Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy (részlet)

Talán csak akkor ébredünk tudatára, hogy legzsengébb gyermekkorunk óta a mélabú is része napjainknak, miután megismertük a szenvedést, és megéreztük tarkónkon a halál jeges leheletét.
Én ezt már jóval a per előtt megértettem.
Hát még utána!
Azon a napon is ezt éreztem, amikor Feldman doktor, mintha csak egy gyerekhez beszélne, elmagyarázta, hogy a test olykor képes a legkíméletlenebb ellenségünkké válni.

És a per? Sokáig biztosra vettem, hogy soha nem tudom meg, mi történt valójában a két férfi között az Adirondack-hegység magas fennsíkján.
Baleset? Öngyilkosság? Gyilkosság? Bele lehet-e törődni, hogy egy rejtély ilyen makacsul bezárul előttünk, és nem hajlandó kiszolgáltatni a titkát?
Mi az ördög vihette rá Werner Sonderberget, hogy megszakítsa tanulmányait a New York Egyetemen, és kirándulni induljon öreg, kopasz és kiábrándult bácsikájával, oly messze a Village-től? – tűnődött Yedidyah. Miféle szóváltásba keveredtek, hogy a beszélgetésük gyilkos erőszakba torkollt? És tulajdonképpen ki volt ez a nagybácsi, akinek tragikus halálát egy manhattani törvényszéki tárgyalóteremben boncolgatják, ahol a sok-sok órán és napon át tartó per során egymást tapossák az újságírók, az ügyvédek és a kíváncsiskodók?
A médiában, amelyet a naponta változó hírek, aktualitások uralnak, már jó ideje nem esik szó erről a perről. Egy átlagos ember sorsa nem sokat nyom a latban a politika, a gazdaság vagy a művészvilág híres szereplőivel történt izgalmas eseményekkel szemben. Yedidyah-nak bezzeg gyakran eszébe jut, talán túlságosan is gyakran; tulajdonképpen kísérti őt. Nem tud szabadulni a rég lezajlott per képeitől, sem a visszhangjától. A kivilágított terem, az esküdtek hol érzéketlen, hol elborzadt arckifejezése, a bíró, aki mintha szunyókálna – mégsem kerüli el a figyelmét az ügyész és az ügyvédek egyetlen szava sem, az ügyész, aki az igazság angyalának szerepében tündököl… És a vádlott, a dac és a bűntudat között ingadozva, kerülve szép, szomorú jegyese tekintetét… Amikor Yedidyah felállítja életműve mérlegét, számba veszi kudarcait és megtorpanásait, ragyogó diadalait és lassú vagy szédítően gyors bukásait, a per úgy bukkan fel előtte, mint egy fekete gránitszikla, amely magába gyűjti az alkonyi nap utolsó sugarait. Sok év telt el, de Yedidyah még mindig képtelen megfogalmazni, mit is érez.
Hol kezdődik egy ember bűnössége, és hol ér véget? Mi számít véglegesnek, visszavonhatatlannak?
Amióta Yedidyah, Feldman doktor diagnózisának hála, tudatára ébredt halandóságának, nem tud szabadulni a makacs kérdéstől: lehetséges-e, és egyáltalán igazságos-e, hogy hamarosan el fogok tűnni innen, magukra hagyván gyermekeimet, elhagyván édesanyjukat, Alikát, és ezt az egész görcsökben rángatózó és halálra ítélt világot, bizonyosság nélkül?

A perre egészen az utolsó órámig emlékezni fogok ezen a földön, amely hordozott engem, ahol az egyik felfedezésből a másikba, egyik emlékből a másikba, egyik érzelemből a másikba zuhantam – ám sohasem fogom megérteni, miért olyan erős ez az emlék.
Mi volt az oka ennek a találkozásnak, miért kellett szembetalálnom magam egy olyan sorssal, amely, ha véletlenül is, de súrolta saját sorsomat?
Másféle tanulmányokat is folytathattam volna, például ha a színház helyett a zenét választom; lehettek volna más mestereim is, Alika helyett szerethettem volna más asszonyt is; eshetett volna úgy, hogy nem áll hozzám olyan közel a nagyapám és Méir bácsikám, lehettek volna más barátaim, táplálhattam volna más ambíciókat, egyszóval: születhettem volna máshol, talán éppen abban az országban, éppen abban a városban, ahol Werner Sonderberg, kutakodhatnék egészen másféle emlékekben is. És leélhettem volna az egész életemet anélkül, hogy valaha is megtudjam az igazságot a származásomról.
És egész egyszerűen eshetett volna úgy, hogy nem is létezem, vagy már nem létezem. Vagy hogy nem én vagyok én.

