Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem (részlet)

VII.

A pillanatot homály fedi, amikor először találkoztak. Két érzelmeiben egymásra találó ember egymással van elfoglalva és nem azzal, hogy az utókor számára hitelesen dokumentálja találkozásuk, bizonytalan érzelmeik, első szerelmes pillantásaik, tétovaságaik, dadogásuk történetét.

Márai Sándor hosszú élete során tartózkodott attól, hogy Mezei Máriáról – s mindarról, ami közöttük történt – a színésznőt nevén nevezve említést tegyen. Mezei Mária, amikor e szerelem emlékéről 1947-ben először egy rádióműsorban – Iránytű kell a rengetegben – nyilvánosan szót ejtett, nem mondta ki Márai Sándor nevét. Valaki – így mondja, írja később is, mindig, ha Márai Sándorra gondol.

Mária naplót nem írt, de különböző füzetekben, a legváltozatosabb összevisszaságban sorjáznak feljegyzései, levélpiszkozatai, vallomásai, élettörténet-darabjai.

1945. január 16-án, Ótátrafüreden egy szarvasaganccsal díszített – Mezei Mária szavai: csúnya és ízléstelen – füzetbe kezd el naplót írni. (Az első oldalon tusrajz: a füzetet ajándékozó „helyzetértékelése”. A rajzon háttérben a fenyőfák övezte havasok, jobbra elegáns síelő asszony, balról Budapest felé pöfögő hatalmas gőzmozdony – közöttük hatalmas kérdőjel.)

Az íráskép és egy lapszéli megjegyzés – a titok-füzetből – azt sejteti, hogy korábbi hevenyészett feljegyzéseit tisztázta le, másolta át. A titok-füzet egy pepita kockás fedelű spirálfüzet, amelynek borítójára eredetileg nem írt, az első bejegyzés 1943. december 6-án került a füzetbe. Az utolsó bejegyzés dátuma 1944. november 27. Grand Hotel 12-es szoba. A következő lapnak csak fele van meg, a többit Mária kiszakította, feltételezhetően megsemmisítette. Vagy letisztázta?! Jóval később a fedőlapra ezt írta: Átnéztem 1964. dec.-ben. Jó lenne, ha megmaradna – „A színész magánya”.

Sok idő eltelt 1941 óta. És Mária csodával határos módon élte túl a háborút. Hajszálon múlt, hogy mint német kémet az oroszok nem lőtték főbe (egy pesti zsidó fiú, az orosz tolmács fölismerte, igazolta), s ez jelentette Mária számára a Csodát. 1945 tavaszán úgy érzi: csodák sorozatának köszönheti megmenekülését, életben maradását, s hálatelt szívvel köszöni meg Istennek az életet. Az életet, amit eddig kapott, s mindazt, ami még vár rá. Már formálódik benne a gondolat, hogy színpad helyett szószékre áll, s hátralévő életében Isten igazságát fogja hirdetni, a szolgáló szeretetet.

Elérkezettnek érzi a pillanatot – vagy csak magánya kényszeríti rá? –, hogy fölidézze, összegezze és megpróbálja magában lezárni be nem teljesült, félbetört szerelmének történetét.

„Hónapok óta nem gondoltam rá. Néha, ha felvillant a neve az agyamban, olyan távolinak éreztem már, olyan idegennek, s már szinte fájt, hogy miért nem fáj már. Tegnap bementem véletlenül egy idegen szobába, s ott feküdt a »Füves könyv«. Nem szerettem azt a kis könyvet, sok-sok hazug, üres, nagyképű puffogás van benne, s nagyon kevés az igazi, a régi hangból. De elhoztam, lefeküdtem, s hosszú-hosszú idő óta, talán egy éve is elmúlt már, elkezdtem olvasni. Csak pár mondata csendült meg még bennem, de mint egy beporosodott, lehangolódott hangszer, amihez végre avatott kezek nyúlnak, úgy rezonált egyszerre az egész lényem. Csak olvastam és olvastam, s a jól ismert szavak és mondatfűzések visszhangoztak bennem, s egyre tisztább bennem a hang, az ő ismerős, egyetlen hangja, ami az én hangom is. S a távoli alak egyszerre olyan közelivé lett, s már ott ültünk az Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különszobájában, előttünk a piros savanyú bor, s ott jártunk a Hűvösvölgy havában, s házacskát kerestünk a megtakarított 25 000 P befektetésére, s mentünk a Lánchídon a hóban, röpködtek a sirályok, s a Ritz előtt megállt kitárt karokkal »ha még egyszer, csak egyszer lázadni tudnék«, s az Olasz vendéglőben zöldborsót eszem, s az ő szerény, halk hangja: »ha nem zavarnám, elutazhatnék magával?«, s a Palatinus és a Casino mozi és a Bródy kávéház és a Szatyor bár és kis kocsma, ahol a kasszában Krúdy szeretője ül kövéren és szuszogva, és mindaz a sok csodálatos kirándulás és utazás kis fekete kocsin, amin lógott a számtábla, s ahol az ördög ült a hátunk mögött és »vigyorgott«. És a lakás illata az estén, mikor először belépett az ajtón magasan és ismerősen, s én színpadi festékkel bemázolt arccal térdeltem a kandalló előtt. S az íróasztala előtt a zöld lámpa fénye és a cserge kemény tapintása, amibe belepakolt és a vörösboros, hosszú lábú poharak. És mindenben az otthon melege, mindég, mindenkor, a hazataláltság kifejezhetetlen boldogsága, könnyűség, vidámság, okosság. Ragyogó szemeim, sima arcom, és ő a prémgalléros kabátban, ahová egyszer belebújt az arcom, s azt éreztem, hogy velem már soha semmi baj nem történhetik, mert hazaértem.

