Nádudvari Anna: Az athéni műkereskedő (részlet)

– Ide el kellett jönnie.

A lány bólintott. Kosztasznak igaza van. Kosztasznak tulajdonképpen mindig igaza van. Kosztasztól rengeteget lehet tanulni.

Áttekinthette az egész Athént. Mármint azt, ami az ókori Athénból maradt. Legközelebb a fehéren égő Akropoliszt. Azt, úgy érezte, el is érné, csak ki kéne nyújtania a karját. Egy magasságban voltak vele. Alattuk az agora látszott. Tisztán kivehette a Héphaiszteiont, annak minden oszlopát. Odébb pedig, a legtávolabb, az ókori temetőt, a Kerameikoszt, mely a nevét onnan kapta, hogy a fazekasnegyed volt a helyén valamikor. Kerameusz = fazekas. Keramosz = agyag.

Érdemes volt ide, a ma is Areioszpagosznak nevezett dombra felmászniuk. Felkapaszkodniuk a sziklába vágott lépcsőfokokon. Előttük, valaha itt jártak a bírák. Az Areioszpagosz tagjai, a tanácsé, melynek a tagjai ítélkeztek élet és halál felett. Ők döntöttek a legsúlyosabb bűnügyekben, az emberölési, a hazaárulási, a korrupciós perekben. Zord testület lehetett.

Kosztasz csöndesen magyarázott, ahogy szokott:

– A szabad ég alatt üléseztek. A sziklateraszon. Athéna Areia oltára előtt egy kövön ült a vádló, a másikon a vádlott. Puritánok voltak a körülmények. Azért álltak itt épületek is…

– Az ott…? – Julia egy falmaradványra mutatott.

– Az már egy későbbi épület, egy bizánci templom alapfala. De éppen a helyén volt valaha az Erünniszek szentélye…

– Az Erünniszeké…

– A bosszúistennőké.

– Akik Eumeniszekké szelídültek…

– A jóakaratúak testületévé.

Értették egymást. Aiszkhülosz Oreszteia trilógiájának befejező részére utaltak. Az „ő darabjukéra”. Melyet Julia lefordított. Melyen, ha minden igaz, dolgozni fognak. Egészen a sydney-i bemutatóig. Ha Katszoiannosz vállalja is a színpadra állítást valahol a messze távolban, mely messzeségétől érezhetően idegenkedik, segédrendezőre azért szüksége lesz. Ott még csak igazán. Ha meg nem vállalja? Julia tudta, hogy Kosztasz is megbirkózna a feladattal.

Madarak csattogtak a fák és a bokrok ágainak rejtekében. Egy ideig csak hallgatták ezt a hangversenyt.

– Magának mi a véleménye arról, ha a gyerekei megölik az anyjukat?

Julia összerezzent. Nem a kérdés tartalmától, azt még fel se fogta. Egyszerűen attól, hogy kérdést intéztek hozzá.

– Hogy? Hát mi… mi lehet itt az én véleményem? Ez egy sorsdráma. Az alakok jelképek…

– Jelképek?! Akkor maga alaposan félreérti az egészet.

Félreérti?! A lány határozottan azt érzékelte, hogy sértettségében felfújja magát, mint egy pulyka.

– Mondjuk, ha magának lenne egy fivére…

– Igen.

– És ő megtért volna. Mondjuk a háborúból, mint az apjuk. Vagy akárhonnét…

– Igen.

– Nem vette volna szívesen, ha megöli az anyjukat?

– Tessék?!

– Nem biztatta volna esetleg egyenesen erre?

– Hát maga… Hát maga… Maga őrült!

Kosztasz állta a tekintetét. Megsűrűsödött a csönd körülöttük. Már csak néha törte meg madárhang. Jobbra és balra a távolban szilárdan és figyelmeztetőn álltak a messzi múlt kőépületei.

Julia tudta, hogy le kell higgadnia.

– Ne akarja belém beszélni, hogy azonosítom magam Élektrával – jelentette ki hűvösen. – Korántsem csak azokkal a művekkel foglalkozom, amelyben az anyagyilkosok szerepelnek. Mindegyik ókori dráma kedves a számomra. Ha tudni akarja, nem nekem esett a választásom Aiszkhülosz Oreszteiájára. Mr. és Mrs. Pullman kívánsága volt, hogy ezt mutassuk be otthon.

Amint elmondta az utolsó mondatot, még biztosan hitte, hogy igaz. De rögtön eszébe jutott, hogy nem teljesen fedi a valóságot. Pullmanék kívánsága csak az volt: a mükénei királyi házban történtek alkossák az általuk szponzorált bemutató témáját. A három lehetséges darab, Aiszkhüloszé, Szophoklészé, Euripidészé közül már ő választotta az Aiszkhüloszét. Merthogy az a legzabolátlanabb, az ember elemi ösztönei abban mutatkoznak meg a legfélelmetesebben. Mintha sziklákat görgetne a réges-rég élt és már réges-rég halott, de még mindig közöttük, a most élők között magának helyet kérő és helyet kapó íróóriás. Hogy nem gyulladt meg a papír, mikor rá a sorait rótta?! Hogy nem keletkeztek lángok, és nem csaptak az égig, mikor a mondatait kigondolta?! Ő választotta Aiszkhüloszt, mert vad és barbár. Szophoklész tökéletes. Euripidésznél már mutatkoznak a modern, a kifinomulóban levő ember lelki nyavalyái. De Aiszkhülosz…

Csak nála jelenik meg Agamemnón. Az apa. Papa! Mindig benne fog égni a hiánya. Élektra lenne valóban? Ugyan! Hülye Kosztasz! Hogy felkavarta. De hát hogy lehet ilyet kitalálni? Ő, Julia Tracy, sydney-i klasszika-filológus – ilyen csodabogár se sok van! – felbérelne valakit, hogy ölje meg az anyját? Tekintve, hogy fivére nincsen. Nem, Kosztasznak valóban nincs minden rendben a fejében.