Az irodámban ültem, épp kritikát készültem írni az Off Broadway szezonnyitó darabjáról. Az Oidipusz volt, pontosabban a híres darab ultramodern, aktualizált, nevetséges (vagy csak túlmagyarázott?) változata.
Miközben az előadás alatt írt jegyzeteimet lapozgattam, eltűnődtem, miért maradt fenn a darab. Hol a magyarázat? Hiszen az ókor három óriása – Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész – háromszáz darabjából csak mintegy harmincat ismerünk. Mi működteti az idő kegyelmét, és mi a cenzúráját?
Mit mondanának erről az istenek, akiket éppen a szeszélyeik miatt szeretünk és rettegünk? Rájuk is hasonló próbatételt mért az idő. Voltak, akik újra és újra népszerűek lettek, míg mások a történelem szemétdombjára kerültek: hol itt az igazság? És a művészi teremtés kollektív emlékezete? Prométheusz vagy Sziszüphosz alakja ma is izgatja a kutatók fantáziáját, míg sok hajdani társukat belepi a por, alig-alig moccannak.
És vajon mi vette rá a producert, hogy színre állítson egy láthatólag nagyon drága előadást, amely nyugodtan maradhatott volna alkotója fejében vagy fiókjában is?
Amikor imént az „irodámról” beszéltem, kicsit túloztam, vagyis inkább nagyon. Egy eldugott sarok egy New York-i napilap szerkesztőségi termében. Egy szerény asztalka – egy deszk –, és két szék. Az a két európai folyóirat bérelte őket, amelyeket az amerikai kulturális eseményekről tudósítottam akkoriban. Ez még jóval a számítógépek korszaka előtt történt. Minden, amit az efféle pokoli helyekről el lehet képzelni, igaz volt erre a teremre is, azzal a különbséggel, hogy a pokol mind a kilenc körében egészen biztosan jóval nagyobb rend uralkodik. Elviselhetetlen írógépkopogás, a megállás nélkül csörgő húsz telefon, a szerkesztők sürgető hívásai, fotósok és kifutófiúk kiabálása, és a legfrissebb napi hírek: egy politikus arrogáns kijelentése, ellenfele bukása, egy színésznő napvilágra került liezonja, egy úgymond ideológiai gyilkosságokat elkövető férfi vallomása, egy botrány az előkelők vagy a közönséges halandók világában… Az egyik cikk túl hosszú, a másik túl rövid. Címek és főcímek versengenek a fő helyért. Két eltérő időpont, két tény, ami nem egyezik. Egy kezdő újságírót leteremtenek; könnyek közt omlik össze. Egy vén szerkesztőségi róka vigasztalja: ez is elmúlik; minden elmúlik. Szóval nem könnyű koncentrálni. Ráadásul nekem valami egészen más járt a fejemben: a közelgő születésnapom. Ó, igen, tudom: a másnapi szalagcímekben megjelenő eseményekhez képest az én magánjellegű problémám nevetséges és jelentéktelen.