Még olvastam a Füves könyv mondatait, mikor egyszerre torkon ragadott az egyedüllét. Felnyögtem hangosan, s a könny szivárogni kezdett a szememből. Hosszú, hosszú idő óta ráébredtem megint, hogy visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul egyedül vagyok, sokkal-sokkal inkább egyedül, mint 941 előtt valaha is – és sokkal fájdalmasabban, mert tudom, most már tudom, hogy nincs segítség, nincs menekvés, ez most már örökre így marad.”

Röpködtek a sirályok – 1945-ben még úgy emlékezett: sirályok röpködtek körülöttük Duna-parti sétáik idején. Később, ha írásban gondol vissza szerelme történetére, már galambok röpülnek a Duna fölött. Lehet, hogy eszébe jutott: elválásuk után, 1943-ban jelent meg Márai Sándor új műve, a Sirály, s bár a regény története egyáltalán nem hasonlít az ő történetükre, de a regényben időnként fölröppennek a sirályok, s ez – biztosan tudjuk: 1943 karácsonyán Mária Márai új regényét olvasta! – újra és újra eszébe juttatja az álomszerű sétákat a Duna-parton Márai Sándorral. Akit 1945. január 16-án is változatlanul rajongva csodál, de már pontosan tudja, érzi (csak nem akarja elhinni!), hogy áthidalhatatlan távolságra vannak egymástól.

Mária (szinte biztos) nem olvasta a Nyugat 1934. 23–24. számában Nagy Endre elismerő kritikáját Márai akkor megjelent kötetéről, a Bolhapiacról. Ha olvasta, sem gondolkozott el a kritikus nagyon pontos mondatán. Márai Sándor „erkölcsével, világnézetével, érték- és mértékrendszerével, sőt – az a gyanúm – teljes fizikai berendezésével is egyes-egyedül az élményzsákmányolásra van berendezve, mint azok a hosszú szárnyú, keskenytestű ragadozó madarak”. De a Kassai őrjáratot – amelynek valamelyik első példányát, amikor Kassára indult vendégszerepelni, Márai Sándortól kapta: M. M.nek útravaló, szeretettel m. s. 1941. február – biztos olvasta. Mária nyilatkozott is a színházi lapnak: „Szóba kerül Márai, kinek minden művét olvasta és hangsúlyozni kívánja, hogy a Kassai őrjárat nagyon bátor könyv.”

Mária 1941-ben szerelmes asszony. Márai minden őszinte, bátor és becsületes gondolatát érti, érzi, boldogan idézi, de a nőről (nem Máriáról; Márai már megismerkedésük előtt nyomdába adta könyve kéziratát!) írt megjegyzéseit, az író nőkről alkotott véleményét nem érzi magára nézve megfontolandónak, netán veszélyesnek.

„A nőnek nem hiszek, néha tisztelem, néha szeretem őket, de értelmemmel nem volt soha közöm hozzájuk, s ezért nem is fáj elválni közülök senkitől. Ők voltak a szelíd nővérek, szerepük volt életemben, de egészen közel nem jöhettek hozzám soha.” Mária asszony, szerelmes nő, és jobban hisz a „régi” Márainak, aki az Ég és földben, 1938-ban azt írta: „azt a nőt szeretni, akit szeretek és aki szeret engem”.

