A magyar harisnyahős kalandjai | Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Dávid Veronika egy bizonyos ókanizsai gyilkosságsorozatban való kínos érintettség miatt önkéntes száműzetésbe kényszerül a sutyorgó pletykahadjárat elől. A romantikus lelkületű könyvmoly meg sem áll „a kávé, a káposzta és a kátrány szagából összevegyülő levegőjű” fővárosig, az ország „nyaktörő sebességgel sikló” metropoliszáig.

1911-et írunk. Veron a pesti Nő és a Társadalom című hölgylap kezdő publicistájaként dolgozik. A kávéházak és könyvesboltok nyugalmában telt hétköznapokat azonban bűneset szakítja meg. Egy árvaházi kisfiú rejtélyes körülmények között eltűnik. A gyerek ráadásul az aranyhajú, kacér tekintetű Argyelán Mara tragikus hirtelenséggel elhalálozott barátnőjének kisfia. A két hajadon leány, Veron és szívbéli kebelbarátnője, Mara az elveszett gyerek nagybátyjával, a délceg, jóvágású, sírkőfaragó Lipovszky Ferenccel hármasban ered a rejtélyek nyomába.

Minden jel arra utal, hogy egy felettébb sötét alak, bizonyos Szászi Barabás állhat a gyermekrablás hátterében. Ezt a férfit azonban jobb elkerülni, hiszen vehemens vallásos szövegét, sármos megjelenését és nyájas modorát fel- és kihasználva különös tehetséggel édesgeti magához a gyengébbik nem nehéz sorsú, ámbátor tehetősebb képviselőit. Veront azonban szinte lehetetlen megfélemlíteni, igazságérzete pedig megköveteli, hogy felfedjék Szászi bűnös üzelmeit.

Az önkéntesekből verbuválódott nyomozócsoport üldözőbe veszi a férfit. A nyomok a savanyúvízkúráiról és az Anna-bálról nevezetes fürdővárosba, Balatonfüredre és a Monarchia az idő tájt legdivatosabb tengerparti üdülőhelyére, az adriai Abbáziába vezetnek. Magas rangú tisztek, tehetős bankárok, kémek, szektavezérek keresztezik útjukat. Mert mi sem természetesebb, hogy sokkal bonyolultabb ügybe keveredett Veronunk, mint azt elsőre gondolhatta volna.

Miután a blogtársadalom kikövetelte magának, hogy Baráth Katalinnak az interneten közzétett első regénye (A fekete zongora) nyomtatott kiadásban is megjelenjen – a siker a szerzőt arra kötelezte, hogy megírja főhőse történetének folytatását. A fekete zongorát nem tartottam hibátlannak. Magán hordozta az első könyvek minden esetlenségét. A történetben lévő csavart kiszámíthatónak, befejezését pedig kicsit elsietettnek találtam. Mégis üdítő jelenség volt Baráth Katalin felfedezése. Bájos humora, ügyes miliőteremtése színesítette az amúgy vérszegény kortárs magyar krimiirodalom palettáját.

A türkizkék hegedűben Budapest, Balatonfüred, Abbázia békebeli hangulatát ugyanolyan érzékletesen teremti meg, mint tette azt Ókanizsa esetében. Érezhetően számos kordokumentumot és történelmi művet tanulmányozhatott a korabeli légkör megteremtése érdekében, ám véletlenül se vegyük kezünkbe a könyvet hiteles dokumentumregényként. A Keleti Indóház, a fiumei kikötő vagy a füredi fürdők világának megalkotásához legalább annyit használta képzelőerejét, mint amennyi tényanyagot.

Az már ismétlésgyanúsnak tűnik viszont, hogy az új könyv szereplői személyében mintha visszatérnének az Ókanizsán megismert karakterek. A férfiak szemében tetszetősebbnek tekintett barátnő, a vonzóan veszélyes főgonosz, a főhősből visszafojtott érzelmeket kiváltó jóképű férfi alakja, az évődő koros férfi figurája mintha ugyanarról tőről származna mindkét regény esetében. A kisvárosi tér azonban kiszélesedik, és megnő a bűneset jelentősége is. Itt már nemcsak egy kis közösség életét bolygatja fel, hanem az egész Monarchia sorsát meghatározó befolyásra tesz szert. Habár a végkifejlet olvastán most sem marad tátva a szánk, ezúttal kicsit összeszedettebbre sikeredett. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Veronnal a későbbiekben is találkozni fogunk.

A legizgalmasabb azonban Baráth Katalin regényeinek nyelvezete. Már az első regény olvasásakor megütköztem a szóáradaton, amelyet hosszúra nyújtott mondataiban, zárójelbe rejtett, túlburjánzó (és mellékes) gondolatok formájában zúdít olvasójára. Nehéz megszokni ezt a körülményeskedő prózát. Néhol kifejezetten giccsesnek hat. És mégis: Baráth Katalin regényeinek báját pont ez a locsi-fecsi adja. A nyelv tobzódása tulajdonképpen a humor, az irónia, az elme titkos megjegyzéseinek legalkalmatosabb eszköze.

Úgy tűnik, hogy a főhős maga Baráth Katalin. Mintha Dávid Veronika írná ezeket a könyveket. Nem is lehet ez másképp. Egy hatalmas fantáziával megáldott, kissé hebehurgya, ám meglehetősen csavaros észjárású, fiatal, feminista nőszemély. Aki minden apró részletnek jelentőséget tulajdonít. Gyakran túl sokat is képes szöszmötölni a részletek sűrűjében. Mindenről van véleménye, és azt nem átallja csípős megjegyzések kíséretében a beszélgetőpartner tudtára adni. Heves vérhőmérséklete azonban rendre meggondolatlan tettekre sarkallja. Persze a lány cseppet sem tévedhetetlen szuperhős: nagyon is esendő, törékeny női lélek. Gyakran van szüksége segítő kézre, hiszen úgy látszik, vonzza magához a szövevényes bűneseteket, és persze ezzel együtt a veszélyes alakokat is.

Baráth Katalin kiérlelte sajátos, csak rá jellemző írói nyelvét. Lehet szeretni, vagy éppen nem szeretni, de annyi biztos, hogy olyan friss hangon szólal meg, amely erősítheti a magyar irodalmi könnyű műfaj rangját. Regényeit minden hiányosságuk ellenére jó olvasni. Olyanok, mint egy meleg nyári fuvallat, ami kedélyesen megcirógatja anekdotázó énünket.

A könyv fülszövege

Baráth Katalin:  A türkizkék hegedű

Agave Kiadó, 2011