Igen ám, de az a helyzet, hogy rettegek a születésnapoktól. Nem a másokétól, hanem a saját születésnapomtól. Főleg a meglepetésbuliktól. Gyűlölöm a programszerű meglepetéseket. A színlelés kényszerét. A hazugságot. Az undorító, képmutató viselkedést. Vigyorogni az egész világra, és megköszönni a Jóistennek, hogy megszülettünk. És hogy az embereket a Maga képére teremtette, pedig lehetetlen, hogy Róla bárkinek is képe legyen. Na de térjünk vissza a jámbor Oidipuszhoz, Freud által megszellőztetett komplexusaihoz és a borzalmas Kreónnal való konfliktusához. Hogy Oidipusz kortárs hős lenne? Ez megmagyarázná a darab bukását. Talán azt jelképezi, hogy a világ változik, de az emberi természet nem? Rendben, ezt tudjuk, és teszünk rá. Tudjuk, milyen nagy volt a görögök uralom- és hatalomvágya, és milyen szenvedéllyel szerették filozófusaik a szabadságot. És hogy választani kell az engedelmesség és a hűség között. Napjainkban is? Ez a gondolat elmélyültebb tanulmányozást érdemel. És határozott rendezői koncepciót.
Hogy költőien fejezzem ki magam: ebben a pillanatban ingott meg az én különös életem.
Egy nő lép az asztalomhoz, és türelmesen vár, míg felnézek. Várja, hogy megkérdezzem, keres-e valakit, bár biztos lehetek benne, hogy nem engem.
Negyvenes éveiben jár. Vonzó nő. Sötét haj, barna szem: derűs, magabiztos.
– Azt mondták, maga lesz az – mondja.
– Én?
– Igen. Maga.
– De én már nem vagyok a szerkesztőség tagja…
Úgy értem, nem igazán.
– Tudom.
– Csak olyan albérlőféleség vagyok itt.
– Igen, mondták.
– Hát akkor…?
– De valaha riporter volt.
– Igen… Honnan tudja?
Elmosolyodik:
– Maga tudósított a perről…
– …Werner Sonderberg peréről. És ön még emlékszik rá? Gratulálok.
– Erről szeretnék beszélni magával.
– Olyan sok év után?
– Az időnek ehhez semmi köze.
– Nem értem.
– Werner felesége vagyok.
Hirtelen megismertem. Hiszen láttam a bíróságon, a per során. A titokzatos menyasszony.
– …Werner találkozni szeretne magával.
– Itt, most?
Újra felbukkant a múlt. Hajdanában, a per után egy ideig az újságírócéh teljes jogú tagja voltam, úgy értem, a tevékeny, dinamikus és főleg romantikus céh tagja. A kollégák gyakran jöttek el hozzám, kifaggattak, és bizalmas értesüléseket adtak a sajátjaimért cserébe. Életem legszebb időszaka volt. És a legizgalmasabb.
Információkat gyűjtöttem, nagyvilági vagy történelmi eseményeket kommentáltam, ismert emberekről írtam ismeretlen olvasóknak. Hasznosnak éreztem magam. Megkerülhetetlennek.
– Látogatóban vagyunk New Yorkban. Werner mindenképpen találkozni szeretne magával.
Igen, emlékszem a perre, ami nem csoda, mert ezen az egy peren vettem részt életemben. Az ünnepélyes díszletek. Az Istent megtestesítő bíró, aki mégis mintha szunyókálna. A névtelen esküdtek: a tizenkét fejű végzet. Az ügyész és a védőügyvédek párviadala. És a vádlott: még most is magam előtt látom őt. Érzéketlen. A börtön fenyegetésével szembeni eleven kihívás.