Mezei Mária hitt asszonyi önmagában, hitt szerelme mélységében és 1941-ben hitte: ő az a nő, akit Márai Sándor szeret – és akit soha nem fog elhagyni.

1947-ben már tudja: Márai Sándor nemcsak akkor őszinte, bátor és becsületes, amikor a politikai helyzetről, a világ dolgairól, országunk és Európa vérfagyasztó jelenéről és kiszámíthatatlan jövőjéről mond véleményt, de akkor is, ha saját magáról, asszonyokhoz kötődő sorsáról vall. És mert már messze van a pillanat, amikor 1941-ben mindketten azt hitték a bennük dúló viharról, hogy igazi, nagy, sohanemvolt szerelem – 1947-ben átírja, „újrafogalmazza” szerelmük, kapcsolatuk, barátságuk történetét.

„Valaki bejön az ajtón

S végszóra, mint egy Pirandello darabban, kinyílt az ajtó, s belépett Valaki, magasan és ismerősen. Színpadra [áthúzott szó: kikészített] bemázolt arccal, jelmezszerű fekete kimonóban [áthúzott szavak: álltam vele szemben] térdeltem a kandalló előtt. Átadtam neki a Névjegyet és magamat, mert úgy éreztem, én is és a könyv is az ő számára készültünk. [áthúzva: Mikor megszólalt, az én hangomon beszélt, és olyan könnyű volt mindenre felelni. Egyszerre mindent akkor este éreztem először, hogy beszélek.]

A hangja az én hangom volt, a szeme az én szemem, sokáig azt képzeltem, hogy a tüdeje, a szíve, a mirigyei és a lelke is közös az enyémmel. Ő mutatta meg nekem a világot. Volt egy prémgalléros kabátja, egyszer a puha prémbe belebújt az arcom, s azt éreztem, hogy velem már soha semmi baj nem történhet, mert hazaértem végre. De elkövetkezett egy délután a Krisztina téri cukrászdában – lazacos szendvicset evett, s udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre. Más dolga van, el fog menni…
[Áthúzva: Miután kiléptünk az ajtón, a templomban megszólalt]
Szólt a harang s galambok repültek, amikor kiléptünk s elindultunk az Erzsébet híd felé. Úgy éreztem, kés van a hátamban, folyik a vérem, és olyan fáradt vagyok, hogy meg fogok halni. Ezzel a késsel a hátamban éltem még 3 esztendeig, aztán belehaltam…
Feltámadtam, mert [áthúzott szó: színész] művész vagyok, de ma is örökre fáradt maradok, mert ember is vagyok.”

A fénykép a kandalló előtt szerepet tanuló színésznőről 1940-ben készült. Mária ezen a képen nem fekete kimonót visel, hanem világos pongyolát. A fekete kimonót 1940-ben, a Tűzvész előadásában hordta. (Szerette a kényelmes ruhadarabot, később otthon is viselte, néhány 1947-ben készült fényképen ebben kapta lencsevégre a fotós. A ruha megvan ma is; az 1999-ben, a budapesti Komédiumban bemutatott Pikáns zsoltár című, Mezei Mária életútját bemutató színpadi szöveget eljátszó-eléneklő Pápai Erika eredeti jelmeze volt!) Lehet, hogy valóban úgy történt az első találkozás, ahogy Mezei Mária 1947-ben a rádióműsor szövegének első fogalmazványában leírja, lehet, hogy fogalmazás, töprengés közben – rágta a ceruzáját, írt, áthúzott, törölt: mit és mennyit meséljen el a hallgatóknak a Valakivel történt találkozásról – került kezébe a régi fénykép, nézegette, úgy érezte: talán ebben a ruhában fogadta a szobájába először belépő Márai Sándort – és kijavította az eredetileg leírt néhány szót. De nem állt, mint a fényképen, hanem térdelt a kandalló előtt – erre határozottan emlékezett.