(…) Julia körülnézett.  Nem látott lelket sem. Egyedül voltak az Areioszpagoszon. Ezt a dombot nem mászták meg kíváncsi turisták tömegei. Úgyse találtak volna itt semmi látnivalót. A kövek, amiken hajdan üldögéltek az ítélkezők és az ítéletre várók? Már azokat sem lehetett fellelni. Csak a levegőben érződött valami. Mintha a sors, a végzet suhant volna erre halkan, észrevétlen…

Sors! Végzet! Ugyan! – rázkódott meg a lány. A sorsát maga alakítja. Végzet pedig? Miféle végzet is leselkedne őrá?

– Menjünk innét! – mondta hirtelen.

Kosztasz engedelmesen megindult. Ez tetszett a lánynak. Nem igyekezett további maradásra bírni. Nem hozakodott elő újabb képtelen, de még gonosz, véres dolgokkal. Melyek előhozatalához talán csak ez a domb szolgálhatott  helyszínül. Ahol az istenek igazat adtak a gyilkosnak.

A lépcsőkön lefelé nehezebb volt a haladás, mint fel. Julia egyszer csak megcsúszott, de annyira, hogy talán esett volna is egy jókorát, ha az előtte járó Kosztasz el nem kapja. Egy pillanatra egymásba kapaszkodtak, majd máris mentek tovább.

– Miért nem hagyja, hogy segítsek?

Julia úgy érezte: csoda, hogy meghallotta a neki hátat mutató fiatalember szavait. Zavarba jött, hirtelen azt hitte, az iméntiekre érti.

– De hiszen… Köszönöm, hogy segített – dadogta. S már felszabadultabban hozzátette: – Legurultam volna, ha nincs itt.

Megint mintha a távolból érkeztek volna a szavak:

– Tudja, hogy nem erről beszélek.

– Nem? Hát miről?

– Maga bajban van.

– Én? Miféle bajban?

– Mindegy. Nem érdekes.

– Nem érdekes? Huhog valamit, aztán azt mondja, nem érdekes?

– Felejtse el.

Közben leértek a lépcsők aljába. Szembefordulhattak egymással.

– Miket hord össze? – igyekezett most már színvallásra bírni a lány Kosztaszt.

– Bajban van.
Bajban. Julia belátta, hogy ennél többet nem fog kihúzni a kissé különc segédrendezőből. Megpróbálta kikövetkeztetni magában, annak merre kóborolhatott el az esze? Csak nem azt érti bajon, hogy semmi eredménye nem lesz a görögországi utazásának? Azon kívül persze, hogy szétnézhetett a hellén tájon, az európai kultúra bölcsőjénél, megfordulhatott helyszíneken, műemlékeknél, melyek neki fontosak, mert ez is valami. De nem ezekért jött főként. Dolgozni akar, eredményt akar felmutatni, elindítani a karrierjét… Ha valaki, hát Kosztasz át tudja érezni, milyen, ha mindez nem sikerül. Az ő neve sem szerepelt még előadást hirdető plakáton, hiába van kisujjában az egész görög drámairodalom. Hiába, hogy épp eleget dolgozik a drámák színrevitelénél. Nem övé a dicsőség. S ki tudja, övé lesz-e valaha is? Vagy megöregszik névtelen segédrendezőként? Mint ő hóbortos filoszként, aki pusztán a maga kedvteléséből piszmog soha nyilvánosságra nem kerülő szövegekkel. Hogy kiadja könyv alakban a fordításait? Annak, még ha sikerülne is, csöppnyi értelme sem lenne. Nem venné meg, nem olvasná a könyvét a kutya sem. Nem kell bemutatni neki az otthoni olvasóközönséget. Hogy görög drámák gyűjteményes kötetére nem harapna, az holtbiztos. A színház, az más. Különösen szabadtéren. Különösen stadionban. Az jó buli lenne. Arra tódulnának.

Pullmanék csak utazni akartak volna? Csak elhúzták volna az orra előtt a mézesmadzagot, hogy tartson velük tolmácsként, hogy gondoskodjon a szórakoztatásukról, de eszük ágában sincs szponzorálni bármilyen kulturális vállalkozást? José Carreras… Azért utánanézhetett volna még otthon, valóban ők pénzelték-e a sydney-i operaházban a fellépését? Michael most még arra sem vette a fáradságot, hogy elmenjen a híres, s csak egy ugrásnyira levő epidauroszi színházba. Hogy igyekezne meggyőződni róla: jó ügyet támogat majd. Mert nem is akar támogatni semmit? Kosztasz ezért állítja, némileg talán eltúlozva a helyzetet: ő bajban van? Alig ismeri Pullmanéket…

Bővebben a könyvről: Görög drámaterápia

A könyv fülszövege

Nádudvari Anna: Az athéni műkereskedő

K.u.K. Kiadó, 2011