Igazság szerint már jóval azelőtt felfigyeltem az újságírói szakmára, hogy magam is újságíróvá lettem. Méir nagybátyám, még mielőtt a látása megromlott, a legszebb mesterségnek tartotta. Ő tárta fel előttem, lakli kamasz előtt, milyen sokféle alakban tükrözik vissza a világot a nyomtatott információk és elemzések. Méir úgy tartotta, egy elkötelezett újságíró felér egy íróval vagy egy filozófussal. Amikor fiatal volt, és a New York Egyetemre járt, minden reggel lement a sarki kávézóba, és egy krémkávé mellett elolvasta a reggeli újságokat. Csak akkor tért el ettől a szokásától, amikor beteg volt, vagy különösen nehéz vizsgára készült. Sok kivágott cikket őrzött a régi időkből. „Nézd csak – mondogatta gyakran –, ülsz az íróasztalnál, vagy elnyújtózol az ágyon, meg se kell mozdulnod, mégis tudod, mi történik a világ túlsó felén: hát nem csoda ez?” Igaza volt: már helyet sem kell változtatnunk, hogy információhoz jussunk, a riporter a mi fülünk és szemünk. És néha az iránytűnk is.

Mi izgatta Méirt annyira az újságokban? Az elfutó, megragadhatatlan pillanat valósága? A politikai vagy gazdasági elemzések, némileg mesterkélt, ízes optimizmusukkal vagy szkepticizmusukkal? Esetleg a sportrovat? A napihírek, amelyek olyasféle hatással vannak az emberre, mint egy-egy furcsa, új név? Méirt a jelen izgatta szenvedélyesen: egészen a végkimerülésig át akarta élni a jelent. Méghozzá, vallotta meg nekem egyszer huncutul: „tisztán teológiai okokból”.
Idős korára csaknem teljesen megvakult, de Alika, én, vagy valamelyik fiunk gyakran meglátogatta – verseket és regényeket olvastunk fel neki.
Méirnek nem volt gyermeke. Egészen pontosan: már nem volt gyermeke. Nagyon szerelmes volt a feleségébe, a szép, eleven és lázadó természetű Drorába, és gyakran mondogatta: „Drora az én gyermekem.” Drora pedig így nevezte őt: „Az én bolondom.”
Hogy min különbözött össze Méir és az apám? Soha nem beszéltek egymással. Azt hittem, talán Drora az oka, vagy Drora feltételezett terméketlensége. Vagy az, hogy Méir és Drora szakított a család hagyományaival. Igaz, nem voltak olyan mélyen vallásosak, mint a nagyszüleim, de ez már elég ok, hogy két ember soha ne találkozzék többé?
Egyszer, még évekkel ezelőtt, futólag előhoztam a témát az anyám előtt. Szelíden kitért előle: „Inkább nem beszélnék róla. – De miért nem? – Ne kérdezd, miért. – Miattam van? Mert nekem vannak szüleim, míg nekik nincsenek gyerekeik? Miért beszélnek az emberek Méirről úgy, mint egy boldogtalan remetéről? Tulajdonképpen mit rejt az élete? – Hallgass! – mondta az anyám, és kicsit elsápadt – Egyszer majd megtudod. – És kitől? – Lehet, hogy tőle magától.”
Ekkor éreztem úgy először, hogy közel kerültem valamilyen családi titokhoz.
Apám is olvasott újságot, de nem igazán szenvedélyesen. A nagyapám még lanyhábban. „A nap szenzációja csak egy közönséges napihír” – mondogatta, kihangsúlyozva az utolsó szót. Majd azonnal hozzátette: „Tegnap egy még nagyobb esemény volt a szenzáció.” Nagyapát a múlt jobban izgatta, mint a jelen. Csak a bekötött művek érdekelték. Lehetőleg sárga lapokkal, évszázadok porával borítva.
A jó könyvekről Isten kiválasztottjai jutottak eszébe, és szinte haragudott a jó könyvekre, hogy olyan ismertek: sokkal szívesebben vette volna, ha ő fedezi fel őket elsőként, és mindet megtarthatja magának. Gyakran mondogatta, hogy az információ és a tudás közül ő a tudást részesíti előnyben. És a tudást nem az újságokból meríti az ember.
Nagyapámat nagyon izgatta az idő elillanásának rejtélye és a nyelvre gyakorolt hatása. Ami vonzónak, elragadónak és mélynek tűnik ma, holnaputánra már nem is olyan izgalmas. Az úgynevezett hatalmas és híres emberek, akik az élet számos területén annyira szomjúhoznak a hírnévre és a dicsőségre, előbb-utóbb a felejtés vagy a megvetés tárgyai lesznek. Mire jó hát a törtetés?
Anyám persze azt szerette volna, ha ügyvéd leszek, sőt: sztárügyvéd. Természetesen Amerikában: akkor tettem volna boldoggá, ha az ügyvédi kar sztárja leszek. Itzhak bátyám, a leendő üzletember azt jósolta, hogy mérnök lesz belőlem, talán azért, mert kicsi koromban rengeteg időt töltöttem olcsó konyhai eszközök és drága órák szétszerelésével, a szüleim nagy elképedésére.
Hogyan is lettem végül újságíró?
Ez egy másik történet.