Odaadtam a Névjegyet és magamat – ez a lényeg, a fontos: ez a vallomás. Életében meghatározó pillanat a Névjegy: új arccal, igazi, vállalt személyiségével akart a világ elé állni, és ezt az új Mezei Máriát adta oda – a lelkét és a testét – Márai Sándornak. De aztán megriad a nagyon őszinte vallomástól, s amikor letisztázza a szöveget (ez a változat nyomtatásban maradt meg, a Vallomástöredékekben), épp vallomásának legfontosabb mondatait húzza ki, felejti el szándékosan: „Színpadra bemázolt arccal, jelmezszerű fekete kimonóban térdeltem a kandalló előtt. Átadtam neki a Névjegyet és magamat, mert úgy éreztem: én is és a könyv is az ő számára készültünk.” Ezt a két mondatot megőrizte magának, ez nem tartozik a világra, s főképpen nem akarta, hogy Márai Sándor 1947-ben hallja a rádióban elhangzó kései, megismételt, semmibe szórt szerelmi vallomást. Ami volt, elmúlt. A seb fáj, de már hegesedik. Szabadulni akar Márai Sándor szellemétől – és észre sem veszi, képtelen rá.

Más dolga van, el fog menni… – idézi Márai szavait. De amikor néhány oldallal korábban arról ír, hogy Tibort, a férjét, a tehetségtelennek bizonyult művészfélét másfél évi házasság után húszévesen elhagyta és Pestre indult, mert színésznő akart lenni, nem vidéki, dali társulati karmesterfeleség, ugyanúgy búcsúzott, ugyanazokkal a szavakkal korábbi szerelmétől, férjétől, mint Márai Sándor 1941 késő őszén tőle. „Dolgom volt, el kellett menni…” 1931-ben Szegeden Mária minden bizonnyal nem ezekkel a szavakkal búcsúzott el Tibortól. Ezek Márai Sándor szavai, amelyek, amikor 1941-ben elhangzottak, majdnem halálos sebet ejtettek Mezei Mária lelkén. De 1947-ben már tudja – Márai Sándortól tanulta –, hogy a tehetséges művész sorsa: tudnia kell menekülni a munkát, az alkotást gátló érzelmek béklyóitól. Mezei Mária 1931-ben tudott menekülni. Tibor belerokkant. Márai Sándor 1941-ben tudott menekülni. Mezei Mária – egy időre – belerokkant.
De igazi művész: ismeri a feltámadás titkát.
És megfejti a senki más számára nem értelmezhető, neki szóló titkos jeleket.
Márai Sándor 1941-ben írott verse őrzi az átélt pillanat – „élményzsákmányolás” – emlékét.

Tegezés

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
Életem, életed, halálom, halálod.

A vers 1942-ben, az Ég és föld kötetben, prózai írások közé rejtve jelent meg. A szövegben az árulkodó jel, a Mezei Máriának küldött titkos kód: a pettyes kabátod. 1941-ben, a vers keletkezésének évében, kapcsolatuk delelőjén mutatták be a budapesti mozik Mezei Mária legújabb filmjét: Bűnös vagyok. És minden újságban megjelent a „sztárfotó”: Mezei Mária fehér-fekete pettyes kabátban, amelyet aztán sokáig otthon is viselt. (Harminc évvel később, 1972-ben egy filmszerepre készülve, ugyanilyen fekete-fehér pettyes nyakkendőt készíttet magának Mezei Mária. A filmszerepet – Giza a Macskajátékban – eljátszani már nem volt fizikai ereje, de a fekete-fehér pettyes nyakkendőt szekrénye mélyén őrizte. Lehet, hogy a régi kabát anyagából készült?)

Aztán 1973-ban (rettenetesen megváltozott 1941 óta a világ, s a két hajdani szerelmes is három évtizeddel korosabb lett) Mária csak az életét aranyozó emléket idézi a Kalandozások című rádióműsorban. Ami hajdan halálosan komoly Kaland volt (a Névjegyért cserébe a Kaland dedikált kötetét kapta Máraitól Mária 1941 telén), 1973-ban már mosolyfelhős kalandozás: az élet, a múlt szép töredéke, részlete. „A sanzonok a lényegesről, az örök dolgokról beszélnek, mondta 1941-ben Valaki, aki akkor lépett be az ajtón, mikor a tetőn álltam. Híres színésznő voltam, sztár. Sok mindenem volt, ékszereim, sok pénzem, szép lakásom, de olyan árva voltam, hogy legszívesebben már abbahagytam volna az egészet és hazaszaladtam volna Apámhoz, ha még élt volna. A Valaki nagyon ismerős volt, magas és okos… Kinyitotta elém a világot, és én boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy végre hazaértem. Aztán elment… Magányosan és szomorúan. Más dolga volt… Művész volt…”

A könyv fülszövege

Szigethy Gábor: Mezei Márai Szerelem

Helikon Kiadó, 2011