán mondott valamit a gyerekkor ízeiről, és ezt el kellett fogadnom, bár meglehetősen érzelgősnek találtam. Akkor. Ma már ezt is másképp látom, de erről legközelebb.”

A baj csak az, hogy nem lesz legközelebb. Drága Zsámboki Mária, Kármagáért!

Olvass bele: Novella a könyvből

A könyv fülszövege

Zsámboki Mária: Tűnő árnyékom közepében

Magvető Kiadó, 2011