A per, amelyre a hölgy utalt, mély nyomokat hagyott bennem. Nem lennék az, aki ma vagyok, a nyomomban lihegő kísértetekkel, ha annak idején nem követem végig a nyilvános pert olykor szorongva, olykor lelkesen.
Olyan mély benyomást tett rám a gyilkossággal vádolt, véres emlék-terhét cipelő fiatalember, hogy máig nem szabadultam a hatásától. Olyannyira nem, hogy még a saját családommal való kapcsolatomat is megváltoztatta.

Apám – mint annak idején az ő apja is –, ókori irodalmat tanít egy manhattani zsidó gimnáziumban. Kedves, álmodozó természetű, zárkózott ember. Szeret mesélni, de nem bőbeszédű. Hogy mit bánok vele kapcsolatban? Soha nem beszélt arról, mit éltek át a szülei odaát, és soha nem elevenítette fel a saját túlélőgyermek-emlékeit sem. Talán nem is ismerte a szülei emlékeit? Amikor a jelenlétében valaki előhozta a soát, amely akkoriban lett társasági beszédtéma, olyan némaságba burkolózott, ahová senki sem mert behatolni.
Hogy mi volt a hibája? Olyan nagyon vonzotta a képzelet világa, hogy nem tudta megkülönböztetni a megélt valóságtól. Fájdalmas őszinteséggel faggatta önmagát: „És ha Szókratész bírái között lettem volna, elítéltem volna-e őt?” Vagy: „És ha Eliézer rabbi, Hürkanosz fia, Jósua rabbi ellenfelének követői között lettem volna, Jósua száműzetésére szavaztam volna-e?” Vagy: „És ha Spanyolországban éltem volna Katolikus Izabella idején, az áttérést választottam volna-e idősebbik Ábrahámmal, vagy a száműzetést Itzhak Avravanel oldalán?” Ilyen kérdések gyötörték. Ám ha jobban belegondolok, ezt nem is kellene hibának tartanom.
Apám valószínűleg édesapja helyébe, az elátkozott időkbe képzelte magát, és azon tűnődött, hogyan viselte volna a próbatételeket akkor, amikor elég volt egy gyilkos szeszélye, hogy egy egész család vagy közösség eltűnjék a föld színéről.

Még néhány szót a nagyapámról, aki viszont onnan jött vissza. Ő sem beszélt róla sokat. Talán ugyanabból az okból, mint az apám; lehet, hogy más egyéb miatt. De lehet, hogy az olvasmányain és azokon a kommentárokon keresztül szólt róla, amelyeket az ókori vagy középkori zsidóságot sújtó egyéb nagy katasztrófákról készített.
Nagyapa arcán nyomot hagytak az évek, tekintete egy beavatotté – szép férfi volt, fenséges. A jelen létében okosnak éreztem magam. Ellenállhatatlannak. És pótolhatatlannak. Bár gyakran állítottam be hozzá váratlanul, mindig szabaddá tette magát, soha nem keltette bennem azt a kellemetlen érzést, hogy zavarom.
Az apokrifek irodalmának nagy rajongója volt, mint ahogy később az apám is az lett. Időről időre nyomorúságos órabérért előadásokat tartott a Zsidó Tudományok Intézetében, és a keresetét kiegészítendő, állást vállalt egy szerény kis kiadónál is, amely egy zsidó életrajz- és idézetenciklopédiát adott ki. Ezenkívül jiddis és héber nyelvórákat adott az áttérni szándékozóknak. Furcsa módon minden hónapban lottószelvényeket vásárolt. Azt mondta: „Nem vagyok olyan fatalista, mint a spanyolországi Ibn Ezra volt. Ő annyira biztos volt benne, hogy egész életében szegény marad, hogy azt mondogatta: ha gyertyaárus lennék, soha többé nem menne le a nap, ha pedig temetkezési vállalkozó, soha többé nem halna meg senki.” Ezért vett a nagyapám lottószelvényeket: elméletét bizonyítandó. Sok más szerencsejátékot is űzött. Vajon nyert-e valaha is? Az mindenesetre biztos, hogy a nagyanyám soha nem panaszkodott pénzhiányra.
Hogy vallásos volt-e? Szigorúan betartotta a vallási szabályokat? Igen és nem. Mondjuk, ragaszkodott a hagyományokhoz. A szülei, az ősei, a Pethaia rabbi iránti tiszteletből megtartotta a sabbatot, reggelente felkötözte az imaszíjakat, és tanulmányozta a Talmudot, nem azért, mert szent, tehát megváltoztathatatlan iratnak tartotta, hanem mert kapcsolódásokat és fogódzókat talált benne a hivatalosan félreállított, olykor elhallgatott apokrifekhez kötődő kutatásai számára – ha már az apokrifeknek nem volt olyan szerencséjük, hogy bekerülhessenek a kánonba.
Anyám, amikor egyedül van: félénk; túlzottan óvatos, szorong, gyakran ül mozdulatlanul egy könyvvel a térdén, és szélesebb csípőmozdulatok nélkül járkál a szobában. Már a szülei is New Yorkban születtek, őt tehát nem érték háborús traumák. Mély lelki életet élt, vezette a háztartást, és unokákról ábrándozott. Itzhak még alig volt tizenhárom éves, anyám már így ugratta: „Na, kisfiam, mikor fogsz megnősülni?” Engem békén hagyott. Azt hiszem, a lehető legtovább a szoknyája mellett tartott volna minket.
A színházról a nagyapám beszélt nekem először, bár talán nem is állt szándékában.
Gyermekkoromtól fogva ő volt a bizalmasom. Tízévesen neki meséltem el az álmaimat, a kétségeimet, a csalódásaimat. Néha megkérdezte, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Mindig valami mást mondtam: az egyik nap kertész, a másik nap már matróz, matematikus, ejtőernyős, ötvös, zenész, festő, bankár, kígyóbűvölő – kimeríthetetlen volt a lista. A nagyapám egyszer somolyogva megkérdezte:
– Tényleg ez a sok minden akarsz lenni?
– Igen – feleltem naivan. – Talán lehetetlen?
– Nem. Egy korodbeli gyereknek úgy kell éreznie, hogy minden lehetséges.
– Minden? Egyszerre?
– Igen, egyszerre, ha…
– Ha…?
– Ha olyan mesterséget választasz, amelyik mindezt magába foglalja.
– És mi lennék akkor?
– Író.
– Az kicsoda?
– Olyan valaki, aki ír. Akinek az írás az élete. Aki maga is könyvvé változik, olyan könyvvé, amelyikben a világ összes története megtalálható. Csak a könyv által, és csak a könyvében létezik. Az író nem leírja, hanem teremti a világot.
– És ha ez az ember nem ír?
– Ha nem az írás a hivatása? Akkor beszél.
– És mégis ilyen sok dolgot tud csinálni egyszerre?
– Igen. És még sokkal többet is.
– Az meg hogy lehet?
– Hát ott van a színpad – mondta a nagyapám, aki még soha színházba be nem tette a lábát, mégis tudta, hogy mi az, és mélységesen ismerte.
A szó kimondatott, és a valóra váltható, mással is megosztható illúziók távoli földjére repített engem.
Mégis, amikor mohón rávetettem maga a színészi tanulmányokra, és arról beszéltem nagyapának, mennyire szorongok, vagy mennyire élvezem, amikor Aiszkhüloszt, Pirandellót, Racine-t vagy Tenessee Williamset tanulok játszani, soha nem felejtette el felhívni a figyelmemet, milyen veszélyes az oktalan reménykedés, még ezen a területen is. De én csak arra az érzésre gondoltam, amelyet a színpadon él át az ember:
– De nagypapa, ez olyan tapasztalás, amely a test minden érzékszervére hat, és a test egészen belevész: egy színházi előadást nézünk, hallgatunk, magunkba szívunk. Festészet, szobrászat, zene és mozgás olvad egymásba a szemed előtt. Képzeld csak el: egy cselédszobányi szűk deszkapallón a színészek minden este egy egész világot teremtenek, a maga szenvedélyeivel, törekvéseivel, bánataival és ragyogó pillanataival.

– És azután, amikor az előadás véget ér, mit csinálnak? – vágott vissza a nagyapám. – Hová mennek? Étterembe? Kávéházba? Vagy elismételni ugyanazt, éppen ugyanazt a dolgot másnap is?
– Pontosan, nagypapa. Ez a színház mágikus oldala. Maga az ismétlés válik teremtéssé.
Nagyapa hosszan elgondolkodott. Talán meggyőzte az érvelésem? Úgy érezte, legyőzték? Módosított a stratégiáján, hogy olyan tanácsokat adjon, amelyeket később is hasznosítani tudok:
– De azt semmiképp se felejtsd el, fiacskám, hogy a színház nem több, nem más, csak színház. Egy adott pillanatban megélt illúzió. Ha egyszer becsukódtak az ajtók, egy másik élet kezdődik ott, ahol hagytad, egy talán tartalmasabb, sőt talán visszavonhatatlan igazság: a színész, aki meghal a színpadon, egyszer nem kel fel többé.
– Tehát választanom kell a két élet között, nagypapa?
– Dehogyis, fiacskám. Bele kell olvasztanod az egyiket a másikba. A színész, aki ma azt tetteti, hogy sír, holnap hangosan kacagni fog. Ahogyan a filozófus igazsága is a kétségben tétetik próbára és kovácsolódik készre, a színész a metamorfózisban talál rá a maga igazságára. Meglep, hogy ezeket a szavakat használom? Ne lepődj meg. Szeretek olvasni, és szeretem a szavakat. Látom, hogy néhány szó megöregszik, mások meg fiatalon halnak meg. A maguk módján ők is színházat teremtenek.
Nagyapa azt is mondta:
– Azt se felejtsd el, hogy a mi hagyományainkban a könyv többet jelent, mint a színház. Arra tanít, hogy Isten király, és Isten bíró is: az ember az alattvalója, a szolgája és a sarokköve, de nem a játékszere. Egy zsidó számára, aki a közösség emlékezetét hordozza, a világ nem színielőadás. Én éltem azokban az időkben, amikor kegyetlen lények illetéktelenül Isten hatalmát követelték maguknak, és cseppet sem játékos kegyetlenséggel torzították el.
Mint mondtam: a nagyapám megismerte a lágereket. Nagymama is, valahol Magyarországon. Soha nem beszéltek róla. Ha valaki utalást tett rá, nagymama elsápadt, és összeszorította az ajkát. Csak a hajón találkoztak össze, amely a menekülteket szállította Amerikába.
Számomra, tájékozatlan és esetlen kis amerikai zsidó fiú számára Magyarország, Románia, Lengyelország és Ausztria egy távoli, homályos mitológia részét képezték.

Félénkségem és a szüleimet aggasztó mélabús időszakaim ellenére boldog gyermek voltam. Szívesen étkeztem a családtagjaimmal, mindig szorgalmasan megírtam a leckémet, nevettem, amikor valaki vicces történetet mesélt – szóval jól éreztem magam a bőrömben.

Így utólag azt gondolom, anyám nem sokat tévedett a hivatásomat illetően. Néhány évnyi jogi tanulmány sokat segíthetett volna az újságírói munkámban. Jelesül akkor, amikor a tárgyalóteremben követtem a pert, amely némileg megváltoztatta a sorsomat, ahogyan az ifjú Werner Sonderbergét, Hans Dunkelman fivérének öccséét is. Tudom, idegesítő, hogy nem ugyanaz a vezetéknevük. Miért döntött úgy az unokaöcs, hogy megváltoztatja a nevét? Félek, hogy a válasz idő előtt felzaklatná magukat: legyenek türelmesek.
Még nem érkeztünk el odáig.

(Tótfalusi Ágnes fordítása)

Bővebben a könyvről: Németekről németek nélkül

A könyv fülszövege

Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy

Nyitott Könyvműhely, 2011